Hömpölygő ének

T

ovább árad a Zsoltárokból az Isten iránti hála, a szívből fakadó éneklés. A zsoltáros szívéből, mint egy állandó, kiapadhatatlan mély forrásból hömpölyög az Urat magasztaló ének (98,1-9). Erre biztat bennünket is, énekeljünk szüntelen az Úrnak, mert az ének megtisztít, és új gondolatokkal tölt fel. A mai ember sokat hallgat zenét, szinte mindig és mindenütt szól valami. Mára természetessé vált, hogy buszon, bevásárlóközpontban és egyéb helyeken is idegen nyelvű zeneszámok zúdulnak mindenki nyakába, ha akarjuk, ha nem, hallgatni kell. Vajon mai tanítványok tudunk-e Istenünkről énekelni és az Ő neve dicséretére serkenteni másokat is. A világ által elfogadott szokások szinte mindenki számára megszokottá váltak, de mi tudunk-e mást felmutatni? Éneklünk-e Urunknak, amikor öröm ér, vagy mi is a világi zenét üvöltetjük, vagy hallgatjuk az mp3 lejátszón. Az Ige által ihletett ének az Úrhoz visz közelebb, megnyugtat csendet, és békességet idéz elő szívünkben.

Mi lehet a forrása a zsoltáros áradó éneklésének? Hogyan lehet, hogy fejezeteken keresztül Isten dicséret, hálaadás és magasztalás jön fel szíve mélyéből, és nyomát sem látjuk panasznak, siránkozásnak? Mennyivel másabb ő, mint mi, akik néha reggeltől, estig zúdítjuk egymás nyakába sirámainkat és gyűlöletünket. Mitől ez a különbség, Szövegünk szerint az Istennel való belső kapcsolatból fakad a zsoltáros éneke. Személyesen megtapasztalta szabadítását, csodáit. Mert az Úrnak énekelni csak úgy tudunk, csak akkor lesz eleven és másokat is megújító a bizonyságtételünk, ha személyes tapasztalatból fakad. Gondoljunk Mózesre, aki átélte Isten szabadítását, amikor Egyiptomból kivezette népét, mennyire fel volt töltve örömmel, hálával és bizalommal. Ezt a töltést szavakba formálta. Talán azért szegényes olykor igehirdetésünk, bizonyságtételünk, mert nincs mit szavakba önteni. Amit el tudunk mondani, azt már belepte a por, muzeális értékű, Isten azonban mindennap jelen van, mindennap cselekszik, mindennap szól és életünk énekének ebből kellene táplálkoznia. Isten gyermekei nem múzeumigazgatók, akik a régi tárlatokat mutogatják, és a közönséggel együtt nosztalgiáznak, hanem élő tanúk, akik bátran odaállnak az emberek elé és így kiáltanak: nézzétek, milyen nagydolgot tett az Úr velem és hogyan könyörült meg rajtam (Mk 5,19).

A tanítványok örvendező éneke, nem önszuggesszió, hanem hálaadásból fakadó Istenre várás. Az öröm abból a tudatból fakad, hogy Isten érkezik. Érkezik ahhoz, aki hívja és kész könyörülni életünkön. Az Úr érkezik és igazságosan ítél, igazságának alapja, a kegyelem. Ez azt jelenti, hogy én nem érdemlem, nekem nem jár Tőle semmi, csak a kárhozat, Krisztusért mégis megkönyörül rajtam. Még az utolsóként érkezőnek is ugyanannyit juttat országa áldásaiból, mint a korábban érkezőknek (Mt 20,1-16). Ezért tétovázás nélkül álljunk szolgálatába, még ma, még Jézus hív.

A római levél mai részében új szemlélettel ajándékoz meg bennünket Pál apostol. Mert tegnap már láttuk, hogy nagyon lényeges kire, vagy mire nézünk. Megkaptuk a választ is, ne a kőre, hanem Krisztusra tekintsünk. Azonban ugyanolyan lényeges az is miként tekintünk magunkra. Hogyan látjuk önmagunkat? Igénk szerint egy új látást kell elsajátítani, mégpedig úgy lássuk magunkat, mint egy halottat. Krisztusban óemberünk megfeszíttetett, vagyis meghalt, a halott pedig már közömbös mindarra, ami körülötte történik. Ha régi emberünk halott, akkor már nem lehet érzékeny a világ történéseire, nem lehet rá hatással a világ kívánsága. Ha valaki kedvenc futball csapatának mérkőzését nézi és közben szívinfarktus következtében meghal, hiába szerez a következő percekben csapata gólt, az már nincs rá hatással. Így látja a régi életet Pál, Krisztusban meghalt és így már nincs a bűnnek hatalma felette. Szabad, és innentől kezdve Istennek él. A mindennapokban nézhetek úgy magamra, hogy e világ számára Krisztusban meghaltam, így annak semmilyen csábítása, kívánsága nincs rám hatással. Mivel halott vagyok a bűn számára nem hallom hívását, de most már örömmel követem Uram hangját, mert szívem és életem az Övé lett. Aki meghalt, az meghalt a bűnnek egyszer s mindenkorra, mondja Pál, így a múlt, a régi élet teljesen le van zárva. Hiszen a halottat nem érdekli semmi, nem vár el semmit. Mégis mennyire tele vagyunk elvárásokkal, fontos hogyan viselkednek velünk szemben, vagy mi a vélemény rólunk.

Azonban ha meghaltam a bűnnek, akkor innentől kezdve csak Neki élek, az a gondolkodás, és az a magatartás, amely a bűnhöz tartozik szintén a múlté. Nem elméleti, hanem gyakorlati Krisztus munkája az életünkben. Az eddigi beidegződések, magatartásminták is a múltéi, Krisztussal új természet részesei leszünk. Az új természet pedig már Isten elvárásaira van tekintettel, Neki akar megfelelni, és Neki kíván szolgálni.

Krisztus feltámadása pedig előre mutat, nemcsak a bűn, hanem a halál is elveszti fölöttünk uralmát. Mert, aki Vele meghalt, és Benne hisz, az Vele együtt fog élni is.

Hűséged végtelen

Hűséged végtelen, Atyám, nagy Isten,

Elhat a mélybe s az egek fölé,

Irgalmad nem fogy a múló idővel,

Ki voltál az maradsz mindörökké.

Hűséged végtelen, hűséged végtelen,

Minden nap új áldás árad reám.

Hiányom pótolod hatalmas kézzel,

Hűséged végtelen, Uram, hozzám!

A tél, a nyár, az ősz, a feslő tavasz,

A nap, a hold s a nagy csillagsereg,

Ezt zengi szüntelen együttes karban:

Te vagy az irgalom, a szeretet.

Hűséged végtelen ...

Eltörlöd bűnömet, béke leng körül,

Velem vagy s lényed úgy megvidámít,

Erőt adsz mára, a holnapra reményt,

Áldásod ontja rám bő árjait.

Hűséged végtelen ...

Isten áldásával.