Fagyos mosoly, vagy szívbeli öröm?

J

ósiás király nagyon komolyan vette Isten törvényét és mindent megtett, hogy hozzá igazítsa a saját maga és az országa életét (2Kir 23,21-37). A megtisztulás örömére páska ünnepet tartanak, ezzel fejezik, hogy mind az, ami történt, Isten műve. Szabadítás ment végbe. Mert a bálványokról nem lehet csak úgy lemondani, az ember nem képes megválni tőlük, szabadításra van szükség. A páska áldozati állata a bárány előre mutat Jézus Krisztusra. Ő az igazi szabadító. Mert „ha a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek” (Jn 8,36). Jézus szabadítása azonban nem tömegcikk. Személyes megtapasztalás, azoknak az életében, akik meglátják bűneiket, és szabadításra szoruló életüket. Aki nem maga kiált és kéri, hogy mentsék ki a bűn folyamából, az nem is tudja mi a szabadítás. Sőt talán nem is örül annak, ha megváltozott körülmények veszik körül.

Jól látjuk mindezt mai igénkből. Mert eleget lehet tenni ugyan a király parancsának, a nagymama elvárásának, de ha nem szívből és őszinte meggyőződésből történik csak képmutatás az egész. Izráel népe részt vett a páska istentiszteleten, de hogy mennyire nem szívből tette a többség, az kiderül, abból, hogy Jósiás engedelmes élete sem tudta Isten haragját, és az ítéletet elfordítani. Istent azonban nem lehet becsapni, fél szívet és formalitást nem fogad el.

A többség véleményét a reformokról fiai élete is példázza, ők már nem apjuk útját követték, hanem azt tették, amit rossznak lát az Úr. Miért történhetett ez meg? Mi lehetett a háttérben? Gondoljuk meg, hogy az áldozó halmok munkahelyeket, szolgálati lehetőségeket, és üzletet is jelentettek sokak számára. Az áldozatok bemutatásához áldozati állatokat kellett tenyészteni, majd az értékesítésükhöz kereskedőkre volt szükség. Amikor ezeket Jósiás leromboltatta, munkahelyeket és bevételi forrásokat szüntetett meg. Ezért az érintettek számára egyáltalán nem volt népszerű a király. Megtették, mert a király parancsának engedelmeskedniük kellett, de ők nem úgy látták, ők nem tértek meg. Inkább haragudtak a királyra, mert a pénzükhöz, a megélhetésükhöz nyúlt, és azt senki nem szereti, ha Isten a zsebünkben kotorász. Csak addig hallgatunk az Igére, amíg az nem érinti a pénztárcánkat, megszokott jólétünket és életünket. Amint ezeket is meg akarja az Úr érinteni, ellen állunk. Ma legtöbbször úgy tesszük ezt, hogy megmagyarázzuk, Jézus nem úgy gondolta, és tőlünk ezt igazán nem kéri. Melyikünk olvassa úgy Jézusnak a gazdag ifjúhoz intézett szavait: „Add el mindenedet, a mid van, és oszd el a szegényeknek, és kincsed lesz mennyországban; és jer, kövess engem” (Lk 18,22). Vajon nem inkább mi is a földi kincseket válasszuk? Nem fagyna-e nekünk is orcánkra a mosoly, és mennénk el megszomorodva, mert ragaszkodunk mindenünkhöz? Hát így volt Izráel népe is. Ők hozzákötődtek a pénzhez, és az áldozóhalmok laza kultuszát is igen megkedvelték. Itt lehetett szórakozni, itt nem voltak elkülönítve a fiúk és a lányok. A jeruzsálemi kultusz nem biztosított a liturgia után falunapi rendezvényeket, ott Isten volt a középpontban, és minden Róla szólt. Ezt nem akarták sokan, ezért Jósiás halála után visszatértek a megszokott kerékvágásba, régi bevált életükbe.

Szép látni, hogy Péter merte vállalni az apostoli gyűlés előtt korábbi látomását, és Pálékat is. Nem féltette tekintélyét, hanem ragaszkodott Isten kijelentéséhez. Ezzel elismerte, hogy amit neki isten mondott az a Palesztinán kívül élőkre is érvényes. Ez nyitás volt a pogányok felé, egyben elfogadása a másik munkájának. Vajon eltudjuk-e fogadni, hogy a másikon keresztül is Isten munkálkodik, vagy ragaszkodunk ahhoz, hogy csak a mi munkánk Isten akarata?

Jakab beszéde pedig bibliai alapokra helyezi Pálék szolgálatát, a pogányok közötti missziót. Ez azt jelenti, hogy Jakab apostol tanulmányozta az Igét, és benne felismerte az Úr akaratát. Tehát itt nem saját véleményüket fogalmazzák meg, hanem megvallják Igén alapuló felismerésüket és látásukat.

Számunkra is lényeges, hogy mindig az Igére alapozzuk a véleményünket, és ne saját elképzeléseinkhez ragaszkodjunk. Ezzel a felismeréssel Isten népe kilépett a másokat megterhelő magatartásból, az életet, a kegyelmet, az üdvösséget továbbító életforma felé. Mi se terheket rakjunk másokra, hanem hívogassunk ahhoz, Aki így szól: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek” (Mt 11,28).

Adj új erőt, Urunk

1. Adj új erőt, Urunk, ó, nyisd ki szent kezed! Igéddel ébressz holtakat, szívünkbe gyújts tüzet!

Refr.: Adj új erőt! Adj új kegyelmi fényt! Tiéd legyen a tisztelet, s az áldás a miénk!

2. Adj új erőt, Urunk, az álmot űzzed el, mécsünknek pislogó tüzét Lelked gerjessze fel!

Refr: Adj új erőt…

4. Adj új erőt, Urunk, egész világ előtt, hogy megjelentsük szent neved, s legyen Tiéd a föld

Refr: Adj új erőt…

3. Adj új erőt, Urunk, gyógyírt vár a beteg, éhségünk, szomjunk csillapítsd, töltsd ránk Szentlelkedet!

Refr: Adj új erőt…

Isten áldásával.

A bűn nem emléktárgy

J

ósiás király miután megérdeklődte, hogy mit jelent rá nézve az az Ige, amit a templomban találtak, komolyan veszi azt, és összegyűjti a véneket és Jeruzsálem minden lakóját az Úr házába (2Kir 23,1-20). Minden Bibliaolvasáskor így figyeljünk az Igére: mit jelent rám nézve, mit mond nekem? Ne másnak, hanem magamnak olvassam, és ne tegyem le addig, amíg a kérdésre nem találom meg a választ. Hiszen Isten azért adta a Szentírást, mert rajta keresztül beszél velünk. Mindennap van szava, azonban, hogy megértsük, figyelni kell rá, sőt tusakodni a térdeinken.  Ne menjünk úgy tovább, hogy nem tudjuk, mit akar ma velem az Úr.

