Figyeljünk csendben az Úrra!

Folytatódik a bölcs mondások gyűjteménye (Példb. 11,15-31). A személyes felelősség emelődik ki a tizenötödik versben, és a belőle fakadó józanság. Mielőtt anyagi segítséget ígérünk, át kell gondolni, kinek nyújtjuk, hiszen mindenki elsősorban azokért felelős, akiket Isten közvetlenül bízott ránk. Elsősorban családunkért tartozunk felelősséggel, ezért ügyelni kell, amikor másnak kívánunk segíteni, nehogy a másik nemtörődömségének csapdájába kerüljünk. Hívőnek lenni, nem azt jelenti, hogy becsaphatnak, vagy kihasználhatnak. Nem segítség az, amikor mások rendetlen életének következményeit úgy vállaljuk át, hogy közben őt nem igyekszünk megtanítani saját életének terheinek a hordozására. Pál apostol is fellépett azok ellen, akik az Úr Jézus visszajövetelének várását munkakerülésre, potyázásra akarták felhasználni.

Ismét olvashatunk a szívünk állapotáról, az álnok szívűeket utálja az Úr. Isten figyeli a szívünket, nem elégszik meg formalitásokkal, külső változásokkal, hanem a szív megtisztulását várja el. Hiába próbálunk külső reformokat végrehajtani, ha a szívünkben nincs jelen az Úr, ha nem az Ő szeretete inspirál. Azonban tudjuk, hogy a mi szívünk természettől fogva bűnös, vagyis gyűlöli az Istennek való szolgálatot, a neki való engedelmességet. Nem akar meghódolni az Úrnak, azonban lehetséges a változás, kaphatunk új, élő, hús szívet, amely már nem a maga hasznát keresi, hanem a másikét is.

A belső értékek meglétének a fontosságát is meglátta a szentíró. Ne tévesszen meg bennünket a test szépsége, mert az önmagában nem elegendő. Az ember több mint test, lélek is. Ezáltal mindig a belső értékekre fektessük a hangsúlyt. Ma inkább a csomagolás az, ami megragadja figyelmünket, ami csábítja szívünket, és kevésbé figyelünk a tartalomra. Az emberi kapcsolatok kialakításánál azonban a belső tartalomra kell a nagyobb hangsúlyt fektetni. Az első gyülekezetben pont ezt látjuk, nem az volt a lényeg milyen összeget hoz Anániás és Szafira, hanem az, hogy milyen szívvel hozza. Mi hányszor az előbbire tesszük a hangsúlyt, pedig már Sámuelnek megmondta az Úr: „Ne tekints a megjelenésére, se termetes növésére, mert én megvetem őt. Mert nem az a fontos, amit lát az ember. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van” (1Sám 16,7). El kell kérnünk az Úrtól a szívbe látás képességét, tehát azt, hogy túlnézzünk a megjelenésen, a formán, és lássuk meg a szív állapota alapján, hogy milyen ember a másik. Gyakran becsapódnak fiatalok amikor csak a külső értékek alapján alakítanak ki kapcsolatot, választanak társat, és nem igyekszenek a belső értékeket feltérképezve megállapítani milyen ember is az, akivel családot szeretnének alapítani.

A másokkal való törődés a szolgálat áldásáról is vallást tesz Salamon. Elmondja, hogy, aki mást felüdít maga is felüdül. Tehát a mások felé való szolgálat ránk is jó hatással van. Gyakran megtapasztaljuk, hogy egy beteg emberrel való beszélgetés után mi is megerősödünk, látva annak hitét, teherhordó képességét. Amíg a másik felé szolgálunk, lemarad a saját rossz hangulatunk, és átértékelődik az állapotunk. Gyakran kiderül, hogy saját problémánk nem is annyira komoly, mint gondoltuk, nem mi vagyunk a legnehezebb helyzetben.

Sault bevezették Damaszkuszba és ott megtapasztalta, hogy a feltámadott Úr állja a szavát. Az Úr küld számára testvért, akin keresztül visszakapja elvesztett látását, és átveszi megbízatását. Milyen megragadó az Úr szívekben való munkája, Anániás, aki tudta, hogy Saul ellenségként indult hozzájuk, képes testvérnek nevezni Pált. Mást, a testvért, az Úr Jézus munkáját látja már benne. Lássuk meg mi is a másikban Jézus munkáját.

Pálnak az első számú feladata, hogy megismerje az Urat. Minden itt kezdődik, ismerem-e Jézust tudom-e mit tett értem és mi az akarata a számomra. Ez mindenki feladata, azért vagyunk a világban, hogy ráhangolódjunk Isten akaratára, és Őt képviseljük az emberek között.

