Mindennap

J

eremiás lelkiállapota és hangulata szinte egy csapásra megváltozik (JerSir 3,21-42). Mi történt vele? Mitől ez a más hang? Megváltozott a gondolkodása. Másra szegezi figyelmét, mint eddig. Eddig azzal volt elfoglalva milyen nagy nyomorúság érte őt. Az elpusztult lakások, a foglyok a hontalanság töltötték ki gondolatait, ám ennek eredménye a csüggedés. A próféta azonban felismerte, lehet másképp, lehet máshová nézni, és újra átgondolva az életet a helyzetét reménység áradt a szívébe. Miért? Mert most már meglátta az Urat. Felismerte, hogy a pusztulás és a szenvedés ellenére Isten szeret. Nem a romokra, a halottakra, a foglyokra, hanem az Úrra nézett, és most hála is van a szívében.

Gondolatainak új iránya sok áldott megtapasztalással gazdagítja, és állítja új pályára a prófétát. Mihelyst eltekintett személyes problémáiról hála költözött a szívébe. Felismerte, az hogy él Isten irgalma. Ő is elpusztulhatott volna. A maradék léte, sőt maga a fogság is az Úr kegyelme. „Az Úrnak nagy kegyelme, hogy nincs végünk, mert nem ért véget irgalmassága” (22. Kecskeméthy). Nem a prófétán múlott, nem is a megmaradtakon, egyedül az Úron az életük. Ez Isten kegyelme.

Ránk is jellemző, hogy egy-egy nehéz, vagy számunkra szokatlan helyzetben csak a saját szenvedésünket látjuk. Jó ilyenkor az Úrra irányítani gondolatainkat. Ha így teszünk, akkor felismerjük, hogy nehéz ugyan számunkra ez a mostani időjárás. Szinte elviselhetetlen ez a hőség, de mégis Isten kegyelme, hogy még itt vagyunk, hogy szenvedünk, és nincs végünk. Mert bár nem könnyű, de gondoljunk azokra, akik hónapok óta tartó harcok közepette, kell hogy éljenek. Vagy gondoljunk arra a több százezer emberre, akiknek el kell hagyniuk otthonaikat a hurrikán veszély miatt. Ha elfordítjuk tekintetünket önmagunkról, és már nem magunk fölött sírunk, áldásban lesz részünk, sőt magunk is áldásosztókká válunk.

Minden reggel megújul Isten kegyelme. Nem csodálatos, hogy mi még otthonainkban lehetünk, sőt az Úr elé állhatunk? Zúgolódás helyett öröm és békesség lehet a szívünkben, mert a magunk megszokott közegében élhetünk, és táplálkozhatunk az Igével is.

Jeremiás felismerte, hogy jó az Úr. Igen, Ő egyedül jó. Jóságát azok is tapasztalhatják, aki Hozzá folyamodnak. Ez fontos, a magunk bajai közepette forduljunk Hozzá, ha megtesszük átéljük jóságát, és megtaláljuk a kivezető utat, a csüggedés mocsarából. Jó az Úr, mondja Jeremiás, de ez nem azt jelenti, hogy azonnal megszűnik a szenvedés, elmúlik a harc minden nyoma. Azt jelenti, hogy aki Istenhez fordul, a lepusztult, az elviselhetetlen közegben sincs egyedül. Elrejtőzhet az Úr jelenlétébe, és Tőle kérhet tanácsot. Már az nagy kegyelem, hogy tanácsot kérhetünk Tőle, hiszen a saját gondolatunk megtéveszt és becsap minket. Salamon ezt írja: „Van olyan út, mely helyesnek látszik az ember előtt, és vége a halálra menő út” (Példb 14,12). Megmondja azt is mit tegyünk: „Bízzál az Úrban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj” (Példb 3,5)!

A magunk esze legtöbbször azonnali cselekvésre ösztönöz. Menj és tedd! Az Úr Igéje pedig azt mondja: „Jó csendben várni az Úr szabadítására” (26). Várj! Ezt mondja gyakran az Úr. Várj Őreá, a szabadításra, arra, hogy Ő oldja meg a helyzetet. Azonban eszünk és egész lényünk nem szeret várni. Azonnal dönteni akarunk. Azonnal várják tőlünk a választ, mert senki nem tud, illetve nem akar várni. Miért? Mert ha várnánk, Isten szava eljutna szívünkhöz és korrigálná gondolatainkat, de mi azt nem akarjuk.

Meglepő, hogy Jeremiás nem fogja fel tragikusan a dolgokat és nem kezdi el sajnálni azokat a gyereket és fiatalokat, akik fogságra mentek, vagy otthon maradva kerültek embert próbáló helyzetbe. Úgy látja, nem sajnálni kell a fiatalt és kímélni, hanem beállítani az iga hordozásába, mert ha szembenéz, az akadályokkal javára válik. A nehéz iga alatt lelkileg is erőssé válik. Soha nem fog összeroppanni apró-cseprő gondok alatt, hanem képes lesz legyőzni, és mindig a legjobb döntést hozni.

Még a vétkezés, a bukás idején is van megoldás. Nem siránkozásra, hanem az önmagunkkal való őszinte szembenézésre, a hibák, bűnök vállalására és megtérésre van szükség.  Az őszinte szembenézés életünkkel mindig erre a felismerésre kell, hogy vezessen: „Mi voltunk a vétkesek és engedetlenek” (42). Tehát nem más az oka a nyomorúságomnak, hanem én. Ha ezt kimondom, jön az Úrtól a bűnbocsánat, az újrakezdés lehetősége.

Az Úr kimenti hű szolgáját ellenségei kezei közül, és tovább segíti missziói útján (ApCsel 17,10-15). Így jutnak el Béreába, ahol szinte oázisra találnak. Itt nem kell értetlenekkel küszködni, nyitott szívvel, lelki szomjjal fogadták az Igét. A Béreaiak mintha már várták volna Isten követét. Mintha már valami újat kerestek volna a régi, a semmit nem nyújtó hitük és életformájuk helyett. Az Úr Jézus beteljesítette vágyakozásukat és meghallhatták a kegyelem igéit.

Ami figyelemre méltó, hogy nyitottak voltak Isten szavára, de ez nem azt jelentette, hogy kritika nélkül mindent elfogadtak, hanem azt meghallgatták, majd utánajártak az Ószövetségben, hogy amit Pál hirdet azt az Írás igazolja-e. Számunkra is fontos ez a hozzáállás. Meg kell tanulni, hogy bármit hallunk az Igéből, addig ne fogadjuk el, de ne is dobjuk félre, amíg magunk meg nem győződünk Isten Igéjéből, hogy valóban úgy van-e?

Mi is kutassuk mindennap az Igét. Ne csak elolvassuk a napi részt, hanem kutassuk a Szentírást. A kutatás azt jelenti, hogy keresem az igei összefüggéseket, megnézem, hogy egy másik bibliai könyvben mit mond az Úr arról a témáról, másrészt keresem mindennap, hogy személyesen mi Isten akarata a számomra. Hitünk növekedése az Igetanulmányozásával áll egyenes arányban. Amennyi időt rászánok a Biblia olvasására, amilyen mélyen belehatolok, olyan mértékben növekszik a hitem.

Van még számomra is bocsánat

1. Van még számomra is bocsánat, van Megváltóm, Ő az enyém. Nem mardos a bűn sem a bánat, mint a fecske ujjongok én. Halálban hevertem, de Ő felemelt. Az életem ára szíve vére lett. A bűnöm, Úr Jézus, a bűnöm, Úr Jézus, nem vádol többé engemet.