Első lépésként mindenki számára felolvasták Isten törvényét. Mindenkinek hallani kell mit tett értük az Úr és mit vár el tőlük. Ez ma is lényeges, mindenkinek hallani kell az Igét, soha ne szégyelljük, és amikor és ahol lehetőségünk van igyekezzünk a Szentírással megismertetni másokat. Mindenkinek tudni kell mit tett érte az Úr. Ezért indult el Pál apostol is missziói utakra, hogy Isten munkáját, szeretetét megismertesse az emberekkel.  De nemcsak azt kell tudnunk, hogy mit tett értünk az Úr, hanem azt is, hogy mit vár el tőlünk. Mert az Atyának van elvárása. Várja, hogy higgyünk Jézus Krisztusban, hallgassunk Rá, kövessük a mindennapokban. Gyakran csupán arra koncentrálunk, hogy mit kérjünk, mit várjunk el Istentől, és arra nem gondolunk, hogy Neki van elvárása velünk szemben. Ő a Gazda, mi pedig a szolgái. A szolga mindig Ura akaratát teljesíti, a saját dolgai csak azután jöhetnek számításba, ha elvégezte mindazt, amivel megbízta ura.

A következő fontos mozzanat, amikor Jósiás szövetséget kötött az Úrral: „Majd odaállt a király az oszlop mellé, és szövetséget kötött az Úr színe előtt arra nézve, hogy az Urat követik, parancsolatait, intelmeit és rendelkezéseit teljes szívvel és teljes lélekkel megtartják, és teljesítik a szövetség igéit, amelyek meg vannak írva abban a könyvben.”  Az Ige meghallgatása után elkötelezték magukat, annak megtartására. Enélkül nem lett volna komoly ez az alkalom, nem lett volna súlya az egésznek, csak az érzelmek talaján maradt volna. El kell határozni, hogy komolyan akarom venni, amit Isten mond nekem.  

Jósiás nemcsak elhatározta és megvallotta az ünnepi alkalom keretében, hanem hozzá is látott, Isten akaratának a megvalósításához. Amint tovább olvassuk az Igét, megdöbbenünk, hogy mennyi minden az Úr előtt utálatos és oda nem való dolog volt az Úr házában. Valóban komolyan vették az Úrral való szövetséget, mert mindent kitakarítottak a templomból, semmi felett nem érzékenyültek el. Felismerték, hogy a pogány kegytárgyak, a bálványok nem lehetnek emléktárgyak, ezért mindent eltávolítottak.

Nekünk is az Úr előtti csendben be kell tekintenünk az „Úr templomába” , amely a lényünk. Ha őszintén megtesszük, akkor mi is meg fogunk lepődni azon, hogy mennyi minden oda nem való dolog húzódik meg a szívünkben. Engedjük, hogy Urunk világossága a legtitkosabb zugokba is bevilágítson, és ami bálvány, ami a bűnhöz, a gonoszhoz tartozik, azt takarítsuk ki. Semmiből ne csináljunk emléktárgyat, mert a bűnhöz tartozó tárgyak és emlékek, soha nem lehetnek emléktárgyak.  Ha őrizgetjük őket, visszaszerzik lényünk fölött a hatalmat, vagy kiskaput képeznek a gonosz számára.

Kiemelném azt az intézkedését is, hogy eltávolította a pogány papokat és az Úr papjai közül, akik eddig az áldozó halmokon áldoztak nem járulhattak az Úr oltárához. Ügyelt a szív tisztaságára a király, és nem engedte, hogy csak a cégtábla csere menjen végbe. Aki a pogány oltároknál áldozott, az csak úgy nem állhat az Úr elé. Ma is így kellene lenni, őszinte bűnbánat és megtérés nélkül nem szolgálhatunk az Úrnak, ha előtte az istentelenséget, a bűnt szolgáltuk. Nem cégtábla, hanem szív csere szükséges.

Pál és Barnabás a vitás kérdés megbeszélése végett Jeruzsálembe utazik (ApCsel 15,6-11). Amikor megérkeznek, összegyűlnek az apostolok és megbeszélik Pálékkal az ügyet.  Fontos, hogy mernek beszélni a problémás dolgokról. Nem hallgatják el a különbözőségeket. Az is lényeges, hogy az apostolok nem felülről kezelik az ügyet, hanem bevonják az érintetteket is a probléma megoldásába. Bizony minden szinten tanulhatunk tőlük.

Látjuk, amint Péter feláll és vállalja korábbi tapasztalatát, és elmondja azt, amit az Úr kijelentett a számára. Van, amikor fel kell állni, és el kell mondani, amit mi megértettünk az Igéből, akkor is ha mások még azt nem értik.

Péter rámutat arra, hogy Isten ismeri a szíveket. Bár mi is komolyan vennénk, hogy az Úr előtt nincs rejtve semmi, amit a szívünkben raktározunk. Ő tisztában van mindazzal, amit érzünk és gondolunk. Őt nem lehet megtéveszteni.  A szíveket az Úr tisztítja meg hit által. Ebben sincs különbség, mindenki szívét egyedül az Úr képes megtisztítani, másrészt ez azt is jelzi, hogy senki élete nem reménytelen.

A végére pedig mélyüljön el bennünk Péter apostol kijelentése: „mi is az Úr Jézus Krisztus kegyelme által üdvözülünk.” Nincs más lehetőség számunkra sem, mint az Úr Jézus Krisztus. Őbenne tartatunk meg.

Velem vándorol útamon Jézus

Velem vándorol útamon Jézus,

Gond és félelem el nem ér.

Elvisz, elsegít engem az célhoz,

Ő a győzelmes, hű vezér.

Ő a győzelmes, hű vezér.

Velem vándorol útamon Jézus,

Ott az oltalom hű szívén.

Ha a szép napot fellegek rejtik

Ő az éltető tiszta fény.

Ő az éltető tiszta fény.

Velem vándorol útamon Jézus,

Ez a vígaszom, baj ha jő.

Bármi\' súlyosak rajtam a terhek,

Segít hordani, ott van Ő.

Segít hordani, ott van Ő.

Velem vándorol útamon Jézus,

Bár az út néha oly sötét.

Soha nincs okom félni a bajtól,

Amíg irgalmas karja véd.

Amíg irgalmas karja véd.

Velem vándorol útamon Jézus,

Túl a sír sötét éjjelén.

Fenn a mennyei, angyali karban

Nevét végtelen áldom én.

Nevét végtelen áldom én.

Isten áldásával.

Sem jobbra, sem balra

I

sten kegyelme volt, hogy két rossz úton járó, az Urat bosszantó király után, most egy olyan személy következik, aki azt tette, amit helyesnek lát az Úr (2Kir 22,1-20). Jósiás nem az előtte járók rossz útját követte, pedig az lett volna a magától értetődő, a szülők példáját elutasította és visszatért ősatyja életútjához, Dávidhoz. Bizonyára valaki megismertette vele Dávid útját, de neki kellett dönteni, hogy a régi ős életét választja-e mintaként, vagy az apja és nagyapja életét. Valószínűleg megvizsgálta mindegyik életpályát és úgy látta, Dávid járt Isten útján és ő ezt választotta. Számára Dávid útja volt a követendő a járható út. Ezzel a tettével visszatért az ősi, az Istentől kijelölt nyomvonalra. Felismerte, hogy ez az út visz az életre. Nem tért el tőle sem jobbra, sem balra. Azt jelzi ezt, hogy kínáltak más, talán vonzóbb utakat is, de megmaradt Dávid útján.