Akaratát beszéd által közli velünk. De ahhoz, hogy meghalljuk a hangját, el kell csendesednünk, meg kell mindent tenni, hogy a körülöttünk lévő világ ne nyomja el, a szelíd és csendes hangot. Az ellenség mindent megtesz, hogy az Úr hangját ne legyünk képesek meg hallani. Azonban mi tehetünk azért, hogy megfelelő körülményt alakítsunk ki.

Mielőtt elindulna küldetését teljesíteni, a múltat meg kell látni és azután rendezni kell. Az Úr nevének segítségül hívása által juthatunk el bűneink bocsánatára. A múlt bűneire egyetlen megoldás a bocsánat, de ezt könnyek között kérni is kell. A bűnbocsánat nem automatikus, mert ha valaki nem látja a bűnét, akkor nincs mit megbocsátani.

Pál a megtérése után a jeruzsálemi templomba megy, az Úr házában mélyül el a kegyelemben, és ad érte hálát (ApCsel 22,12-21). Pálnak nem magától értetődő, hogy Jézus tanítványa lehet, tudja, mindez kegyelem és ezért ő hálás. Imádságban kapja meg az Úr szolgálatra való elhívását, és annak irányvonalát. Ma is imádság és igeolvasás által kerülhetünk személyes kapcsolatba az úrral. Ebben a kapcsolatban nyerhetünk pozitív impulzusokat, kapunk látást személyes feladatainkról. Ha kimarad, vagy nagyon lecsökken az imádsággal töltött idő, elsekélyesedik a hitünk. Mert az imádság az Úrral való beszélgetés, minél hosszabb és tartalmasabb a beszélgetés Urunkkal annál mélyebb lesz a Vele való kapcsolatunk. Emberi kapcsolataink minősége is beszélgetéseink hosszától és mélységétől függ. Ahol nincs idő a beszélgetésre, ott kiürül, elszemélytelenedik a kapcsolat.

Az Úr látja, hogy Jeruzsálemben nem fogják Pált sem megérteni, sem testvérként elfogadni, ezért a pogányok közé küldi. Jeruzsálem helyett megkapja parókiául az egész világot. Az Ő feladata, hogy menjen, tehát mozduljon meg, ne ragadjon le a zsidóságnál, ne válasza a kényelmesebb megoldást, nyithatna iskolát Jeruzsálemben, hanem vigye az evangéliumot, oda, ahol még nem ismerik a kegyelmet. Amikor mindezt elmondja, tulajdonképpen elvégezte ezt a küldetést, már mögötte van, Isten kegyelmének az eredménye. Ő neki már van miről beszélni. Nekünk is, van küldetésünk, és ez nem más, mint vinni az Úr kegyelmét azokhoz, akik még messze vannak Tőle.

Szívem csendben az Úrra figyel

Szívem csendben az Úrra figyel, ki segít,

Szívem csendben az Úrra figyel, ki segít,

Szívem csendben az Úrra figyel.

Isten áldásával.

Lépésről-lépésre

 tegnapi és a mai ószövetségi Igét összevonva hallgassunk most oda az Úr szavára (Példb 10,17-11,14). Mindezt úgy tegyük, hogy a mai napra is próbáljuk megragadni, majd megfogalmazni, azt, amit megértettünk, ami Főparancsnokunk napi parancsa a számunkra. Akkor válik életté az Biblia, akkor segítik az olvasottak a tájékozódásunkat, ha meghalljuk, majd komolyan is vesszük a hallottakat.

Salamon is azt hangsúlyozza, hogy itt nem elméleti oktatásról van szó, nem az a lényeg, hogy minél több ismeretünk legyen, hanem arról, hogy Isten az Ige által úgy akar vezetni, mint annak idején Izráelt a tűz és felhőoszlop által. Így mutatta számukra az utat, vezette őket a számukra ismeretlen pusztában. Azonban  mind a felhőoszlop, mind a tűzoszlop akkor jelentett életet, biztos haladást, ha elindultak és követték. Tehát a követést nekik kellett végrehajtani. Az Úr ma is azt akarja, hogy az övéi elkerüljék a csapdákat, győzzenek az ellenség felett, jól oldják meg problémáikat, azonban ehhez szükséges naponta komolyan venni, amit mond nekünk. Számtalan példa áll előttünk a Szentírásban, amikor a Jézus szavának való engedelmességen múlik egy csoda, egy gyógyulás.  Gondoljunk a kánai menyegzőre, amikor a szolgáknak Jézus érthetetlen dolgot mond, a vízzel telehordott kővederből vigyenek egy pohárral inni a násznagynak. Vajon melyikünk tette volna meg?  Ők azonban szó nélkül, okoskodás, mérlegelés nélkül tették, amit Jézus mondott és mire odaértek, bor lett a pohárban (Jn 2,1-12). Gyakran ezen az apró mozdulaton, az engedelmességen múlik, hogy megtapasztaljuk-e Urunk csodáit életünkben.