2. Ha kísértés hulláma tör rám, az én Uram védeni jő. Roskaszt a teher, nem is bírnám, hű vállára átveszi Ő. S hazám felé utamat bár nem tudom, előttem jár Krisztus, mint tűzoszlopom. A véred, Úr Jézus, a véred, Úr Jézus, felhőként vezet utamon.

3.      Az ég alját fürkészve nézem, hajnalcsillag felkel-e már? Vigyázom és hallgatom ébren, hárfák hangja zendül-e már? És én is elkezdem az én énekem, repesve új hangon zeng dicséretem, mikor az Úr Jézus, az én Uram Jézus jön, hogy engem is elvigyen.

Isten áldásával.

Hódító út

J

eremiás nem távolból szemléli népe szenvedését, hanem személyes tragédiaként éli meg (JerSir 3,1-20). Mindaz, ami a szent várossal és népével történt, az lénye mélyéig megrázta. A nyomorúság őt is érinti. Teljesen azonosítja magát, népe szenvedésével ezért úgy érzi, minden vele történt.

A harmadik fejezet sirató éneke teljes reménytelenséget fejez ki. A próféta mély depresszióba jutott. Tudja, Isten ítélte meg a népet, de az ítéletet végrehajtó ellenség olyan pusztítást végzett, aminek láttán úgy látja, nincs remény, nincs kiút. Olyan lelki válságba jut, amelyben úgy gondolja nincs esély az újrakezdésre.

Bizony mi sokkal kevesebbért is padlóra kerülünk. Úgy látjuk mindennek vége, nincs tovább.  Mi már tudjuk, ha a mostani szakaszból nem is derül még ki, de a próféta kikerül ebből a lelki sivatagból, és meglátja a fényt az alagút végén. Mi már tudjuk, hogy nincs olyan mélység, lelki sötétség, ahová ne jutna el az Úr kegyelme. Az Úr Jézus Krisztus a legnagyobb mélységből is fel tud hozni, a legnagyobb sötétséget is világossággá képes formálni. Az elveszett bárány története mutatja, hogy a pásztor bárhová utána megy elveszett juhának, hogy megkeresse, majd hazavigye. A bárány dolga csupán a kiáltás, majd a megmentés engedélyezése. Hagyni kell magunkat megmenteni. A vakon született ember számára sem volt semmi remény, úgy gondolta ő soha nem láthat. Kell-e ennél nagyobb sötétség? Ám az Úr Jézus megajándékozta látással.

Figyeljük meg, hogy a próféta olyan mélységbe került, hogy úgy gondolta, Isten nem hallgatja meg imádságait.  Távol érezte magától az Urat. Világosan láthatjuk, hogy még egy ilyen komoly hívő ember, az Úr drága szolgája is kerülhet depressziós helyzetbe. De azt is vegyük észre, hogy nem akar benne maradni. Jeremiás a depresszióból ki akar kerülni, ezért nem adja fel az imádságot, és az Isten Igéjén való gondolkodást. Bármennyire úgy véli, plafonba ütközik imája, kitartóan keresi az Urat. Minden lelki válság, lehangoltság ellenszere a kitartó bibliaolvasás és imádkozás. Az ellenség pont azt akarja elérni, hogy ezekbe belefáradjunk és lemondjunk róluk. A sátán úgy alakítja a dolgokat, hogy az igeolvasást és az Úrra való hangolódást értelmetlennek, hiábavalónak tartsuk, és feladjuk. Ha megtesszük mindezt, akkor valóban reménytelenné válunk, mert a lelki gödörből is az Úr tud kiemelni. Ebben a helyzetben is csak a türelmes várakozás segít. Ahogyan már a zsoltáríró is lejegyezte tapasztalatait. „Várva vártam az Urat, és ő lehajolt hozzám, meghallotta kiáltásomat. Kiemelt a pusztulás verméből, a sárból és iszapból. Sziklára állította lábamat, biztossá tette lépteimet. Új éneket adott a számba, Istenünknek dicséretét. Sokan látják ezt, félik az Urat, és bíznak benne. Boldog ember az, aki az Úrba veti bizodalmát” (Zsolt 40,1-4).

Pál tovább vándorol Filippiből (ApCsel 17,1-9). Nem tölti el megelégedettség az eredményesség miatt, nem táborozik le, hanem viszi tovább a jó hírt. Az evangélium elindult, hogy meghódítsa Európát, és most már egyre mélyebbre hatol. Ma is arra van szükség, hogy az evangélium áradjon és hódítsa meg újra Európa népeinek a szívét. Ma inkább Amerikából indul a szabadossá vált élet, és a különféle okkult praktikák garmada európai hódító útra.

Thesszalonikába érkezik, itt ismét először a zsinagógát keresi fel és hirdeti a számukra, hogy Jézus a Krisztus. Tehát a Krisztus nem Jézus keresztneve, hanem méltóság neve. Ő benne ismerték fel az Írások alapján, a régen megígért Megváltót. Ma is lényeges ez a hit. Fontos, hogy én is felismerjem, Jézus a Krisztus. Ő az Istentől elküldött Szabadító, Akire szükségem van. Értem szenvedett a kereszten. Pál így írja: szenvednie kellett. Világossá válik, hogy Jézus szenvedése és kereszthalála nem kerülhető ki. Meg kellett halnia, mert vér nélkül nincs bűnbocsánat. Meg kellett halnia, mert ha nem, akkor nekem kellene el szenvednem Isten halálos ítéletét. Meg kellett halnia, hogy én élhessek.

Az evangélium sarkában jár az elutasítás és a szenvedés is. Bármerre járnak Pálék, mindenütt akadnak, akik ellene támadnak, nehezítik életét, szolgálatát, sőt el akarják őt lehetetleníteni. Lássuk meg, hogy az ördögnek nem tetszik az evangélium diadalmenete. Mindent megtesz, hogy akadályozza azt.

Azzal vádolják a város elöljárói előtt Pált, hogy felforgatók, és már az egész világot felforgatták. Azonban jól látták, mert az evangélium ahová bejut, ahol megnyílik előtte a szív, ott valóban minden megváltozik. Az Isten élő szava, a kegyelem jó híre kifordítja a megszokottság, a lustaság, és a bűn sarkaiból az életet. Egyedül az evangélium képes jó értelemben felforgatni az életet, megmozgatni gondolkodásunkat, átalakítani magatartásunkat. Áldja meg Urunk az életünket, az evangélium hirdetését, hogy mi is szemtanúi lehessünk az ilyen életfordulatoknak, amit Pál Filippiben és máshol is megtapasztalt.

Ezt a világot

1. Ezt a világot olyan szépnek látod, mennyi fény és ragyogás. Ámde szeretnél az Úrral is járni, olyan nehéz a választás.

Refr.: De nem lehet két úrnak szolgálni, megszakad attól a szív, Mert ha az egyiket megveti, a másikhoz ragaszkodik.

2. Nem járhat együtt fény és a sötétség, hívő és a hitetlen. Vagy a világnak, vagy az Úrnak élek, ezt nékem el kell döntenem.

Refr: De nem lehet...

3. Minden mulandó ezen a világon, tűnnek évek, századok. Egy drága kincs van: az Úr Jézus Krisztus, tiéd lehet, ha akarod.

Refr: De nem lehet...

Isten áldásával.

Van kiút

A

 próféta tovább sír Jeruzsálem pusztulása felett (Jersir 2,13-22). Ezen írást olvasva megrázó látni, hogy Jeremiás  nem a személyes életének alakulása fölött sír. Nem magát siratja, pedig az ő számára is sok szenvedést és bizonytalanságot hozott Jeruzsálem eleste. Ő azonban Isten népét, az Úr templomát siratja. Neki az fáj, hogy nem hittek mindannak, amit rajta keresztül az Úr mondott nekik és így bekövetkezett a pusztulás. Mert mindaz, ami történt elkerülhető lett volna, ha engedelmeskednek az Úr szavának.