Számunkra már Jézus Krisztus az út, ez keskeny, de életre visz. Isten gyermekei számára ez a követendő ösvény. Azonban azt látni, kell, hogy a keskeny úttal párhuzamosan is futnak utak, ezek szélesek és népszerűek, azonban Krisztus útja a kettő között vezet. Érdemes megjegyezni, hogy a mai politikai palettát jobb és baloldalra osztják, ám a tanítvány nem ezeken, hanem a középsőn, a keskenyen halad. Mert a keskeny út, a szoros kapuval Isten népének az útja. Ez az út Isten országában halad, és annak törvényei érvényesek rajta. Ezért keskeny, mert ami a világ útjain megengedett és elfogadott, annak Isten országában nincs létjogosultsága, sőt az be sem mehet oda. „Ne tévelyegjetek: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem bujálkodók, sem fajtalanok, sem tolvajok, sem nyerészkedők, sem részegesek, sem rágalmazók, sem harácsolók nem fogják örökölni Isten országát” (1Kor 6,9-10).

A király a templom javításával kezdi az Isten népe életének a megreformálását. A törvénykönyv megtalálása után rádöbben, hogy a saját élete megreformálásának kell az első helyre kerülni. A Jósiás előtti állapotokat jellemzi, hogy a törvénykönyvről nem tudják, hol van. Isten Igéje, a Biblia elveszett. Csendesen kérdem: tudod-e még hol van a Bibliád? Emlékszel-e, hogy mikor volt utoljára a kezedben? Feltudod-e idézni, amit utoljára olvastál vagy hallottál a Szentírásból? Ám a legfontosabb mikor rázta meg úgy az életedet egy Ige, hogy azonnali változást eszközölt addigi gyakorlatodon, életeden? Mikor vetted a hallottakat, olvasottakat olyan komolyan, mint azt tette Jósiás? Ha nem emlékszel rá, ekkor itt az idő. A mai nap pont azért adatott, hogy végre ne keményítsük meg a szívünket, hanem tegyük, amit az Úr mond.

Jósiás azt is meglátja, hogy nem elég néha, a nekünk kedves, az ígéreteket hordozó Igéket komolyan venni, hanem mindazt komolyan kell venni, és cselekedni kell, ami meg van írva. Az Úr Igéjét nem mazsolás kalácsnak adta, amiből kiszemezgetjük a mazsolát, hanem kenyérnek, amit szeletről szeletre fogyasztunk.

Jósiás először a saját életére nézve vette komolyan az Úr szavát. Megalázta magát Isten előtt és majd csak ezután követelte meg a néptől, a törvénynek való engedelmességet. Ez a helyes hozzáállás és sorrend. Először magamra nézve veszem komolyan, azt keresem, nekem mit mond az Úr! Az ilyen hozzáálláson lesz áldás, az ilyen élet terem, jó gyümölcsöt, és dicséri az Urat.

Pálék folytatják tovább missziói útjukat (Apcsel 14,19-15,5), amely sok örömet, és sok szenvedést is tartogat számukra. Pál hamar megtapasztalja a tettlegességet, amit az Úr is vállalt érte. Halálra kövezik Lisztrában, de mégsem hal meg, mert még van feladata, még nem végzett el mindent, amit Gazdája rábízott. A mai tanítványoknak is van feladatuk, és Urunk azt akarja, hogy maradéktalanul végezzük el, amíg nem fejezzük be munkánkat, addig nem halhatunk meg.

Mennyire megdöbbentő, hogy a megkövezés után visszatér Pál oda, ahol az életére törtek. De nem azért megy, hogy feljelentést tegyen ellenük, hanem viszi a megbocsátás evangéliumát. Hogyan képes erre? Az apostol írásait szem előtt tartva, azt a választ adhatjuk a kérdésre, hogy Jézus élt benne. Tehát nem ő volt képes visszamenni az életére törők közé, hanem a benne élő Krisztus. Pál erre magában nem lett volna képes. Ugyanígy mi sem vagyunk rá képesek, ez tőlünk nem telik. De ha befogadtuk Jézust az életünkbe, és engedjük Őt cselekedni, akkor Általa képessé válhatunk. Ezt a fajta magatartást nem lehet senkitől elvárni, amíg nem adja át életét az Úr Jézusnak.

Az is megragadott, hogy miután átéli az első ellene irányuló erőszakos cselekedetet, nem fordul vissza, nem mondja, ennyi elég volt, hanem tovább folytatja útját. Miért? Mert nem felejtette el, hogy valamikor ő is erőszakos ember volt, de Jézus átformálta természetét, így tudja, hogy minden embernek, az egész világnak Krisztusra van szüksége. A világ csak akkor lesz igazán emberséges, ha krisztusi emberek élnek benne.

A már létrejött közösségeket bátorítják és erősítik, hogy a támadások ellenére is maradjanak meg a hit útján. Rámutat, hogy az Isten országába vezető út, sok nyomorúsággal van kikövezve, de ne csüggedjenek, és ne adják, fel, ahogyan Pál sem adta fel soha. Ennek az útnak a végén öröm, békesség és teljesség vár minden hű tanítványt. Az út vége célba érkezés, ahol lemarad már mindaz, ami e világhoz tartozik. Ott nem lesz jelen a bűn, és annak következményei. Ott az Úr lesz minden, mindenekben.

Miután visszatértek az anyahajó fedélzetére, újabb küzdelemmel találják magukat szembe. Jönnek olyan zsidó keresztyének, akik arra az útra akarják terelni a pogányokból lett keresztyéneket, amely nem vezet sehova. A törvényhez akarják vinni őket, ahhoz a törvényhez, ami őket sem tartotta meg, amit ők sem tudtak megtartani. Nagy veszély, amikor a megkövesedett, élettelen szokásokhoz, amelyek a mi életünkben sem működnek akarunk másokat vinni, vagy magunk is oda akarunk visszatérni.  A kegyelem egyedül elég, nincs másra szükség, ám ennél kevesebb sem segít. Álljunk rá hát a kegyelem sziklájára.

Taníts, Uram, meghajlani

1. Taníts, Uram, meghajlani, mint szélben az aranykalász! Hajoljak meg, ha Szentlelked reám fuvall s porig aláz!

2. S dacos szívem, ha ellenáll, midőn a Lélek rálehel, Jöjj tűz gyanánt, s a dac, a gőg Lelked tüzében égjen el!

3.      Mint bősz hullám, mely megtörik, ha parthoz űzi zúgó szél, úgy törjön össze szívem is, amint tebenned partot ér!

Isten áldásával.

Állj a lábaidra!

M

anassé és minden király, de minden ember életének mércéje, ami által Isten megítéli életét, ami alapján kimondódik, hogy jó vagy rossz úton járt, azaz Ő szavának való engedelmesség (2Kir 21,10-26). Az Igének megcselekvése a mérce, az számít egyedül, hogy cselekesszük-e, amit Ő mondott. Az Úr Jézus is hangsúlyozta hallgatói számára: „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát” (Mt 7,21). Csak az, aki cselekszi, tehát nem az számít, hogy emberi megítélés szerint milyen jó is az életünk. Sokan jónak tartják magukat, mert emberi mérce alapján elfogadható az életük. De Isten is elfogadja-e? Az Úr Jézus világosan elmondja, hogy a mennyek országának kapuján a belépő, az Atya akaratának a cselekvése. Más nem számít. Nem az a lényeg mennyit dolgoztunk, fáradoztunk, hanem az, hogy mindez az Atya akaratának való engedelmességből történt-e. Ennek fényében jó mérlegre tenni minden munkánkat, fáradozásunkat, hiszen Isten ma élő népe olyan elfoglalt, de mivel vagyunk elfoglalva? Isten munkáját végezzük, vagy a sajátunkat?