Rámutat a szerző a beszédben rejlő veszélyekre is. Megtapasztalta, ha bölcsesség nélkül szólunk, tehát nem akkor szólalunk meg, amikor szólnunk kell, és nem azt mondjuk, amit ránk bízott az Úr nem életet, hanem halált közvetítünk. Ha nem az Úr bízott meg, akkor kárt is okozhatunk beszédünkkel, azzal, amit hirtelen, vagy fölöslegesen kimondunk. Ezért jó ha meglátjuk, nem mindenre nálunk van a jó tanács, nem mindenben nekünk kell útmutatást adni. De a beszédhez tartozik az is, hogy felismerjük, amikor szólnunk kell. Pál apostol Filippiben meglátta az öngyilkosságra készülő börtönőrt és így szólt hozzá: „Ne tégy kárt magadban” (Apcsel 16,28). Ha nem szól, meghal az ember, de mivel megszólította, életet mentett és nyert meg az Úr Jézusnak.

Kiemelném még az erőlködés mentes élet fontosságát. Az Úr áldása gazdagít meg, vagyis az erőlködés előbb utóbb visszaüt. Az élet gazdagságában annak lesz része és öröme, aki rábízza magát az Úrra, ő pedig energiáját a szolgálatra, Isten országának építésére fordítja. A bolond gazdag mindent megtett, hogy minél jobban fejlessze gazdaságát, növelje vagyonát, és mi lett a vége? Elkérték a lelkét, és meghalt, amiért fáradozott itt maradt. Milyen sokan egész életüket a munkába ölik, ez a szenvedély hajtja őket, és azután mindaz, amiért küzdöttek semmivé válik. A verejtékkel épített ház, a kuporgatva gyűjtött vagyon elprédálódik. A megtakarított pénz eltékozolódik, mint a kisebbik fiú esetében is. Az Úrra bízott élet azonban naponta élvezheti az Istentől kapott mannát.

Megtudjuk még, hogy Isten a kereskedelemben és az élet minden területén a becsületességet várja el. Ne a másik rovására való előrelépés, a meggazdagodás legyen a szemeink előtt, hanem a tisztességgel végzett munka, amelynek meg lesz a gyümölcse.

Salamon fontosnak tartja a vezetést, tehát egy közösségnek vezetőre van szüksége, aki Isten gondolata szerint terelgeti az adott közösséget. Istentől jövő látás nélkül elbukik a gyülekezet is. A gonosszal vívott harc akkor lesz eredményes, ha figyelünk a főparancsnokra. Másrészt a vezetőnek is szüksége van munkatársakra, ő sem képes egyedül mindenre.

Az ApCsel 21,35-22,11 versek által figyeljünk Pál apostol további munkásságára, életútjára. Jeruzsálemben tartózkodik és éppen a római parancsnokság oltalma alatt áll. A százados mentette ki Pált a zsidók kezéből. Pedig az apostolon keresztül a Megváltó, Akit vártak egy újabb lehetőséget kínál a számukra. Ebben a kicsi emberben az Úr Jézus keresi ezeknek a zsidóknak a szívét. Most még újraértékelhetnék a nagypénteki eseményüket és egész életüket. Most még lehet bűnbánatot tartva megtérni, de ők ismét nekirontanak az Úrnak. Észrevesszük-e Isten felkínált alkalmait és élünk-e a lehetőséggel?

A zsidók nem éltek az új élet lehetőségével, Pál azonban igen, áron is megvette az alkalmat a bizonyságtételre. Engedélyt kért a ezredestől a beszédre, és megvallja népe képviselői előtt hitét, Krisztusát. Az apostol nem azt mondta, mit foglalkozok én olyanokkal, akik az életemre törtek. Fontosnak tartotta, hogy felragyogtassa előttük a Krisztust.

Ebben a vallomásban többek közt elmondja, hogy Isten nem rajongókat, hanem követőket akar. A rajongókat az érzelmek fortyogása hajtja, míg a tanítványt Isten szava vezeti. Pál amíg rajongó volt, fanatizmusa, és gyilkos indulata, agresszivitása hatalma alatt állt. Ezek a romboló indulatok vezették, de a damaszkuszi úton végbement találkozás óta, Krisztus indulata uralja a szívét, gondolatait és érzelmeit. Az Ő indulata jó indulat. Megszerezni nem lehet, csak kegyelemből kapni.

Amikor az Úr megállítja Pált a pusztítás útján, kérdezi: Miért üldözöl engem? Pál nem tudja a kérdést megválaszolni, de vajon mi megtudjuk? Meg tudjuk válaszolni, miért fordulunk szembe Istennel? Miért nem vesszük komolyan a szavát? A mai csöndünkben engedjük szívünkbe Jézus kérdését, és válaszoljunk rá őszintén. Ha megtesszük, elindulunk a lélek gyógyulás útján.