Miért történtek végül így a dolgok? Miért nem tért meg Júda népe? Jeremiás ebben az írásában és a mai rész 14. versében választ ad ezekre a kérdésekre. Júda népe engedetlenségében a próféták felelősségét emeli ki. Úgy látja, hogy az udvari próféták félrevezették a királyt és a népet. Ők mindig jót mondtak, dicsérték az embereket nem mutattak rá a bűneikre, hanem azt mondták, minden rendben van. De nem volt rendben, mert bűnbánat nélkül nem jön rendbe az Istennel való kapcsolatunk.

Ebből kitűnik, nem igazi megoldás az, amikor nem merjük szembesíteni az embereket bűneikkel, amikor a rosszat is jónak mondjuk. Ezzel megtévesztünk másokat, mert Isten nem a mi mércénk szerint mér. Az Ő szemében a bűn mindig bűn marad. Ő nem változik és nem is alakítja az ember véleményéhez Igéjében kijelentett törvényeit. Az Úr azt várja, hogy mi igazodjunk Őhozzá.

Júda népe elfogadta mindazt, amit a prófétái mondtak. Elhitte, hogy Isten szemében is jó az életük. Nem hallották meg, amit Jeremiás mondott, mert ő csak egyedül volt. A hamis próféták szavai igazolták tetteiket, azt mondták, amit hallani szerettek volna. Jeremiás nem azt mondta, hanem amit rábízott az Úr. Ezért gyűlölték őt és meg akarták ölni.  Mivel a hazugságra hallgattak és természetesnek vették a bűnt, sőt élvezték is az engedetlenséget, ítélet lett a következménye. Nem szabad elfelejteni, hogy a mi világunkat is megítéli az Úr. Ahogyan ma él az ember, az Isten előtt nem kedves. Mindenfelé hazugság, gonoszság, erőszak, kizsákmányolás, éhínség található. Az ember mindezekért felelős, és eljön az idő, amikor az Úr számon kéri tetteinket. Számon kéri, hogy miért nem vettük komolyan a Szentírást, mindazt, amit benne kijelentett. Azonban most még el lehet kerülni az ítélet ránk zuhanását, hiszen ott a Golgotán az Úr Jézus magára vette a bűneinket. Amennyiben Jeremiás szavait komolyan vesszük: „Kelj föl, jajgass az éjszakában, az őrködés kezdetén! Öntsd ki szívedet, mint a vizet, az Úr színe előtt,” és ezáltal beismerjük vétkeinket és bocsánatot kérünk Tőle, az Úr megkönyörül rajtunk. Most még kiönthetjük szívünket az Úr előtt. A kiöntés azt jelenti, hogy minden tartalmat, ami addig abban az edényben volt kiöntünk és az edény üressé válik. Az üres edényt pedig az Úr tölti meg. A ki nem ürített edénybe nem tölt új tartalmat Isten. Tehát a meglevő mellé nem lehet, csak a helyére.

Láttuk, hogy Pál eredményes szolgálatának következménye, botozás, börtön és kaloda (ApCsel 16,35-40). Bizony ez nem kellemes, ez nem felemelő, de ő nem lesz depressziós, hanem még ilyen helyzetben is imádkozik és énekel. Kalodába zárva is felfelé tekint, túllát a börtön falain, látja az Urat. Ennek a látásnak lesz eredménye a börtönőr megtérése. Pál számára soha nem a saját élete, kényelme, vagy itt a szabadulása van a középpontban, hanem az elveszett ember. Még itt is a bűnös mentésére törekszik.

Pál börtönben bemutatott magatartása üzeni számunkra, hogy még innen is van kiút. Nincs olyan élethelyzet, amelyből az Úr ne tudna kihozni, ahonnan ne lenne tovább. Van tovább, és mivel Pál így gondolkodik a jelenlegi nehéz helyzete is gyümölcstermővé válik. Mivel lelkeket igyekszik menteni, az Úr megcselekszi a szabadítást, kihozza őket a börtönből. Csodás a kegyelem, amely az ellenségből barátot formál. Az előző este bizonyára még nem tudta elképzelni Pál, hogy a börtönőr, aki fájdalmas sebeket okozott neki, néhány óra múlva maga fogja a sebeit kimosni és ellátni. Valóban csodálatos az Úr hatalma. Az egyik pillanatról a másikra képes emberi szíveket, emberi magatartást átformálni.

A földrengés és mindaz, ami a börtönben történt arra indítja a város vezetőit, hogy Páltól meg kell szabadulniuk. Ezért elbocsátják őket. Az apostol azonban nem akar csak úgy elmenekülni Filippiből. Miért? Meg kell tudnia a vezetőknek, hogy ő római polgár. Elmehetne és feljelenthetné a város vezetőit, amiért ítélet nélkül megverték és bebörtönözték. De nem így tesz, ezen el kell gondolkodniuk. Hátha ez indítja őket majd megtérésre, mert Pál magatartása nem megszokott. Nem bizony, mert ő krisztusian él bárhol legyen is.

A börtönből az első útja a testvérekhez, tehát a gyülekezetbe vezet. Milyen csodálatos, most jön a börtönből, még sajognak sebei, és nem őt kell vigasztalni, hanem ő erősíti és bátorítja a testvéreket. Valóban Krisztus él benne.

Csodálva, imádva

Én csodálva, imádva nézek a kegyelme tengerébe,

és hallgatom édes örömmel, mit róla szól s mond az ige.

Szent vére bűnt befedez, tisztára mossa ruhám;

a bizalmam ebbe vetem, reményem a Krisztus csupán.

Ó, mily sok időt veszítettem, és nyögtem a terhek alatt;

de hogy magam őneki adtam, lelkemről a súly leszakadt.

Szent vére bűnt befedez, tisztára mossa ruhám;

a bizalmam ebbe vetem, reményem a Krisztus csupán.

A hű keze szívemet érte: ím, meggyógyítalak most én;

s én megfogtam ruhája szélét, és szent erő áradt belém.

Szent vére bűnt befedez, tisztára mossa ruhám;

a bizalmam ebbe vetem, reményem a Krisztus csupán.

Most vélem a béke királya, ő vezeti lépteimet,

s oly drága az ige az ajkán: a békém adom teneked.

Szent vére bűnt befedez, tisztára mossa ruhám;

a bizalmam ebbe vetem, reményem a Krisztus csupán.

Isten áldásával.

Erős vár

Ö

sszevonva olvassuk a tegnapi és a mai szakaszt (JerSir 1,13-2,12). Megrendítő a megszemélyesített Jeruzsálem vallomása, amelyben elmondja, hogy olyanok kezébe adta az Úr, akiknek nem tud ellenállni. Ez a vallomás kifejezi, hogy aki Isten nélkül járja a világot, olyan erőkkel találja magát szembe, amiknek nem tud ellenállni, és egy idő után teljesen a hatalmukba kerül. Ma teljesen erre alapoz az ellenség. Tudja, hogy az ember nagyon könnyen kiszolgáltatottá válik a kívánsággal, a vágyakkal szemben, nem tud nekik ellentmondani. Nincs meg hozzá az ereje és így elbukik. Súlyosbítja a helyzetet, hogy először minden ellenség legyőzhetőnek tűnik. Elhiteti velünk, hogy majd magunkban is boldogulunk, azonban úgy kiterjeszti hatalmát, és annyira leépít, hogy már nem leszünk képesek ellenállni, és végül már azt tesszük, amit mond.