Az Úr megítéli Manassé életét, ezt az ítéletet, próféták által közvetíti Isten. Az Úr a mi számunkra is legtöbbször emberi eszközök által mondja el akaratát. Manassé nem vette komolyan, sőt felháborodott, hogyan meri egy másik ember, neki a királynak megmondani, hogy mi a helyes, és mi nem egyezik Isten akaratával. A zsidók is azért vetették el Isten Fiát, mert az emberi külső mögött nem látták meg az Örökkévalót. Jézus szavai tettei alapján nem akarták felismerni, hogy emberi testben, az élő Isten szól. Vajon mi elfogadjuk-e mindig, a másik emberen keresztül megszólaló üzenetet? Hányszor megsértődünk, pedig a hirdetett Ige által az Úr mondta el hogyan látja életünket. Sértődés helyett, mindig vizsgáljuk meg a Szentírás által, hogy nekünk van-e igazunk, vagy valóban Isten szólt hozzánk.

Meg kell tudnia a királynak, hogy az engedetlenség, a bűn útján való járás nem mehet a végtelenségig. Isten népe sem teheti azt, amit akar. Ha nem veszik komolyan az Urat, ellenség kezébe adja őket. Életük megítéltetik. Ami történni fog, az nem a véletlen műve, nem is a politika változásainak következménye, hanem Isten ítélete. Határozottan szól az Ige, amely szétoszlatja a túlzott magabiztosságot, amellyel némelyek állítják, velünk nem történhet meg az, ami Izráellel megtörtént. Ha meg nem térünk, velünk is megtörténhet, nemcsak velük.

Manassé reakciója, mint annyi Izráeli elődjénél, a próféták megölése. A sok ártatlan vér kiontása, a próféták megölésére utalhat. Azonban lássuk meg, a prófétákat el lehet hallgattatni, de Istent nem. Ezért inkább vegyük komolyan a kemény, ítéletes Igéket is, mert általuk megtisztítani, új irányba állítani akar az Úr.

Manassé élete fiára is hatással volt. Mindenben azon az úton járt, amelyen az apja. Mivel nem volt Ámonnak élő kapcsolata az Úrral, nem rendelkezett igei látással, így az apja élete volt a minta a számára. Szomorú ez a szélsőség, amivel kritika nélkül mindent átvesz. De az is szélsőség, amit ma tapasztalunk, amikor mindent elutasítanak a fiatalok az előttük járók életéből. Fontos a minta, de mindent Jézus Krisztus lényének a fényében kell megvizsgálni és csak akkor vegyük át ha Jézusra nézve is értékesnek találjuk. Számunkra már Jézus lábnyoma a mérvadó. Ő eljött ebbe a világba, és így szólt: Jöjj és kövess engem. Kitaposta előttünk az utat, és mi már az Ő lábnyomába léphetünk. Számunkra Ő a minta.

Tovább vándorol az evangélium és ahová eljut mindenütt hitet és életet hoz létre. Így látjuk ezt Lisztrában is (ApCsel 14,8-18). Egy sánta ember hallgatja Pál apostol beszédét és általa, hit lesz a szívében, mégpedig gyógyító hit. Jobban mondva, az áldott orvosban, Jézusban való hit. Mert a hit hallásból van, a hallás pedig Isten Igéje által. Ezért nem lehet az igehirdetést elhanyagolni. Élő, biblikus hit csakis Isten igéjének hirdetése nyomán születik.

Ez a hit eredményezte, hogy amikor Pál felszólította ezt a nyomorék embert, hogy álljon a lábaira egyenesen, akkor ő szó nélkül engedelmeskedett. Hit által Jézusra tekintett, aki képessé tette a talpra állásra. Ilyen hitre van nekünk is szükségünk. Ha el vagyunk keseredve, nem mennek a dolgaink, nézzünk Jézusra, és szavának engedve álljunk talpra és járjunk. Isten gyermekére nem a bénaság, a mozdulatlanság, hanem a dinamikus haladás a jellemző. Ez az ember akkor hallotta a jó hírt először, mégis volt mustármagnyi hit a szívében, amely által a lábaira tudott állni. Mi már régóta halljuk az Igét, halljuk meg most végre Pál szavát, amint személyesen nekünk mondja: „Állj a lábaidra egyenesen!” Annyi igehallgatás után eljött az idő, hogy most már ne másra támaszkodjunk, hanem a saját lábunkon járjunk. Nem kell ettől félni, mert mi a saját lábainkon is, Jézussal járhatjuk utunkat.

Az ott élő emberek saját pogány istenségeiket vélték Pálékban megjelenni. Ők azonban határozottan elutasítanak minden hódolatot, és vállalják, hogy ők is csak emberek. Azonban rámutatnak Jézusra, Aki meggyógyította társukat. Sőt őket is a hiábavaló dolgokból való megtérésre hívnak. Ahhoz az Úrhoz hívogatják őket, aki a szemük előtt mutatta meg hatalmát.

Így hív mai Igénk minket is minden hiábavalóságtól Teremtőnkhöz, Megváltónkhoz. Amíg ezek az emberek nem találkoztak Pálékkal, nem hallották az evangéliumot, addig Isten elnézte a pogányságot, de innentől kezdve már nem. Amikor valaki hallja az evangéliumot, onnantól kezdve nem hivatkozhat arra, hogy Ő nem tudta mi az Isten akarata. Ha halljuk az Igét felelősek vagyunk az arra adott feleletért.

Az apostol arra is rámutat, hogy amíg nem hallja valaki az örömhírt, addig sem marad Isten bizonyságtevése nélkül. A mindennapi élet áldásai, a megélhetés, az előrehaladás lehetősége is az Ő kezéből jön, az Ő ajándéka. Bár felismernénk mindezt és hálás szívvel borulnánk le mennyei atyánk előtt, Aki nem csak kenyeret, hanem az élet kenyerét Jézust is nekünk ajándékozta.

Jöjj, királyom, Jézusom!

1. Jöjj, királyom, Jézusom,

Szívem, íme, megnyitom,

A gonosztól óvj te meg,

Meg ne rontson engemet.

2. Véreddel, mely el-kifolyt,

Mosd le rólam, ami folt;

Élet útját megmutasd,

Én meg nem találom azt.

3. Gógyítsd meg sok nyavalyám,

Enyhíts szívem bánatán;

Kétség, gond ha gyötrenek,

Biztasd nádszál hitemet.

4. Van hatalmad rá, tudom,

Míveld, édes Jézusom:

Hit, remény és szeretet

Töltse be a szívemet.

5. A keresztet te adod,

Adj hozzá alázatot:

Hordjam olyan csendesen,

Mint egykor te, Mesterem.