Pál zavart állapotban van, fogalma sincs, mi történik vele, és körülötte, ezért kérdez: Mit tegyek Uram? Jó, hogy kérdez, jó, ha kérdezünk, mert Jézus válaszol. Ebből megtudjuk, hogy Pál életét Isten határozta meg, terve van az életével, de ez a terv csak lépésről-lépésre bontakozik ki előtte. Isten országában nincs sietség, nincs több évi terv előre.  Amikor megtesszük az Úr által kért első lépést, követi a második lépés, a következő feladat.

Lelki próbáimban, Jézus, légy velem

1. Lelki próbáimban, Jézus, légy velem, El ne tántorodjék tőled életem. Fé-lelem ha bánt, vagy nyereség kísért, Tőled elszakadnom ne hagyj sem-miért.

2. Ha e világ bája engem hívogat, Nagy csalárdul kínál hitványságokat: Szemem elé állítsd szenvedésidet, Vérrel koronázott, szent keresztedet.

3. Tisztogass bár bajjal olykor engemet: Kegyelmeddel szenteld szenvedésemet; Bár e test erőtlen: te oltárodon Keserű pohárral, hittel áldozom.

4.      Ha halálra válik testem egykoron: Ragyogjon fel lelked e hitvány poron; Ama végső harcon rád bízom magam: Örök hajlékodba fogadj be, Uram!

Isten áldásával.

Célba tartó élet

A

 Példabeszédek könyvét olvasva álljunk meg most egy pillanatra és vegyük figyelembe, hogy innentől kezdve nem összefüggő gondolatsorokat olvasunk, hanem rövid gondolatokat, mondásokat (Példb. 10,10-16). Többnyire ellentétpárokban van kifejezve a szerző gondolata. Bemutatja a bölcs ember viselkedésének eredményét, majd rámutat a balga ember életének következményére. Amikor olvassuk, ezeket az Igéket ne úgy tegyük, hogy magunkat a bölcs mellé soroljuk, és azt mondjuk, nekem a pozitív üzenetek szólnak, hanem lássuk meg, hogy lehetünk bölcsek és lehetünk balgák is.  A különböző élethelyzetekben nyilvánul meg, hogyan döntünk, és kit követünk. Már a korábbiakban is láttuk, Isten elénk adta az életbölcsességet, választhatjuk és figyelhetünk rá. Korábban említettük Péter apostolt, aki nem bölcsen szólt, amikor Jézust meg akarta óvni a haláltól. Pünkösdkor azonban már a szentlélekre figyelt és így a megfelelő helyen és időben, a megfelelő üzenetet adta tovább. Ennek a beszédének meg volt a gyümölcse, háromezer ember lépett be a szoros kapun és indult el a keskeny úton az életre.

Ezek a mondások bizonyos élethelyzetekben és a mai eltérő társadalmi formában, eltérő lehetőségek közt fogalmazódtak meg.  Így azután nem lehet mindegyiket szó szerint a mai körülményekre alkalmazni, hanem meg kell keresni egy-egy mondásnak az üzenetét, azt, amit ma nekünk mond általa az Úr. Nagyon lényeges még, hogy ne essünk bele, abba a csapdába, hogy másra alkalmazzuk ezeket a gondolatokat. Isten személyesen nekünk szól. A példabeszédek könyve, és annak ez a szakasza is a Szentírás része, amelyre azt mondjuk, Isten szerelmes levele hozzánk. Tehát ezt is úgy olvassuk, Atyám beszél hozzám. Számomra mondja el akaratát.

Néhány gondolat számunkra is fontos üzenetét emeljük most ki. „Nem hagyja az Úr éhezni az igaz embert” (3/a). E mondás mögött is megtapasztalás húzódik, a szentíró látta, hogy Isten gondoskodik az övéiről. Nem hagyja őket magukra nehéz helyzetekben sem. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nincs nehéz helyzet, nem kell kenyérhiánnyal szembenézni, hiszen volt éhínség a pátriárkák idején is, de ezek mindig próbát jelentenek. Ebben az időszakban mutatkozik meg az igaz ember hite, elmenekül-e az éhínség elől, vagy ott marad, ahová az Úr állította, és rendületlenül bízik benne. „Az oroszlánok is sínylődnek, és éheznek, de akik az Úrhoz folyamodnak, nem nélkülözik a jót” (Zsolt 34,10). Ez a bizonyságtétel számunkra is erőt és reménységet ad, mindenkor bátran bízhatunk Benne, mert az Ő készletei soha nem merülnek ki.

Salamon az embereket figyelve felismerte az életben a szorgalom teszi lehetővé az előrehaladást, a gyarapodást. Nem várhatjuk, az igazi értékek verejték nélküli megszerzését, hanem mindenért meg kell küzdeni.

Mindennek rendje és megszabott ideje van. Aratáskor aratni kell, és ugyanúgy ma is, amikor a munka, a tanulás ideje van, erre koncentrálva kell megalapozni a jövőt.