Bizony ezt ma sokféle formában lehet tapasztalni elég ha, a különféle szenvedélybetegségekre, gondolunk, mennyire nem tud nekik ellenállni az, aki rendszeresen él velük. De ezt tapasztaljuk a modern technika vívmányainál is, nem tudunk ellenállni a tévének, a számítógép vonzásának, az internetes portáloknak, ám ezek totális uralmat gyakorolnak felettünk, olyan erővel vonzanak és kényszerítenek arra, hogy odaüljünk, hogy már nem tudunk ellenkezni, tesszük, amit mond. Így lassan leépülünk, elherdáljuk a drága időt, amely így pont arra nem jut, amire kaptuk, Istenre és az Úrtól kirendelt feladataink elvégzésére. Vajon van-e valamilyen megoldás? Igen! Mégpedig a szabadítás, ami azt jelenti, hogy egy rajtunk kívül álló személy letöri rabságunk bilincseit és szabaddá válunk. A szabadítás akkor következik be, ha segítséget kérünk, ha ki akarunk kerülni börtönünkből. Ki segíthet rajtunk? Egyedül az Úr Jézus. Róla mondta az angyal, hogy már a neve is azt jelenti, Szabadító, mert Ő szabadítja meg népét bűneiből (Mt 1,21).

Izráel és Júda királyainak politikájában megfigyelhettük, hogy veszély idején nem az Úrhoz fordultak, hanem mindig valamelyik birodalom segítségében bíztak. Úgy gondolták maguk is meg tudják oldani a helyzetet, el tudják hárítani a veszélyt. Mivel ez gyakran megtörtént végül az Úr visszavonta segítő jobbját (JerSir 2,3). Most döbbentek rá, hogy magukban mit sem érnek. Az ember mindig akkor szembesül tehetetlenségével, amikor Isten engedi, hogy menjen a saját látása szerint. Amíg fogja a kezünket, hordoz karjaiban, magunknak tulajdonítjuk az előrehaladást. Amikor az Úr háttérbe vonul, kiderül, semmire sem megyünk nélküle. Így járt Saul is, Isten nélkül akarták legyőzni a filiszteusokat és már Góliáttal sem boldogultak. Egyetlen katona ellen csődöt mondtak. Ha mi akarjuk megmutatni képességeinket, hamarosan kudarcot vallunk és reménytelenné válunk. Húsvétkor a sírhoz igyekvő asszonyok, amíg csak magukra néztek reménytelenül diskuráltak, ki fogja elgördíteni a követ? Magukban óriási akadállyal szembesülnek, de amikor feltekintenek, meglátják a nyitott sírt. Ez a felfelé tekintés fejezi ki, hogy már nem magukra, képességeikre, erejükre, nem is a kőre, hanem az Úrra néztek. Tőle várták a segítséget, amiben nem is csalódtak, és időben megérkezett. Úgy jött a segítség, ahogy nem is gondolták.

Az újszövetségben az ApCsel 16,19-34 verseket olvassuk. Pál Filippiben meglát egy kislányt, akinek betegségét mások kihasználják. A gonosz lélek kislányon keresztül megnyilvánuló képességeiből hasznot húznak. Ráadásul ez a lélek le akarja rontani az evangélium hitelét. Ha Pál elfogadja az ingyen reklámot, nem lesz szolgálatának hatása, mert az emberek a benne működő Lelket, a kislányban működő rossz lélekkel azonosítják.

Pál felismeri,  ennek a léleknek az eredetét, és kiűzi a kislányból. Tehát Pál határozottan elutasítja a gonosz közreműködését, akkor is, ha az, amit mond igaz.  Ezáltal Pál rámutat, hogy az Úr tanítványainak az okkult, démonikus erőkkel semmilyen kapcsolatuk nem lehet. Isten gyermeke a gonosztól semmilyen segítséget nem kérhet. Pál még a reklámot sem fogadja el, másrészt tudja, hogy egy másik ember életét teszi tönkre. Mások kárán nem akar előnyökhöz jutni. Isten népe nem használhat munkája végzéséhez minden eszközt, amivel a világ nyugodtan él. A cél nem szentesíti az eszközt. Nekünk is meg kell vizsgálni életünket, munkamódszerünket, nem használunk-e valamilyen tisztátalan, az Úr által gyűlölt módszert vagy eszközt.

A kislány megszabadítása mások érdekeivel ütközött, így Pál megtapasztalta a pénz és a hatalom rabjainak bosszúját. Ám az Úr a szenvedésből és a fogságból is jót hozott ki. Megragadó, amilyen alázattal fogadják az Úr nevéért való szenvedést. Nem látunk zúgolódást, nincs méreg és harag a szívükben. Ellenben a börtönben vérző háttal, fájó kezekkel is örömteli éneklést és imát hallunk. Pál szívéből Krisztust dicsérő ének fakad fel. Valóban a szív teljességéből szól a száj. El kell azon gondolkodnunk, hogy hányszor hivatkozunk a rossz hangulatunk, vagy a mérgelődésünk igazolására valamilyen fájdalomra. Ha valamink fáj, ha szenvedünk, jogunk van zúgolódni, mérgelődni, esetleg durván viselkedni. Lássuk meg, hogy Páléknak is nagy fájdalmaik volt, de ezt nem öntötték a többi rab nyakába, hanem énekeltek és imádkoztak. Ezáltal a többi szenvedőnek is megmutatták, hogy még a fájdalmat is átlehet alakítani. Hogyan? Krisztussal. Ez már mély víz, csak úszóknak! Vagyis csak akiben él a Krisztus, az tud úgy cselekedni, amint Pálék is tették.

Ennek a magatartásnak hatása van. Talán azért eredménytelen a mi életünk és szolgálatunk, mert a nehéz helyzetekben, szenvedések közepette mi is úgy viselkedünk, mint a nem hívő emberek?

Pál a földrengés után sem magával van elfoglalva, hanem, menti a börtönőr, tehát annak az embernek az életét, aki kalodába zárta, és sok szenvedést okozott neki. A földrengés után, nem arra gondolt, Isten megbüntette és úgy kell neki, hanem kereste a módját, annak, hogy a Megmentőhöz segítse.

Pál utat mutat a börtönőr számára az Életre. Ez az út, pedig az Úr Jézusban való hit. Ma sincs más út. Jézust kikerülve nincs élet, nincs üdvösség.

Erős vár a mi Istenünk

1. Erős vár a mi Istenünk, Jó fegyverünk és pajzsunk, Ha ő velünk, ki ellenünk? Az Úr a mi oltalmunk. Az ős ellenség Most is üldöz még, Nagy a serege, Csalárdság fegyvere; Nincs ilyen több a földön.

2. Erőnk magában mit sem ér, Mi csakhamar elesnénk; :/: De küzd értünk a hős vezér, Kit Isten rendelt mellénk. Kérdezed: ki az? Jézus Krisztus az, Isten szent Fia, Az ég és föld Ura, Ő a mi diadalmunk.

3. E világ minden ördöge Ha elnyelni akarna, :/: Minket meg nem rémítene, Mirajtunk nincs hatalma. E világ ura Gyúljon bosszúra: Nincs ereje már, Reá ítélet vár: Az Ige porba dönti.

4.      Az Ige kőszálként megáll, Megszégyenül, ki bántja; :/: Velünk az Úr táborba száll, Szent Lelkét ránk bocsátja. Kincset, életet, Hitvest, gyermeket Mind elvehetik, Mit ér ez őnekik? Miénk a menny örökre.

Isten áldásával.

 2011. aug. 23.

T

egnapi ószövetségi Igénkben világossá vált, hogy a babiloniai király által okozott változások mélyrehatóak és hosszú távúak (Kir 25,22-30). A fogság sokáig fog tartani. Már azt is sokként élték meg a zsidók, hogy elfoglalták Jeruzsálemet és lerombolták a templomot, de bíztak abban, hogy nem fog sokáig tartani. Azt gondolták, az elhurcoltak hamarosan visszatérnek, az Úr visszahozza őket, és újra beindul az élet.