6. Majd ha véget ér a harc

S megpihentetni akarsz:

Megragadom jobbodat,

S mennyországod béfogad.

Isten áldásával.

Újjá kell születni

E

zékiás kisírt gyógyulásának gyümölcse nem sok áldást hozott Isten népe számára. A király felépülését követően fia született, aki tizenkét éves korában követte apját a trónon (2Kir 21,1-9). A trónon követte, de a hit, az Úrnak való engedelmesség útján nem. Manassé élete rámutat arra, hogy a hitet nem születésünkkel nyerjük. Még Isten gyermekének az utódja sem lesz automatikusan Jézus tanítványa. Manassé nem örökölte apja hitét, sőt úgy látjuk apjának élete, reformja, az Úrhoz való hűsége, és gyógyulásáról szóló bizonyságtétele egyáltalán nem hagyott nyomot benne.

Fontos szerepe van annak, ahogyan a szülők élnek, és amit gyermekük számára mutatnak, de ez még nem elég. A gyermeknek is megtérésre van szüksége. Nem elég az, hogy hívő családba, egyházi szolgák gyermekeként nő fel valaki. Neki is meg kell térnie. Ez azt jelenti, fel kell ismerni, hogy a vallásosság ellenére is bűnös a természete és meg kell látni, hogy ezen csak az újjászületés segíthet. A legjobb gyermek is bűnös, új szívre van szüksége.  Felismertem-e már, hogy kegyelemre szoruló bűnös vagyok? Pál apostol is a Jézussal való találkozás után döbbent rá, hogy születése, vallásos neveltetése, de még rabbi diplomája sem számít az Úr előtt. Isten egyedül azt nézi, ami szívben van. A szívünk pedig egyformán gonosz, csak a szív csere oldja meg a problémát. A mai napon tartsunk csendességet és legyen ez a legfontosabb kérdésünk: új szívet kaptam-e már az Úrtól? Ne térjünk a kérdés fölött napirendre, hanem engedjük, hogy az Ige átvilágítsa lényünket. Az átvilágítás eredményét pedig vegyük komolyan. Ne mentegessük magunkat az Úr előtt, hanem inkább kérjük, hogy könyörüljön rajtunk.

Miért lett ilyen Manassé? Abban az időben az asszír birodalom határos volt Júdával. A király félt, hogy elveszíti hatalmát. Tudta, hogy már apja idejében is bekerítették Jeruzsálemet. Úgy gondolta, ha behódol az asszíroknak, átveszi vallásukat, szokásaikat megmentheti hatalmát, országát. Nem jutott el a szívéig, hogy nem apja, hanem az Úr mentette meg Asszíria kezéből Júdát.  „Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megmenti azt” (Luk 9,24) Mert nemcsak hadsereg által lehet egy országot elfoglalni, hanem szellemi, kulturális és gazdasági úton is. Az asszírok a maguk vallási szokásaikat népszerűvé és modernné tették az emberek előtt. Manassé meg akart nekik felelni és így mindent átvett, sőt még túl is licitálta őket. Ha nem figyelünk oda, a minket körülvevő világ a maga szokásait becsempészi életünkbe. A világ életformája, vallása nagyon látványos, jól van propagálva és így széles rétegeket elér.  A média által annyira áthatja az élet minden területét, hogy észre sem vesszük és átalakítja gondolkodásunkat, életvitelünket. Így történt az az elmúlt évtizedek alatt. Sok mindent átvettünk más népektől, kultúráktól, különösen a fiatalabb nemzedék úgy, hogy mára már természetesnek tűnnek. Azonban Isten törvénye és akarata nem változik, Ő ma is bűnnek tartja mindazt, amit Manassé meghonosított: a varázslást és jelmagyarázást, halottidézést és a jövendőmondást. Mindezek ma is népszerűek, még a hívők közt is vannak, akik ezzel élnek, azonban Isten előtt mindez utálatos. Ezekből meg kell térni, és meg kell szabadulni. Az Úr Jézus vére képes mindezek hatásától megtisztítani az életünket.

Soha ne feledjük, hogy az áldott, a növekedő élet, a megmaradás az Isten akaratának való engedelmességhez van kötve. Csábíthat a világ, de csak ő tart meg, mindenen át. Manassé mindezt elfelejtette.

Ezt a szakaszt olvasva, talán ellenkezés fogalmazódik meg bennünk és arra a következtetésre jutunk, mit kell ezt annyira komolyan venni. Manassé, vagy mai követői, ha a világ útján járnak, hát azon járnak, mit kell ebből ügyet csinálni. Hát nem sokkal tovább uralkodott, mint az apja? Ő ötvenöt évig volt király, ha rossz volt az út, amin járt, ha bosszantotta az Urat, akkor miért uralkodhatott ennyi ideig? Vagy mégis ő csinálta jól? Alkalmazkodott a korszellemhez és így megmentette a birodalmát és az életét?  A látszat csal. Isten rossznak látta mindazt, amit tett. Manassé élete az Úr bosszantására volt. De hát akkor mégis miért ülhetett ilyen sokáig Dávid trónján? A válasz: „mert igen irgalmas és könyörületes az Úr” (Jak 5,11). Az Úr ad időt a megtérésre, az életünk megváltoztatására.

Pál apostol tovább viszi az örömhírt, már Ikóniumban vannak (ApCsel 14,1-7). Az elutasítás, a rossz tapasztalat ellenére itt is a zsinagógába mennek előbb. Az Úr áldása van rajtuk, de vannak rosszakarók is. Ezek ellenük fordítják a pogányokat. Megharagudnak az apostolra és társaira. De tulajdonképpen a harag Jézus ellen irányul. Nem látják annak az életnek a gazdagságát, amit Pálék hirdetnek. Ezért a régi életüket látják veszélyeztetve. Mondhatnánk úgy is, hogy a bűn, és az istentelen, pogány életforma annyira beléjük rögzült, hogy nem akartak tőle szabadulni. Mindig akkor vált ki haragot és ellenállást az evangélium hirdetése, ha Krisztus lénye összeütközik bűnös szívünkkel, a mi vágyainkkal. Az Úr könyörüljön, hogy felismerjük, amihez eddig ragaszkodtunk, azaz Istentől kínált új élet mellet, csak kacat és szemét, bárhogyan csillog és bármilyen vonzó és népszerű legyen is.

A támadások ellenére sem menekül el Pál. Nem a maga előnyét, kényelmét nézi, hanem kész mások üdvösségéért szenvedést is vállalni. Mi csak addig szeretünk maradni, bizonyságot tenni ameddig szívesen veszik. Mihelyst ellenállásba ütközünk, vagy más véleménnyel találkozunk, mindjárt tovább állunk. Urunk adjon bátorságot és bölcsességet a maradáshoz, a szolgálathoz.

Milyen jó, hogy maradtak, mert az Úr munkálkodott és megáldotta bizonyságtételüket. Ha kitartók vagyunk ott is lehet eredmény, ahol arra először nem látunk reményt. A Szentlélek Isten képes megtörni az ellenállást. Kérjük, hogy számunkra is adja meg, hogy bizonyságtételünk nyomán, jel és csoda menjen végbe. Csakis a Lélek teheti eredményessé az evangélium hirdetését. Ahol élet van, ahol Krisztus munkálkodik ott meghasonlásra, szakadásra is lehet számítani. Ne ijedjünk meg ettől, hiszen a vallásos, langyos élet sokak számára kelendő, de az igazi hit nem kell mindenki számára.  A vallásra sokaknak szüksége van, de Krisztusnak nem akarnak engedelmeskedni. Mi azonban hallgassunk Urunkra és higgyük, hogy az Út, amelyet Ő mutat, életre vezet.