„Minden vétket elfedez a szeretet” (12). A szeretet himnusz jut eszünkbe, amelyben Pál apostol megfesti az igai Szeretetet. Leírja, hogy a szeretet Jézus lénye, amelynek jellemző vonása  a megvallott bűn és vétek befedezése. Ahogyan egy ének is mondja: „Szent vére bűnt befedez, tisztára mossa ruhám; a bizalmam ebbe vetem, reményem a Krisztus csupán.” Milyen jó, hogy ma is jöhetünk ehhez a Szeretethez, Ő most is kész szent vérével bűneinket befedezni, eltörölni, hogy immár ne az látsszon, hanem a Tőle kapott fehér ruhánk.

Pál apostol életében beteljesedtek a korábbi próféciák, Jeruzsálemben elfogták a zsidók. Milyen alázattal viseli a megpróbáltatásokat. Nincs szívében se zúgolódás, se lázadás. Miért? Mert ő tudja, hogy sok nyomorúságon át kell nekünk Isten országába bemenni (ApCsel 14,22). Nem táplál hamis reményeket, nem építi ki a jólét és siker teológiáját, hanem vallja: a tanítvány sem lehet különb a Mesterénél. Ha az Urat megvetették, akkor az övéi se várjanak különb sorsot, jobb  életutat. Pál elfogadja a szenvedést az Úr kezéből.

Az apostolt elfoghatják a zsidók, sok fájdalmat is okozhatnak neki, de még nem ölhetik meg, mert nem ért még útja végére. Még nem érte el az Úr által kijelölt célt. Az Úr mai tanítványai számára is meghatározza a célt, és amíg azt el nem érjük, addig nem ölhetnek meg.  Azonban fel kell ismernünk az Úr által kijelölt célt. Meg kell látnunk mi az a feladat, amit nekem kell elvégezni. Itt elsősorban az Isten országában végzett feladatunkról van szó. Pál sátorponyva készítő is volt, tehát civil foglalkozással rendelkezett, ám az Úrtól kijelölt cél nem egy bizonyos számú ponyva elkészítése volt, hanem az evangélium célba juttatása. Pál azt a feladatot kapta, hogy vigye népek és királyok számára Isten kegyelmének örömhírét. Ez mindannyiunk fő feladata. Urunk könyörüljön, hogy el is végezzük a ránk bízottakat, és célba érjen a szolgálatunk is.

Örök élet reggele

1. Örök élet reggele, Fény a véghetetlen fényből, Egy sugárt küldj ránk te le, Kik új napra ébredénk föl; Fényed lelkünk éjjelét Űzze szét.

2. Jóságodnak harmata Gyarló életünkre hulljon, :/: Szívünk, mely kiszárada, Vigaszodtól felviduljon, S híveid közt légy jelen Szüntelen.

3. Bűn ruháját vessük el A szövetség vére által, :/: Vétkeink fedezzük el Tőled nyert fehér ruhánkkal, Hogy hitünk legyőzze majd Mind a bajt.

4.      S majd vezess az égbe föl, Irgalomnak napvilága, :/: Könnyek gyászos völgyiből Üdvösségnek szép honába, Hol az üdv és béke majd Egyre tart.

Isten áldásával.

Rendületlenül előre

T

egnap olvastuk a bölcsesség bizonyságtételét, a Teremtőről és a teremtésről. Megtudhattuk, hogy a bölcsesség is jelen Isten világot alkotó munkájánál, Ő volt a Teremtő kedvence. Mai Igénkben pedig már az emberek közt munkálkodó bölcsességet látjuk (Példb 9,1-18). Tehát Isten nem tartotta meg magának Kedvencét, nem élvezte bölcsességét, hanem elküldte számunkra. Ide adta, mert szükségünk van Rá. A tudás önmagában kevés, életbölcsességre is szükségünk van.

Ezt a bölcsességet belecsomagolta az Úr Jézus Krisztusba, Benne küldte el a számunkra. Kedvencét, Egyszülöttjét küldte el a világba, adta az embernek, hogy megszeresse Ő is, és Rábízza az életét.  Eljött és így megtalálható mindenki számára, azért jött, hogy általa életet nyerjünk. Ő hozta Isten kegyelmét, a drága jó hírt, Isten szereti a bűnöst, és ad lehetőséget a bűnből való szabadulásra, az örökéletre.