Azonban Isten kijelentette számukra, mivel nem tértek meg, fogságra mennek. Ne lázadjanak ez ellen, hanem engedelmesen menjenek fogságba, és ott keressék az Urat, bízzák Rá magukat. Van amikor olyan tartós változásokat eszközöl életünkben az Úr, amelyek nem szűnnek meg olyan hamar, mint gondoltuk. Meg kell tanulnunk az Ő kezéből elfogadni ezeket, és tanítványként élni bennük.

Babilónia királya helytartót nevezett ki az elfoglalt területre, a megmaradt nép életének irányítására. Akik maradtak, azoknak ott kell élni, elfogadva Isten akaratát. Isten nem feledkezik meg sem róluk, sem a fogságba kerültekről. Az otthon maradottak felé szól az Úr üzenete: „Ne féljetek a káldeusok szolgáitól! Maradjatok az országban, és szolgáljátok Babilónia királyát, akkor jó dolgotok lesz!” Milyen csodálatos, hogy a hűtlen, az ítélet alatt levő népet sem hagyja magára az Úr, hanem bátorítja, tanácsolja őket. Sajnos ilyenek vagyunk, soha nem akarunk Istenre hallgatni, mert okosabbak vagyunk Nála, és jobban bízunk emberben, bálványban, mint Őbenne. Mielőtt elfoglalta volna Júdát Babilónia királya, Isten üzente, ha nem térnek Hozzá vissza, fogságba mennek, nem akarták elhinni. Úgy gondolkodtak, velük nem történhetik az meg. Nem vették komolyan az Úr szavát. Most, a maradéknak hirdeti az Úr, hogy ne féljenek, mert ők már otthon fognak maradni, rajtuk megkönyörül az Úr. Azért szól ez az üzenet, mert el akarnak menekülni Egyiptomba. Azonban most sem hallgatnak az Úrra, képtelenek meglátni, hogy akkor lesz jó dolguk, ha az Úrban bízva maradnak. Megölik a helytartót és Egyiptomba menekülnek.

Isten népének soha nem kell menekülni, csak megmaradni az Úrban. Ha Benne maradunk, akkor a nyomorúság idején is biztonságban vagyunk, jól mehet a dolgunk. Az Úr gyermekeinek mindig otthon, az Atya országában lesz jó dolga. Ezt azonban csak teljes bizalom esetén tapasztaljuk meg. Akkor, ha nem elmenekülünk a nehézségek elől, hanem hisszük, hogy itt is velünk van az Úr. Jézus sem menekült el a Gecsemáné-kertben, hanem engedte, hogy elfogják és keresztre feszítsék. Mindezt azért tette, mert így valósult meg Isten akarata, így mentett meg minket a pusztulástól, az örök kárhozattól.

A fogságban levő király pedig hosszú rabság után a fogságban is megtapasztalta Isten könyörülő kegyelmét. Ott is nyilvánvalóvá vált előtte, hogy az Úr Babilóniában is Úr.

Ma már Jeremiás Siralmait olvassuk (JerSir 1,1-12). Ez az írás az elpusztult Jeruzsálemet, és a fogságba került népet siratja. Isten népe tragédiája felett búsul a szerző, egyben a történteket az Ige világosságába helyezi, és a jövőt tekintve is Benne bízik, Rá figyel. Ezért Jeremiás nem reménytelen ember. Reményét és bizalmát az Úrba veti.

Két gondolatot szeretnék kiemelni mára. Az egyik az ötödik versben található: „Az Úr szomorította meg sok vétke miatt.”  Ez az átélt eseményeknek a helyes értékelése. Nem tartja a szentíró véletlennek a fogságot, a szenvedést, hanem Istentől jövőnek. Felismeri, hogy Isten ítélte meg népét sok vétke miatt. Életünk nehéz helyzeteiben álljunk mi is az Úr elé bűnbánattal, és kérdezzük meg, hogy amin most keresztülmegyünk, az nem sok vétkeink eredménye, az Úr büntetése miatt van. Az Úr büntet? Igen, mert szeret, és ha nem akarunk korábban Rá hallgatni, keményebb eszközökhöz folyamodik, hogy észre térítsen. Szomorú, hogy gyakran csak akkor halljuk meg Istent, ha keményebben szól.

A következő gondolat, ami most megragadott, hogy nyomorúságban és hontalanságban levő nép visszagondol arra, milyen jó dolga is volt otthon. Döbbenetes, hogy amíg otthon voltak nem értékelték a jót, a szabadságot, az Istenhez tartozást. Sokat panaszkodtak sorsukra. Most visszatekintve meglátják, hogy nem is volt az rossz. Nem hasonlítunk mi ezekre az emberekre? Ma mennyi jóban van részünk, olyan dolgokban, amelyekben az előttünk járó generációk hosszú sorának nem volt része. Ennyi kényelmet, ilyen jólétet, a tudomány és technika ilyen hasznos eszközeit soha nem használhatták őseink. Mégis tele vagyunk panasszal és elégedetlenséggel. Urunk könyörüljön, hogy ne járjunk úgy, mint a zsidók. Ne akkor, amikor majd mindez elmúlik, kelljen visszaemlékezni, milyen jó dolgunk is volt. Kérjük Urunkat, hogy teremtse meg szívünkben a hála és a megelégedettség gyümölcsét.

Az Apostolok Cselekedeteiben a 16,6-18 verseit olvassuk. Ezekben láthatjuk, hogy az Úr kézbe veszi Pál kicsiny, de áldott csapatának az irányítását. Nem mehetnek oda, ahová ők akarnak, hanem fel kell ismerni az Úr akaratát. Isten maga készíti el Pálék számára az útitervet. Előbb piros lámpát kapnak. Meg kell látni, amikor az Úr útján felvillan a piros, ami azt jelenti állj, ne menj tovább abba az irányba. Bizony nem mindig látjuk meg a piros jelzést, mert nekünk nagyon tetszik az az út amelyen éppen haladunk. Élvezzük a sima utat, örülünk a sikereknek, és nem akarjuk meglátni, meg kell állni. Az Úr másik irányt mutat.

Pálék meglátják a tilos jelzést, majd figyelnek, merre mutat a zöld. Az Úr kijelenti Pál számára, hogy a zöld jelzés Európa irányába mutat. Oda kell menniük, ott várja őket a feladat és a munka. A látomásban, a macedón férfi személyén keresztül a bajba jutott Európa sikít Pálékon keresztül, az Úrhoz segítségért. Európa és az egész emberiség ma is bajban van, bárcsak mi is az Úrhoz sikítanánk segítségért. A Szentlélek nyissa meg a szemünket, hogy rajtunk is csakis az Úr segíthet. Nekünk is egyedül az evangéliumra van szükségünk.

Filippi az első európai település, amelyen megveti lábát az Ige. Itt már van néhány szomjas szívvel, élővízre váró zsidóasszony. Pál számukra hirdeti az örömhírt. Megtörténik a csoda, az Úr Lídia szívét megnyitja. Annak a bíborárusnak, aki nem is zsidó. Pál azzal szembesül, hogy az eddig távol levők szomjazzák Isten Igéjét. Olyan a szívünk, mint az ajtó. A kulcsa az Úrnál van. Azonban lehet kérni, hogy a zárat Urunk nyissa ki, ha megteszi, már csak nekünk kell szélesre tárni az ajtót előtte, és mondani Jöjj Uram, bár nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj. Ő azonban még egy Zákeus szívébe, otthonába is betér, hogy üdvössége legyen a háznak.