Új szívet adj

1. Új szívet adj, Uram, énnekem,

Új szívet adj, én Istenem,

Amely csupán csak teérted ég,

Véled jár szüntelen, csak véled szüntelen.

2. Nyájas, vidám, szelíd, jó szívet,

Mely, Jézusom, te lakhelyed,

Hol egyedül a te hangod szól,

Mely véled van tele, csak véled van tele.

3. Jézus, a te gyógyító kezed

Megfogta már a szívemet,

Én is tudom, bűntelen leszek

Majd nálad odafenn, a mennyben odafenn.

Isten áldásával.

Sokat adtak, sokat kérnek

E

zékiás király kisírt magának még további esztendőket a földön (2Kir 20,12-21). Szíve hozzátapadt ehhez a világhoz, nem akart elválni még tőle. Azonban azt látjuk, nem biztos, hogy végig áldás kíséri ezeket az éveket. Márpedig az a lényeg, hogy milyen tartalommal töltjük meg azt az időt, amit ajándékba kapunk. Ezékiás elképzelhető, hogy évek múltán már bánta ezeknek az éveknek a kierőszakolását. Mi is hányszor csak az élet hosszúságára és nem a minőségére koncentrálunk. Szemeink előtt nem az lebeg, mire is szánta Isten az életünket, vagy mi a célja egy betegségből való felgyógyulással.

A király gyógyulása rendkívüli esemény volt. Senki nem számított arra, hogy még fel fog épülni. Olyan csoda volt ez, amelynek híre messze földre, az akkor feltörekvő babiloni birodalomba is eljutott.  A pogány király ajándékot küld Ezékiásnak, amit ő elfogad és nagyra értékel. Úgy gondolja, most már ő is valaki. Azonban tudatosítania kellett volna, hogy az ajándék nem neki jár. A gyógyulásért nem tett semmit, riadt kis nyusziként viselkedett. A felépülés Isten munkája és ajándéka a számára. Tegyük a szívünkre kezünket és valljuk meg Urunk előtt hányszor tulajdonítottuk mi is magunknak az életben való előrehaladást, a sikereket, a gyógyulást? Bizony mi sem mindig az Úrnak adunk ajándékot. Milyen jól is esik, amikor megveregetik a vállunkat, és gratulálnak ügyességünkhöz, erőnkhöz, gyógyulási képességünkhöz. Ugye mi se mindig mondjuk, ne engem dicsérjetek. Én semmit sem tudtam tenni, én csak kétségbeesetten kiáltottam Istenhez és Ő meghallgatott engem. Általa jutottam el ide, lettem egészséges, ezért Őt illeti a dicséret.

Ezékiás nemcsak elfogadta azt az ajándékot, ami nem őt illette meg, hanem mindent megmutogatott a babiloni követeknek. Elfelejtette, hogy minden kincs, gazdagság az Úré, és úgy kezelte mintha az övé lenne. Azzal dicsekedett, ami nem az övé. Pál szavait nekünk is komolyan kell vennünk: „Mert ki tesz téged különbbé? Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna” (1Kor 4,7). Isten gyermekeinek különbözősége nem önmagukban, hanem az Úr kiválasztása, kegyelme által van. Mi csak az Úrral, az Ő keresztjével dicsekedhetünk.

Igénk fontos üzenete még, hogy aki ma barát, az holnap könnyen ellenséggé válhat. Ez a király, nem volt Isten gyermeke, pogány birodalom feje volt. Lehetett érdeklődő, és figyelmes, de szívében pogány maradt. Ezékiás mégis megtiszteltetésnek vette a látogatást, és úgy érezte, ő valaki. Mi is beleesünk ebbe a csapdába, megtiszteltetésnek vesszük, ha világi mérték szerint népszerű, sikeres, hatalmat gyakorló személy megszólít minket, vagy találkozhatunk vele. Pedig nekünk kellene úgy élni, hogy azok, akik még nem az Úr tanítványai a velünk való találkozást tartsák megtiszteltetésnek. Érezniük kellene, hogy általunk a mennyel találkoztak. Az élő Isten, az Ő Alkotójuk is, beszélgetett velük. A világ fiainak kellene csodálni a bennünk megjelenő Isten országát, ehelyett mi csodáljuk a világot, sőt mi gyakran irigyeljük őket, és mi is szeretnénk hozzájuk hasonlók lenni. Pedig a világnak kellene minket irigyelnie, mert Isten országához fogható sehol nincs a földön. Benne valóban az lehet az ember, aki mindig is szeretne lenni: Ember. Ott nem mások akarnak élni belőlünk, hanem mi élhetünk az Úrból. Mert az ország Királya „nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért” (Mk 10,45).

Életünk és dolgaink meggondolatlan kiteregetésének következményei vannak. Isten üzenetet küld a királynak. Babilónia a jövőben elfoglalja Izráelt. Ezékiás utódait fogságra hurcolja. Amit a király tett az Istennek nem tetszik, másrészt, a mostani meggondolatlan lépése majd a következő generációknak okoz problémát. Vajon mi belegondolunk-e egy-egy tettünknél abba, hogy annak milyen következményei lesznek gyermekeink és unokáink számára? Nem vagyunk-e mi is úgy, mint ez a király, csak az a lényeg, hogy a mi időnkben jó legyen az élet. Nekünk meg legyen mindenünk, de hogy mi lesz utánunk, az már nem lényeges. Ez önző felfogás. Engedjük, hogy az Úr kitisztítsa ezt belőlünk, és Lelke által élhessünk már most felelősen.

Pál bizonyságtételét sokan örömmel fogadták a zsidók között, és vágytak az Igét ismét hallani (ApCsel 13,42-52). Szomjúság támadt a szíveikben. Átélték, amit az Úr mondott: „Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégíttetnek” (Mt 5,6). Kérjük mi is ezt az éhséget és szomjúságot Isten Igéje, és az Úrral való közösség iránt. Nem elég azonban elindulni a hit útján, hanem meg is kell maradni. Ezért kéri Pál, hogy a továbbiakban is maradjanak meg a kegyelemben. Maradjanak a kegyelemben mindenkor, ha támadások érik őket, vagy éppen a jólét veszi körül életüket. Számunkra is fontos meglátni, hogy mindennap kegyelemre van szükségünk, mi belőle élünk.

De nemcsak az Ige utáni szomjúság, a kegyelem feletti öröm, hanem az irigység is megjelenik. A zsidó közösség megkeményedett tagjai irigyek lettek Pálékra, mert látták, hogy az evangélium elvon tőlük embereket.  Ők nem az életre jutásnak örültek, hanem a létszám csökkenésre figyeltek. Tudunk-e mi örülni annak, ha máshol is élet van, ha emberek hitre jutnak, és új életet kezdenek Krisztussal?