A bölcsesség hívogatja az embert, az Úr Jézus is, amikor eljött hívta az embert, hívta, hogy kövesse Őt. Az életbölcsesség az Ő követésében található meg. Aki meghallja a hívást és elindul, az a Vele való kapcsolatban megkapja a helyes döntés, a biblikus életvezetés lehetőségét. Halljuk-e a hívást? Miként reagálunk, ha megszólít Urunk? Az első tanítványok örömmel hagytak mindent hátra, amikor meghallották a hívást. Felismerték, hogy a názáreti Jézusban maga Isten keresi az életüket. Meglátták, ha követik Jézust, kiteljesednek, áldottá válnak. Ami a világ szempontjából érték és fontos azt mind maguk mögött hagyták. Mögöttük maradt a biztos megélhetés forrása, a nagy vagyon megszerzésének lehetősége, amikor otthagyták életük nagy fogását. Ma mindenki élete fogására vár. A nagy lehetőségre, amikor befektetés nélkül nagy összeg hullik az ölükbe, ők ezt a lehetőséget maguk mögött hagyták. Jézus mellett háttérbe kerültek megszokott vágyaik, terveik és egy teljesen új alapokra helyezett életet kezdtek meg.

Mit látunk? Tönkre mentek ezek az emberek? Meg keseredtek és kudarcot vallva, szégyenkezve eltűntek? Nem! Kiteljesedtek, mert megélhetésüket az Atyára bízták, ők pedig a beleálltak a Jézus által számukra készített program megvalósításába. Ez azt eredményezte, hogy a durva és ismeretlen halászból egy kiterjedő, dinamikusan fejlődő közösség vezetője lett, akinek tanításai két évezredet is átívelve, emberek milliói számára jelentenek útmutatást. Korának ismert és sikeres emberei rég eltűntek az ismeretlenség homályába, a népszerű tanítók gondolatai a múlté lettek, Péter leveleit, a róla szóló történeteket ma is olvassuk.

Gondoljunk Lévire, akit a vámszedő asztal mellől hívott el Isten Bölcsessége, és ő ezt a hívást meghallva, középpontot váltott. Addig a pénz, a karrier állt élete középpontjában, onnantól kezdve Jézus. Bizonyára sokan megcsóválták a fejüket, amikor Lévi felégette maga mögött múltját, és mindent elhagyott Jézusért. Úgy vélekedtek megbánja még ezt a döntést, amikor koldusként kéreget majd a templom kapujában. Így történt? Nem! Miért, mert Jézus követésében átalakult az élete, pénzszámláló automatából, a siker szenvedélyes keresőjéből, mások lelki szomját írott bizonyságtétellel enyhítő evangélista lett. Evangéliuma azóta is megszámlálhatatlanul sok ember számára jelent áldást, hozza el az újjászületés örömét és békességét. Tehát, aki Isten bölcsességét komolyan veszi, valóban életre talál.

Volt, aki elutasította ezt a Bölcsességet, mert a vagyon szeretete szorongatta a szívét és nem tudott rá nemet mondani. Nem volt képes Jézust választva, mindent elhagyni, hogy még többje legyen az Isten országában. Ő volt a gazdag ifjú, és többet nem is tudunk róla. Lehet, hogy akkor irigyelt ember volt, de a vagyona beszippantotta lényét, majd az egész embert, és úgy tűnt el, hogy nem áradt tovább rajta az áldás. Van, aki a balgaság követésére indul, mert abban a pillanatban az tűnik jó döntésnek.

Az igazi bölcsesség Isten megismerésével, a Neki való engedelmességgel kezdődik, vallja a szentíró. Ezt mutatja a tapasztalat is. A tudás Isten félelme nélkül romlásba visz. A tudomány Istenben nyeri el megfelelő helyét és szerepét az ember életében.

A próféciák ellenére félelem nélkül érkezik meg Pál apostol Jeruzsálembe (ApCsel 21,17-26). Ott megtapasztalja a testvérek szeretetét, mindenki kíváncsian hallgatja Pál bizonyságtételét. Bizonyságtélről kell beszélni, mert nem a maga életét, munkáját, szenvedéseit beszéli el, hanem isten tetteit, amiket megtapasztalt a misszió mezőkön.

Gondoljuk végig, mi miről beszélünk másoknak? Ki van egy-egy beszámolónk középpontjába, mi vagy Isten? Hányszor hosszan ecseteljük tetteinket, fáradozásunkat, adományainkat, csak arról nem beszélünk, hogy mit tett az Úr. Pedig, amit mi megteszünk, az is az Ő munkája, hiszen nála nélkül semmit sem cselekedhetünk.

A bizonyságtételnek örülnek, dicsérik az Urat, de vannak, akik rossz füllel hallgatják, és beleszúrnak Pálba. Nehezükre esik elfogadni Isten Pál életén nyugvó áldását. Az apostolt azonban nem lehet kizökkenteni békességéből, és megteszi, amit kérnek, hogy még erősebbé váljon a zsidók előtt vallomása, még jobban megdicsőüljön az Úr neve. Pál számára nem az a fontos, ami vele történik, hanem az evangélium ügye. Tartsuk mi is Krisztus ügyét szem előtt és vigyük a jó hírt rendületlenül. Ne engedjünk a sértődés kísértésének, mert az az ördögtől van. Így próbálja az Úr munkásait lehallgattatni, háttérbe szorítani, ám Pál nem enged neki. Mi se hagyjuk, hogy az ellenség örüljön, hanem végezzük tovább az evangélista munkáját. A sértődést, az önmagunk féltését pedig hagyjuk meg az ördögnek.