Isten szívén megpihenve

1. Isten szívén megpihenve Forrjon szívünk egybe hát, Hitünk karja úgy ölelje Édes Megváltónkat át! Ő fejünk, mi néki tagja, Ő a fény, mi színei; Mi cselédek, ő a gazda, Ő miénk, övéi mi.

2. Szeretetben összeforrva, Egy közös test tagjai, :/: Tudjuk egymásért harcolva, Ha kell, vérünk ontani. Úgy szerette földi nyáját S halt meg értünk jó Urunk; Fájna néki, látva minket, Hogy szeretni nem tudunk.

3.      Nevelj minket egyességre, Mint Atyáddal egy te vagy, :/: Míg eggyé lesz benned végre Minden szív az ég alatt; Míg Szentlelked tiszta fénye Lesz csak fényünk és napunk, S a világ meglátja végre, Hogy tanítványid vagyunk.

Isten áldásával.

Az Úr igazolása

I

sten népe számára a fogságba menetel elkerülhetetlen volt. Olyan úton jártak, amelyre Isten ítélete várt. Évszázadokon keresztül lehetőséget kaptak a megtérésre, életük megváltoztatására. Azonban nem vették ezeket a lehetőségeket komolyan, nem történt maradandó változás. Nem akartak teljes szívvel az Úrra figyelni, az Ő útján járni. A környező népek és a közöttük élő pogányok életmódja és szokásai vonzóbbak voltak számukra, mint az Isten által lefektetett életforma (2Kir 25,18-21).

Eljött az Úr ítéletének ideje, pedig nem akartak erről tudomást venni. Valahogy nem hitték, hogy az ő életüket megítéli Isten. Hamis biztonságban tudták magukat. Hányan érzik magukat ma is hamis biztonságban. Úgy gondolják elég a formális hit, elég az egyházi anyakönyvbe való beírás. Az Ige azonban arról beszél, hogy mindez nem elég. Az élet könyvébe kell beíratni, azonban oda nem a helyi lelkész jegyez be, hanem az Úr Jézus Krisztus. A bejegyzést saját vérével végzi.  Kinek a nevét írják bele az élet könyvébe? Azokét, akik a Bárány vére által megtisztíttattak. Aki látja nyomorult bűnös állapotát, és elismeri, hogy halálra méltó bűnös, és szívből kéri a kegyelmet, az átéli tartozása elengedését, és mint megkegyelmezett kerül a könyvbe. Neve mellé bejegyzik a drága vérrel, adóssága elengedtetett, bűnei meg vannak bocsátva. Fontos még megjegyezni, hogy a megkegyelmezést a kegyelemben való járásnak kell követnie.  Így szól Urunk: „Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz” (Jn 8,11)!

 Tehát az ítéletet, a fogságot már nem kerülhették el, de az ellenség pusztításának mértéke rajtuk múlt. Az Úr megítélte őket, de nem hagyta magukra, nem szolgáltatta ki őket teljesen. Jeremiás által még ebben a helyzetben is útmutatást adott nekik. Isten azt üzente a királynak, hogy ne védekezzenek, hanem adják meg magukat, és akkor nem pusztul el a város és a templom. Nehéz ilyen kérésnek megfelelni, hiszen mindenki önmagát meg akarja védelmezni, másrészt az a király kötelessége, hogy védje meg az országot. Ezt várja tőle mindenki. Erre Isten azt kéri, adják meg magukat, menjenek el fogságra. Ők azonban ezt nem tudták elfogadni. Miért? Mert nem ismerték igazán az Urat. Ők meg akarták menteni az életüket és így elveszítették azt (Mt 16,25). Meg kell tanulni Isten gyermekeinek még a magától értetődő helyzetekben is az Úrra figyelni. Ha elfogadjuk az Úr vezetését, a próbákat nem kerülhetjük el, ám az ellenség durva pusztításától megvédhet Gazdánk. Ha mindenben Őt követjük, problémák akkor is lesznek, de nem azok győznek le bennünket, hanem az Úr kegyelme által mi győzedelmeskedhetünk felettük.

Fel kellett volna a zsidóknak ismerni, hogy a fogság azt üzeni, az Úrnak továbbra terve van életükkel. Isten ígéretei még mindig állnak. A fogság lehetőséget kínál életük újraértékelésére, bűnbánat tartására, megújulásra.

Pál, Szilásszal elindult második missziói útjára (ApCsel 16,1-5). Az anyahajón feltöltődtek és mennek újabb bevetésre. Nincs megállás, mert az ördög is szertejár, keresi, kit nyelhet el, ezért igyekezni kell. Pálék viszik a hírt Jézus bűnösök felé kinyújtott kezéről, amelybe még az utolsó percben is bele lehet kapaszkodni. Amíg nyúl felénk ez az erős kéz, addig ragadjuk meg.

A kegyelem hajtóanyaga repíti őket előre. Felkeresnek olyan helyeket is, ahol korábban már járt az apostol. Lisztrában hatalmasan munkálkodott az első út alatt a Feltámadott. Ott gyógyult meg a születése óta sánta ember.  Itt tapasztalta meg Pál saját bőrén, a gyűlölet gyümölcsét az erőszakot. Lisztrában közel járt a halálhoz, de Jézus jelenléte csillapította kövek hatását, majd talpra segítette szolgáját. Újra világossá válik számunkra, hogy Pálban jelen van az Úr Jézus, mert egyébként nem tudna visszamenni abba a városba, ahol az életére törtek, ahol kis híján meghalt. De Pált az Úr vezeti, így ismét Lisztrában jár. Ha mi is engedjük, hogy Urunk vezessen akkor nem fogunk elkerülni, senkit, akkor nem fogunk kihagyni egy helyet sem, mert nem a bosszú, az ellenszenv, hanem Krisztus irgalma vezet.

Lisztrában Pál megtapasztalja az Úr vezetésének és korábbi hűséges bizonyságtételének gyümölcsét. Az Úr Jézus megajándékozza egy lelki gyermekkel.  Timóteus drága munkatársa és lelki gyermeke lesz. Amíg Pál távol volt, az Úr ottmaradt és munkálkodott. A Pál által elhintett Ige mag kikelt Timóteus szívében. Sőt nemcsak Timóteuséban, hanem az anyja és a nagyanyja szívében is. Egy anya és egy nagymama hitét, és bizonyságtételét használta fel az Úr Timóteus lelkének a formálására. Ma is áldott eszközök lehetnek Jézus kezében az anyák és a nagymamák, ha előbb ők nyitják meg az Úr előtt a szívüket.

Azt is megláthatjuk ebből a történetből, hogy az Úr Jézus igazolta Pál, Márkkakl kapcsolatos döntését. Márk helyett megkapta Timóteust. Pál akkor még nem tudta, hogy várja őt már egy fiatal tanítvány, de mégis helyesen cselekedett, amikor Márkot visszautasította, és nélküle ment az újabb útra. Pál a döntést megelőzően Jézussal megbeszélte a dolgokat és arra jutott, hogy így helyes. Lám eljön az idő, amikor az Úr megerősíti az apostol döntésének helyességét. Nem az a fontos, hogy mások helyesnek látják-e a döntésünket, hanem az a lényeges, hogy az Úr igazolja-e lépésünket. Ha igazolja, akkor jól döntöttünk és mehetünk tovább az úton.

A misszió eredményessége, majd a gyülekezetek életének fejlődése is azt mutatja, jól döntött Pál, hiszen neki valóban Timóteusra volt szüksége. Ő képviselte az apostolt, ott ahol ő már nem tudott jelen lenni, és építette a gyülekezetet. Márk pedig valószínűleg azon az úton, amelyen Barnabással tovább megy, elkezdi gyűjteni a később megírt evangéliuma anyagát. 