Az Úr bizonyságtevőinek meg kellett ismerniük az ellenséges indulatot is. Megtapasztalták az elutasítást is. Ők tovább mentek, nem sértődtek meg, hanem árasztották más helyeken is az élet illatát.

A lábukról való por lerázás, nem gyűlöletet fejez ki, hanem ez majd bizonyíték lesz az ítéletkor, hogy nekik is hirdették az evangéliumot. Isten előtt nem lehet letagadni, azt, hogy hozzánk is eljutott az Ige, hogy már mi is hallottunk Krisztus keresztjéről. A levert por tanúsítja hallottuk, és akkor nekünk kell beszámolni mit kezdtünk a hallott Igével. Egyáltalán komolyan vettük-e, vagy meg sem hallottuk. A sok olvasott, és hallgatott, de nem cselekedett Ige, egykor ellenünk fog tanúskodni. Szinte halljuk, amint kiáltja, ismerted Urad akaratát, hiszen sokszor olvastad, de nem cselekedted. „Az a szolga, aki ismerte ura akaratát, és nem fogott hozzá teljesítéséhez, vagy nem cselekedett akarata szerint, sok verést kap;  aki viszont nem ismerte ura akaratát, és úgy cselekedett verést érdemlő dolgokat, az kevés verést kap. Akinek sokat adtak, attól sokat kívánnak, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon” (Lk 12,47,48). Az Ige ismerete, és az ismeretek megcselekvése, számon kéretik.

Eltévedtem, mint juh, Eltévedtem, mint juh

1. Eltévedtem, mint juh, El-tévedtem, mint juh, A bűnösök útjára, Ó, segíts, Jézusom, Őriző pásztorom, Hogy ne jussak romlásra. Te ontál drága vért Elveszett juhokért, Viselj gondot a nyájra.

2. Én is juhod vagyok, Én is juhod vagyok, Nyájadnak legkisebbje, :/: Kit te megtéríthetsz, Bűnből kivezethetsz A szép kies helyekre. Kérlek azért hitből, Töredelmes szívből, Fogadj, végy kegyelmedbe.

3. Ím, előtted állok, ím, előtted állok, Ajtód előtt zörgetek, :/: Bár titkos bűnökkel És nyilván lévőkkel Vétkeztem teellened: Kérlek mindazáltal, Nagy irgalmassággal Fogadd vissza gyermeked.

4. Bár a hit szívemben, Bár a hit szívemben Oly kicsiny, mint mustármag, :/: Mégis bármi gyenge, Szentlelked nevelje, Nevelje fel nagy fának, Hogy terjedjen ága És legyen virága Kedves néked, Urának.

5. Míg porsátoromban, Míg porsátoromban Tartasz, mint egy tömlöcben, :/: Nevelj igaz hitben, Munkás szeretetben, Hogy élhessek itt bölcsen És kimúlásomig, Utolsó órámig Tisztemet hűn betöltsem.

6.      Szállj le, Uram, hozzám, Szállj le, Uram, hozzám, Jöjj, ó, Jézus, sietve, :/: Vágyakozó szívvel, Kiterjesztett kézzel Várlak immár epedve, Hogy veled mennyekbe, Örömmel menjek be Ábrahám kebelébe.

Isten áldásával.

Hittel

M

ai történetünk még az asszír támadás előtt ment végbe (2Kir 20,1-11). Ezékiás halálosan megbetegedett. Végezte az Úr dolgait, megtisztította a templomot és a nép életét a bálványoktól. Mindeközben egyszer csak beteg lesz, bizonyára reménykedett a gyógyulásban, ám az idő múlt és nem következett be az áhított gyógyulás. Íme, még az Úrhoz hűséges király is megbetegszik, és nem gyógyul meg azonnal. Fel vagyunk-e készülve, hogy bármikor belép az életünkbe egy még nem várt esemény, vagy egy gyógyíthatatlan betegség? Ezékiást is meglepte, különösen a gyógyulás elmaradása. Már megszoktuk, hogy magától értetődő a gyógyulás.

Ézsaiás próféta azt a küldetést kapta az Úrtól, hogy megmondja a királynak, eljött halála napja. Bizony nem könnyű feladat ez. Nem könnyű valakinek azt mondani, nem jön a gyógyulás, készüljön a halálra. A próféta azonban végrehajtja ezt a nehéz küldetést. Nem beszél mellé, nem áltatja hamis reményekkel, elmondja az igazságot. Felszólítja a királyt, rendezze dolgait, és készüljön fel a távozásra.

A próféta tudja, hogy nem lehet készületlenül elmenni ebből a világból. Nem lehet csak úgy odaállni Isten elé, hanem még halálunk előtt rendezni kell Vele és egymással dolgainkat. Istennel bűnbánat által rendezhetjük életünket, hiszen mi halálra ítélt bűnösök vagyunk. Úgy születünk, hogy Isten ítélete van rajtunk. Ezt az ítéletet csak az Úr Jézus Krisztusba vetett hit tudja elhárítani rólunk. Ő az, Aki magára vette szennyes ruhánkat és megbékítette Istent, Atyánkat. A kereszten vette magára ítéletünket, aki ezt még földi életében látja, és hittel elfogadja, az nem ítéletre, hanem életre megy. Ezért fontos a felkészülés a halálra. Viszont ehhez amennyire lehet, tisztában kell lenni helyzetünkkel. Aki nem hamis reményekkel áltatja magát, hanem bekalkulálja a halál lehetőségét, az fel tud készülni.

Ezékiás király, amikor szembesül Isten üzenetével a fal felé fordul és imádkozik. Egy ilyen hír hallatán nem az orvosokat keresi, hanem mindentől elfordul és egyedül az áldott Orvos közelségét keresi. Hogyan éljük meg a diagnózisainkat, egy-egy súlyos eseményt? Tudunk-e úgy, mint Ezékiás Istenhez fordulni. Mivel súlyos beteg ágyhoz van kötve, nem mehet el egy olyan helyre, ahol nem zavarják, így az ágyban fekve keresi meg a csendet, az elvonulást és fordul az Úr felé. Tehát nincs olyan életkörülmény, amiben ne lehetne az Úrhoz fordulni. Rajtunk múlik, hogy Hozzáfordulunk, keressük, vagy előbb minden emberi lehetőséget végig zongorázunk, és majd csak legutoljára folyamodunk hozzá? Sokan utoljára hagyják az Úr keresését, az imádkozást, amikor már az emberi lehetőségek végére értek, akkor jöhet az „itt már csak az ima segíthet” elgondolás, de ekkor már elkönyvelik, hogy nincs segítség. Ezékiás azonnal az Úrhoz fordul. Megdöbbenti a hír, nem erre számított. Bizony még a hívőket is megdöbbenti a gyógyíthatatlan betegség híre. Ők sem erre számítanak, valahogy már nem azt jelenti az idő múlása, a halál közelsége, amit jelentett az ének írónak: „Minden múló perc Hozzád visz közel, Kegyelmed űzi kísértőmet el, Nincs más vezérem, Nincs más Mesterem, Fényben, borúban, ó, maradj velem.” (Ref. ék. 511.). Pál apostol számára is azt jelentett, hogy egyre közelebb kerül Mesteréhez, a halál nem elválaszt, hanem inkább elősegíti az Úrral való találkozást.