Jézus a jó Pásztor

1. Jézus a jó Pásztor, vele megyünk.

Örök irgalmáról énekelünk.

Nyájadat oltalmazd, nagy a veszély!

Csöndes nyugalmat adj, ha jön az éj.

2. Jézus a szőlőtő, ereje nagy.

Nem él hiába, ki benne marad.

Gyümölcsöt érleljen szereteted,

Tenélküled néped mit sem tehet.

3. Jézus világosság, messze ragyog.

Fényéből élnek mind a csillagok.

Bűnünket oszlasd el, nagy a sötét!

Vezesd a jó útra mind, aki vét!

4. Jézus a békesség, fegyvere egy:

A megbocsátó és hű szeretet!

Békére vágyódik mind e világ.

Félelmes ínségből hozzád kiált!

5. Jézus a kezdet, és Jézus a vég:

Hadd zengje ég és föld dicséretét!

Vezess az ösvényen, maradj velünk,

Míg örök fényedbe megérkezünk.

Isten áldásával.

Válaszd az életet!

A

 bölcsesség megszemélyesítése következik a mai Igében (Példb 8,22-36). Isten bölcsessége szólal meg és tesz bizonyságot, úgy, mint majd később a testet öltött Ige Jézus. Mert Ő Isten megszemélyesedett, testet öltött bölcsessége.  A bölcsesség Istent dicsőíti, az Ő munkájáról beszél, ahogyan az Úr Jézus is az Atyát dicsőíti.

A mostani bizonyságtételben hangsúlyozza, hogy az egész világ Isten munkája. Ő alkotta meg, formálta, tette egyre lakhatóbbá, és úgy alakította, hogy minél megfelelőbb legyen a számunkra. Dicsérjük és magasztaljuk Szent nevét.

Azt is meg kell látni, hogy a természeti erők is az Úr kezében van. Semmi nem véletlenül, vagy magától működik, hanem Isten felügyelete alatt. Ezért nem vagyunk kiszolgáltatott helyzetben, még ha látjuk a természet átalakulását, tapasztalunk rendkívüli időjárást, természeti katasztrófákat. Ezek nem azért történnek, mert Isten kezéből kicsúszott a kontroll, hanem azért mert általuk figyelmeztet az Úr. Másrészt mindezek bűneink, Istentől elszakadt életünk következményei. Aki azonban hittel tekint Rá, és Istenre bízza életét nem kell, hogy féljen, mert Isten tenyerében a legfélelmetesebb helyzetben is biztonságban vagyunk. Számunkra az a hangsúlyos, hogy mindig Jézussal járjuk utunkat, megfogva a kezét.

Isten bölcsessége mindent megelőzött, ott volt a kezdeteknél, János úgy írja le, hogy az Ige által lett minden, ami létrejött. Tehát Ő mindent jól ismer, ezért nyugodtan hallgathatunk Rá, azért is mert az Atya, Jézus életében gyönyörködött. Mi döntünk azonban arról, hogy hallgatunk-e az Úrra, vagy nem, nekünk kell meghozni a döntést. Ezt azonban nem könnyű, ahogyan Péter apostol életében is látjuk, ő emberek szerint gondolkodott, de meg kellett tanulnia Isten szerint gondolkodni. Mert „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim - így szól az ÚR” (Ézs 55,8).

Még azt érdemes meglátni, hogy aki nem veszi figyelembe Isten szavát, az nem Neki árt, hanem saját magának. Gyakran abban a tévedésben vannak az emberek, hogy Istennek ártanak, ha nem hisznek Benne, Neki ártanak, ha vétkeznek. Igénk rá mutat, mi csak magunknak tudunk ártani, magunkat és egymást tesszük tönkre, vagy pusztítjuk el, de Istennek nem árthatunk. Azonban az Úrnak fáj az ember pusztulása, mert Ő azt akarja, hogy megtérjünk és éljünk, hogy Vele legyünk az örökkévalóságban. Mert, Aki Krisztust megtalálja, az életet találja meg, hiszen Ő az Élet (Jn 14,6). Isten elénk adta az életet, válasszuk hát Őt.

Pál Cézáreába ért, ott Fülöp evangélista fogadta be (ApCsel 21,7-16). Itt keresztyén próféták tesznek bizonyságot a Pálra váró eseményekről. Agabosz kijelenti, hogy Jeruzsálemben elfogják az apostolt. Tehát működnek próféták, akik Pált szeretnék megóvni a további szenvedéstől, vagy a haláltól. Szeretik és szükségük van rá. Tudjuk, hogy amit prófétáltak igaz, mert beteljesedett. Mindig az a mérce, hogy, amit a próféta meghirdet az megvalósul-e.