Igéje szól, Igéje hív

1.       Igéje szól, Igéje hív. Szívünkben kétséget csöndesít.

Refrén: Kegyelme kész, áldása vár. Tárd ki a szíved ó tárd ki már.

2. Igéje szól, Igéje hív. Urunkat követni megtanít. Refr Kegyelme..

3. Igéje szól, Igéje hív. Nagy és szent munkára lelkesít. Refr: Kegyelme

4.      Igéje szól, Igéje hív. Mondjon hát hálát a száj, s a szív. Refrén: Kegyelme kész…

Isten áldásával.

Változás

A

mint láttuk tegnapi Igénkben, beért Isten népe életének a vetése. A bűnnek, a gonosznak, a bálványimádásnak vetettek és most ezekből aratnak veszedelmet, ítéletet. Megtörtént az első fogságra vitel. Mindez nem a véletlen, de nem is a világpolitika alakulásának a következménye, hanem „az Úr haragja miatt történt ez Jeruzsálemmel és Júdával! Végül is elvetette őket maga elől” (2Kir 24,20).

Mai szakaszunk elmondja, hogy megtörténik az, amire soha nem mertek gondolni, amit el nem tudtak volna képzelni, Babilónia elfoglalja Jeruzsálemet, kifosztja a templomot (2Kir 25,1-21). Ez Izráel népe történetének a mélypontja. Soha nem gondolták, hogy pogány seregek megszentségteleníthetik az Úr házát. Sőt a templomnak önmagában is védelmi jelentőséget tulajdonítottak. Úgy vélték bárhogyan is élnek, ha haragszik is rájuk az Úr, de a templomát nem engedi elpusztulni. Így az épület, ha belé menekülnek, megőrzi őket a pusztulástól.

Azonban nem így történt. Miért? Megkapjuk a feleletet Jeremiás próféta könyvéből, aki annak a kornak volt hatalmas alakja. Ő Isten akaratát közvetítette a nép számára. Elmondta, hogy abban a helyzetben mit kell tenniük. Még mindig volt lehetőség, hogy az első deportációt követően nem romoljon még tovább a helyzet, hogy megmaradjon a város és a templom.

Mit kínált Isten? Jó ezt megnézni Jeremiás könyvében, mert Ő azóta sem változott, és nem engedett a követelményből. Így szólt Isten üzenete: „Halljátok az Úr igéjét, júdaiak mind, akik bementek ezeken a kapukon, hogy leboruljatok az Úr előtt!  Így szól a Seregek Ura, Izráel Istene: Jobbítsátok meg útjaitokat és tetteiteket, akkor megengedem, hogy ezen a helyen tartózkodjatok! Ne bízzatok ilyen hazug szavakban: az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr temploma van itt!  Mert csak ha igazán megjobbítjátok útjaitokat és tetteiteket, ha igazságosan ítéltek ember és embertársa között, ha a jövevényt, árvát és özvegyet nem nyomjátok el, és ártatlan vért sem ontotok ezen a helyen, nem követtek más isteneket a magatok romlására: akkor megengedem, hogy ezen a helyen tartózkodjatok, azon a földön, amelyet őseiteknek adtam, öröktől fogva mindörökké. Ti hazug szavakban bíztok, amelyek semmit sem érnek. Loptok, gyilkoltok, paráználkodtok, hamisan esküsztök, a Baalnak tömjéneztek, és más isteneket követtek, akiket nem ismertek. Azután idejöttök, és megálltok előttem ebben a házban, amelyet az én nevemről neveztek el, és ezt mondjátok: Megszabadultunk! De azután ugyanazokat az utálatos dolgokat követitek el” (Jer 7,2-10).

Tehát Isten megmondta mit kell tenni, megjobbítani életüket, elfordulni a bálványoktól, és komolyan venni az Igéjét, amint azt Jósiás király is tette. Azonban a fiai és a következő királyok már nem a szívüket szaggatták meg Isten Igéjét hallgatva, hanem az Igét semmisítették meg. Urunk ma is azt kéri, hogy Igéjéhez igazítsuk életünket. Vegyük mindazt komolyan, amit a Bibliában olvasunk. Olvassuk úgy, hogy az nekem szól, és keresem Isten számomra küldött üzenetét.  Jósiás fia, Jójákim azonban elégette azt a tekercset, amelyre Jeremiás írta le az Úr szavát. Pedig az Úr azért íratta le szavait, hogy hátha komolyan veszik és megtérnek a rossz útról, Ő pedig akkor megbocsátja vétkeiket (Jer 36,2-3). Isten követelménye a rossz útról való megtérés. Nem elég a fogadkozás, nem elég látni, hogy rossz úton vagyok, hanem vissza kell fordulni és hazamenni. A tékozló fiú is, miután megfogalmazta, hogy az idegenben elveszik, és meglátta, hogy haza is lehet menni, felkelt és hazament az atyához. Erre van szükség, megmozdulni, felkelni és hazamenni.

Júda népe azonban nem tért meg. Sőt még Cidkijjá királynak is megmondta Jeremiás mit tegyen, ha szeretné a város és a templom pusztulását elkerülni, ám nem hallgatott a prófétára. Jó látni Jeremiás könyvét olvasva, mennyi mindent megtesz népe élete megmentése érdekében az Úr (Jer 38,17-18). Érdemes mindig Hozzá fordulni.

Pál apostol a terepen, a misszióban érzi jól magát. Oda küldte az Úr, így nem tud sokáig Antiókhiában maradni, hanem úgy látja vissza kell térni azokba a közösségekbe, amelyek első útjuk alkalmával létrejöttek (ApCsel 15,35-41). Pálék nem maguk szervezték meg ezeket a gyülekezeteket, nem ők toborozták az embereket, de még csak nem is a zsinagógákból csábították őket, hanem csak hirdették az Úr Igéjét. Az Ige hirdetése által keletkeztek a gyülekezetek. Bejutott az élő mag a szívekbe és az emberek újjá születtek. Pál most arra kíváncsi mi lett a vetőmag sorsa távollétükben, és mi történt a friss vetésekkel.

Az eddig együtt munkálkodó páros azonban innentől elválik egymástól. Az első útról visszaforduló János Márk ismét velük akar menni. Barnabás támogatja, míg Pál nem tartja jó ötletnek. Talán azt gondolja, Márk ismét meghátrál majd a nehézségeket látva.

Lehet, hogy megdöbbenünk, hát már köztük is ellentét feszült? Én azonban úgy látom, az Úr használhatta fel ezt a vélemény különbséget a két egybeforrt életű tanítvány szétválasztására. Ők nem látták meg, hogy Isten két különböző irányba akarja őket küldeni, mert így szélesebb területen árad az evangélium. Mert meglehet figyelni hívő testvérek egybeolvadását. A hívő csak a hívővel szeret lenni, vele érti meg jól magát, hasonlóképpen gondolkodnak. Azonban az Úr nem azt akarja, hogy a hívők közössége egy zárt közeg legyen. Inkább úgy tervezi, hogy őket beveti a mély vízbe a hitetlenek területére. 

Pál határozott és fontos számára a megbízhatóság, mert a misszió nem kísérleti telep, ahogyan például a házasság sem misszió. Van, aminek a szolgálatba állás, vagy a házasság megkötése előtt tisztázódnia kell.  Előbb kell jönnie a megtérésnek, az elhívás meghallásának, majd csak ezt követheti az elindulás. Különben csak akadályokká válunk. Azonban ez az esemény nem jelenti azt, hogy végleg elváltak útjaik, hogy Pál Márkkal nem hajlandó együtt szolgálni. Eljön az idő, amikor ismét az apostol mellet látjuk őt, mert Pál nem merev ember, őt az Ige, és Krisztus lénye formálja. Amikor az Úr úgy látja jónak, ő is megváltoztatja korábbi álláspontját. Isten gyermekei az Ige és a Lélek hatása alatt változnak és alakulnak. A tanítványság állandó változás, növekedés.