Ezékiás tehát az Úrnak mondja el azt ami a a szívében van. Keresi az Úr orcáját,  a sírás pedig alázatát, és bűnbánatát fejezi ki. Talán azért is érintette fájdalmasan a halál érkezése, mert nem volt még gyermeke, így a Dávidnak adott ígéret, mellékágra került volna.

Az Úr meghallgatta imádságát. Még nem történt semmi, de már azzal a békességgel lehet a király, hogy az Úr imádságot meghallgató Isten. Komolyan veszi övéit. Mint király bizonyára emlékezett olyan esetre, amikor valakinek azt kellett mondani, nem tudok segíteni, itt már nem lehet semmit sem tenni. Talán azt gondolta Isten is ezt fogja mondani, Ezékiás, sajnálom, de már annyira előrehaladott az állapotod, hogy nem lehet semmit tenni. Vagy esetleg azt mondja Isten, így döntöttem és ezen nem lehet már változtatni. Meghallgattalak, vagyis fogadtalak, amikor hozzám fordultál, és úgy döntöttem meggyógyítalak.  Ebben benne van az is, hogy Ezékiás hamarabb is fordulhattál volna Hozzám. Miért kellett megvárni a halálos üzenetet, miért vártad meg, amíg minden orvos és minden egyéb emberi segítség kudarcot vall? Miért hagytál engem a sor végére? Tőlünk is ezt kérdezi az Úr: miért hagysz mindig a sor végére? Miért utoljára jössz hozzám, amikor olyan helyzetben vagy, mint a vérfolyásos asszony? Jöhetsz elsőre is.

Azonban az Isten nagy kegyelme, hogy amikor már minden emberi lehetőséget végig próbáltunk és már minden további ötletből kifogytunk még mindig mehetünk Hozzá. Ő soha nem küld el, amikor Hozzá fordulunk. Ezékiás király ráadás tizenöt évet kap. Ez már egy meghatározott időszak. A halált még ő sem kerülheti ki, de kap időt a felkészülésre, sőt még Isten szabadítását is átélheti.  Mi is kapunk ráadás éveket, de mit kezdünk velük. Bizonyára voltunk már olyan helyzetben, amikor azt gondoltuk véget ér az életünk. Azonban az Úr megkönyörült rajtunk, napjainkhoz, napokat toldott. De ezeket a napokat már Neki szenteljük-e? Egyre többet töltünk-e azóta Urunkkal imádságban és az Ige tanulmányozása által. Vagy az ajándékba kapott időt továbbra is saját vágyaink kielégítésére használjuk? Az időt és az életet arra kapjuk, hogy Neki szolgáljunk, Őt dicsőítsük és akaratát valósítsuk meg itt a földön. Pál megértette a damaszkuszi úton, hogy a kegyelem az új élet azt jelenti, hogy innentől kezdve az Úr akaratát keresi, és azt cselekszi. Isten akarata Pál életét boldoggá, értelmessé, kiteljesedetté és megelégedetté tette. Börtönben tud így nyilatkozni: „mert én megtanultam, hogy körülményeim között elégedett legyek” (Fil 4, 11).

Bizony Ezékiás hite sincs topon, ezért jelet, bizonyítékot kér. Lám milyen kegyelmes is az Úr, teljesíti minden kívánságát. Most már csak rajta van a sor, végre vegye komolyan Isten irgalmát, legyen hálás és menjen tovább a hit útján. Élete, gyógyulása példa a város lakói számára, és reményforrás. Amint látják a várfalon sétálni a meggyógyult királyt, a szívükben bizalom támad Isten felé. Elhiszik, ha az Úr  a gyógyíthatatlannak nyilvánított királyukat meg tudta gyógyítani, akkor az asszírok hatalma alól is képes szabadulást adni. Urunk könyörüljön rajtunk, hogy amit mond kételkedés nélkül fogadjuk el, és bízzunk Benne.

Pál apostol tovább folytatja hűséges bizonyságtételét (ApCsel 13,34-41) és rendíthetetlenül mutat rá Jézusra, a feltámadottra. Kifejti a zsidók számára, hogy akár tetszik nekik, akár nem Jézus Krisztus által van a bűnök bocsánata. Az egyik gondolat, ami ebben meghúzódik, hogy a zsidók is bűnösök és nekik is szükségük van bűnbocsánatra. Számukra sem elég a zsidónak születés, a törvény, az áldozatok. A kegyelem Jézus Krisztus halála által nyílik meg előttünk.

Nagyon fontos, és bizony mellbevágó, hogy Mózes törvénye által nem igazulhatnak meg. Csak egyedül Jézus áldozata és vére által. Bizony, mi sem igazulhatunk meg Isten előtt, hagyományaink, vallási szokásaink által, csak egyedül kegyelemből, hit által. Nekünk is komolyan kell ezt venni, és fel kell ébrednünk az önbecsapás álmából, amikor azt gondoljuk elég, ha meg vagyunk keresztelve, lekonfirmáltunk, néha eljárunk istentiszteletre, esetleg nagy néha adakozunk is. Nem elég, mert a kegyelem nem üzleti alapon működik. Nem arról van szó, hogy adok valamit az Istennek és Ő majd azért cserébe biztosítja számomra az örök életet.  Mindegyikünknek Jézushoz kell bűnbánattal fordulni. Ki kell mondani, légy irgalmas nekem, bűnösnek. Ha ezt megtesszük, az Ő vére megtisztít minden bűntől. Azonban az Úr nem azért vette magára bűneinket, hogy majd elkerüljük az ítéletet, hanem azért könyörül rajtunk, hogy már most, ne önmagunknak, hanem Neki éljünk, Őt szolgáljuk. „Azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt” (2Kor 5,15).

Szólj, szólj hozzám, Uram, mert szolgád hallja szódat!

1. 'Szólj, szólj hozzám, Uram, mert szolgád hallja szódat!' Így mondom, mert magam rég annak érezem. Hadd járjak utadon, hadd várjam égi jódat Hű szívvel szüntelen, hű szívvel szüntelen.

2. Adj lelkedből erőt, hogy értsem és szeressem Elrendelt utamat s minden parancsodat. Egy vágyat hagyj nekem: hogy halljam és kövessem Szent igazságodat, szent igazságodat.

3. Nincs oly tudós sehol, ki megtanít utadra, A bölcs nem fejti meg törvényedet sosem; Te fejted meg nekünk, te, hű szíveknek Atyja, Kinek szavát lesem, kinek szavát lesem.

4. Te nagy csodáidról bár fennszóval beszélnek És fennen hirdetik felséges rendedet, Ha nem te szólsz, Uram, a szó fülig ha érhet, De szívig nem mehet, de szívig nem mehet.

5. Szólj, szólj, én Istenem! - szól hangodból a jóság, A lelkem megfeszül s a hallásban segít, És szódban meglelem az örökkévalóság Jó édességeit, jó édességeit.

6.      Szólj és csitítsd a bút, mert bú és kín gyötörnek, Szólj, hogy legyen szavad ír s gyógyító erő; Szólj, dicsőséged úgy még szebben tündökölhet, És mindörökre nő, és mindörökre nő.

Isten áldásával.