Látjuk, hogy ez a döntése Pálnak nem gyengítette szolgálatukat, hanem egy új munkatársat nyerve még inkább képes erősíteni a testvéreket. Az Úr ereje árad Pálon keresztül. Urunk tegye áldássá mai napunkat is, és adja, hogy az Ő erejét képviseljük.

Ha utam borítja felhőnek árnya

1. Ha utam borítja felhőnek árnya, s Uramnak céljait nem érthetem. Amit én nem látok, Ő azt mind látja, Krisztusnak kegyelme elég nekem!

2. Ha gyakran körülvesz kísértés tőre, s ijeszt, hogy üdvöm is elveszthetem. Nem alszik lelkemnek hűséges őre, s Krisztusnak kegyelme elég nekem!

3. Ha vár a feladat, sürget a munka, s testem is, lelkem is erőtelen, Az Úr a segítőm, amint megmondta, s Krisztusnak kegyelme elég nekem!

4.      Ha eljön maholnap utolsó órám, s a földi vándorlást bevégezem, Az Úrnak orcája ragyog majd énrám, s kegyelme örökre elég nekem!

Isten áldásával.

Várj az Úrra türelemmel!

A

zt olvassuk mai Igénkben, hogy az Úr elvetette maga elől Júdát vétkei miatt (2Kir 24,1-20).  Az elvetettség azt jelenti, hogy a továbbiakban leveszi róluk Isten a kezét, és engedi, hogy a maguk útján járjanak. Eddig az Ő, a szövetség útján akarta őket vezetni, de a zsidók mindig megtörték a szövetséget, hűtlenek lettek Istenükhöz. Most, mivel nem tanultak Izráel példáján és nem tartottak őszinte és mély bűnbánatot, nem hagytak fel a bálványimádással, az Úr elveti őket.

Nincs szörnyűbb állapot annál, mint amikor az Úr leveszi kezét rólunk. Látszólag kitárul a boldog, szabad élet kapuja. Egyedül dönthetünk mindenben, oda megyünk, ahová akarunk, azt tesszük, amihez kedvünk van, amint a tékozló fiú is gondolta. Azonban nagyon hamar kiderül, hogy a magunk útja a zűrzavar és fejetlenség útja. Ezen az úton pusztulás vár ránk. Azonban hozzátartozik, hogy Isten azért mégsem hagy magára, megadja még mindig a magunkba szállás lehetőségét, és várja, hogy visszatérjünk Hozzá. Mert nincs az a távolság, az idegen föld ahonnan ne lehetne visszatérni, bár nem kötelező elmenni sem.

A saját utat mindig az emberi megoldások, a különféle trükközések jellemzik. Mindig aszerint cselekszünk, ami abban a pillanatban a saját érdekeinket szolgálja, ami a mi ügyünket viszi előre. A keskeny út vándora ezzel szemben mindig Ura akaratára igyekszik hangolódni. Mert tudja, hogy Mestere se a saját akaratát cselekedte, hanem az Atyáét, Aki ebbe a világba elküldte.

Fontos még az is, hogy Jósiás király az országán keresztül vonuló Egyiptommal harcba keveredett, a király pedig elesett a csatában, majd országa a fáraó hódoltságává vált. Ez rossz lépés volt Jósiástól, mert nem tanult meg bízni és várni. Bízni az Úrban és kivárni, amíg cselekszik és megoltalmazza népét. Fia idejében megerősödött Babilónia és határai közé szorította vissza Egyiptomot. Megszűnt az egyiptomi fenyegetettség. Csak ki kellett volna várni türelemmel.

Hányszor ott rontjuk el életünk dolgait, hogy nem várunk az Úrra türelmesen, hanem magunk akarunk, magunkon segíteni.

Komolyan kell vennünk a kegyelmi időt, mert az Úr a meg nem térteket ítéletével sújtja. Eljön az idő, amikor lejár a kegyelem ideje, és Isten hangosabban szól. Eljön az idő, amikor az Úr megítéli a bűnt, az engedetlenséget.

Az apostoli gyűlés elismerte Pál és Barnabás munkáját a pogányok között (ApCsel 15,22-34), sőt őket olyan embereknek titulálták, akik életüket tették kockára az Úr Jézus nevéért. Jakab és társai felismerték, hogy Pálék mindent Jézusért tesznek, sőt még a saját életük sem drága. Elmondható-e rólunk, hogy a saját életünket is készek vagyunk Urunkért kockára tenni? Látható-e, hogy számunkra mindenben Ő a fontos, és még hátrányt is készek vagyunk érte elviselni?

Levelet és munkatársakat is küldtek velük. A levélben kifejtik, hogy ráhangolódtak a Szentlélekre, döntésük a Szentlélekkel való konzultáció után született meg. Ők is azt látják jónak, amit az Úr. Ez az igazi tanítványi élet. Minden élethelyzetben figyelek a Szentlélekre, és amit Ő jónak lát  azt én is elfogadom, és aszerint cselekedem.

Pálék elvitték és át is adták a jeruzsálemi gyülekezet levelét. Amikor Antiókhiában meghallották a tartalmát, nem azt mondták, minek szólnak bele, hanem örömmel fogadták az útmutatást. A két új munkatárs erősítette a gyülekezet tagjait. Felismerték, hogy Pál munkája nyomán elindult a gyülekezet, de tovább kell őket segíteni. Meg kell erősödniük az Ige ismeretében és a Szentlélekben, hogy a mindennapi feladatok közt helyt tudjanak állni. Nekünk is napról-napra az igéből kell erőt merítenünk, hogy tovább haladhassunk a keskeny úton. Erőnk magában mit sem ér, hamar elbuknánk, arra nem lehet építeni.  A sátán mindent megtesz, hogy eltántorítson a további zarándoklattól, vagy elvegye a kedvünket a szolgálattól. A csüggedést is az Ige tanulmányozása által győzhetjük le.

Az Isten a mi reménységünk

1. Az Isten a mi reménységünk, Midőn reánk tör ellenségünk, Minden háborúságinkban Megtart erős hatalmában. Azért a mi szívünk nem félne, Ha az egész föld megrendülne, És a hegyek a tengernek Közepibe bedűlnének.

2. Ha a tenger szörnyen zúgna is, Minden víz felzavarodnék is, És ha a sebes szélvésszel A hegyek hányatnak széjjel: A szép folyóvíz mindazáltal :/: Az ő szép tiszta folyásával Az Istennek szent városát, Megvigasztalná hajlékát:

3. Mert közepén lakik az Isten, Azértan romlása nem lészen; Semmi ínségbe nem ejti, Az Isten jókor megmenti. A pogány népek dúlnak-fúlnak, :/: Nagy sok országok feltámadnak, De az ő haragos szava Mind e földet elolvasztja.

4. De az Isten minden időben Mivelünk vagyon ínségünkben; Jákób Istene oltalmunk, A Zebaóth erős várunk! Jertek, lássátok e nagy Úrnak, :/: Csuda dolgait hatalmának, Ki mind e föld kerekségét, Elpusztítja ékességét!

5.      E földön széjjel nagy hadakat, Ő megcsendesít háborúkat, Ívet, kopjákat megrontat, Társzekereket felgyújtat, Így szólván: mindnyájan halljátok, :/: Hogy erős Istenetek vagyok, És hogy birodalmam vagyon Minden népen e világon!

Isten áldásával.