Pál nem fél, és nem menekül el a szenvedések elől, hanem bátran vállalja azokat az Úrért. Mindig Isten akaratára bízza magát. Ha az Úrnak való szolgálat, szenvedéssel jár ő kész vállalni, mert  nem a maga kényelmét, előnyét nézi, hanem Isten szándékát.

Pál kijelenti, hogy ő kész meghalni is, nem azt mondja, hogy már most mindjárt meg hal, hanem, hogy kész a halálra. Ez a lényeg. Ő készen van arra, hogy életével pecsételje meg Krisztushoz való tartozását. Kész arra, hogy ezt a földi világot elhagyja, és mindig az Úrral legyen, Vajon mi készek vagyunk-e a halálra? Őt nem köti a világ, szabad tőle, ezért kész az elmenetelre, ám nem is sietteti azt. Meglátja az itt lét áldásait, felismeri feladatát, és küldetését. Amíg az Úr haza hívó szava nem hangzik, csak a szolgálatra koncentrál, mindent megtesz, hogy minél több embernek vigye az életmentő szérumot, az evangéliumot.

Ránk is ez bízatott, vigyük, hirdessük az Igét, mert egyedül Isten kegyelme gyógyíthatja be a világ sebeit, amiket a bűn okozott. Gyógyuljon életünk, és szolgálatunk által a világ.

Semmit ne bánkódjál, Krisztus szent serege

1. Semmit ne bánkódjál, Krisztus szent serege, Mert nem árthat néked senki gyűlölsége, Noha e világnak rajtad dühössége, De nem hágy szégyenben Krisztus ő Felsége.

2. Királyi nemzet vagy, noha te kicsiny vagy, Az Atya Istennél bizony te kedves vagy; Ő szent Fia által már te is fia vagy, Minden dicsőségben, higgyed, hogy részes vagy.

3. Hogyha te igazán a Krisztusban bízol, Higgyed, hogy lélekben Istennél gyarapszol, Ha Krisztus véréből igaz hittel iszol: Higgyed, hogy örökké meg nem szomjúhozol.

4. Akármint halásszon az ördög utánad, Az ő tagjaiban dühösködjék rajtad, Mind tőrrel, fegyverrel siessen utánad, Ha Krisztusban bízol, higgyed, az sem árthat.

5. Rajtad semmit sem fog a pogány ellenség, Noha nehéz néked a rettenetesség; Bátor koncra hányjon a hitlen ellenség: Feltámaszt a Krisztus, néked nagy reménység.

6. Oltalmazza Krisztus az ő szent egyházát, Miként a jó pásztor saját juhocskáját; Valaki hallgatja a Krisztus mondását, Viseli mindenkor szorgalmatos gondját.

7. Siess most mihozzánk, Krisztus, segélj minket, A te szent igéddel neveljed hitünket És te Szentlelkeddel bírjad életünket, Hogy minden dolgunkban dicsérhessünk téged.

8. Igaz fogadásod és minden beszéded, Nyilván vagyon immár minden dicsőséged; Ne hagyd elpusztulni e kicsiny sereget, Melyért a keresztfán vallál nagy gyötrelmet!

9. Ne nézzed, Úr Isten, e világ vakságát, Te nagy jóvoltodról háládatlanságát, A te igéd ellen ily nagy káromlását: Nézzed a Krisztusnak ártatlan halálát.

10. Vedd el már mirólunk a sok ellenséget, Vedd ki miközülünk a sok gyűlölséget; Essenek szégyenbe minden ellenségink, Kik dicsőségedet tagadják s nevetik.

11. Senkiben nem bízik az anyaszentegyház, Hanem csak tebenned, ki minket oltalmazsz, És igazságoddal mindenkoron táplálsz, Te szent sebeiddel minket megvigasztalsz.

12.               Hálát adunk néked, mennybéli nagy Isten, Ki vagy egy szentségben és három személyben. Ne hagyj elrettennünk keserűségünkben, Halálunk óráján ne essünk kétségben!

Isten áldásával.

Térdre hullva

A

z előzőekben olvastunk azokról a veszélyekről, amelyek ránk leselkednek, amelyek halálba akarnak taszítani. Salamon elmondja, hogy a veszélyek és csapdák ellenére nem vagyunk kiszolgáltatva a gonosznak, Isten mindent megtett azért, hogy elkerüljük az összeomlást, hogy életre jussunk (Példb 8,1-21). Hogyan segít a jó útra találni és azon haladni? Az életbölcsesség által, már az ószövetségi ember számára is elérhetővé tette. Általa segítette a rossz és a jó megkülönböztetésében. Azonban voltak akkor is olyanok,   akik az Urat okolták amikor tönkrement az életük. Őt tették felelőssé, mondván nem segített nekik, magukra hagyta őket az élet sötétségében. Erre felel Salamon, amikor így szól: „Nem kiált-e a bölcsesség, nem hallatja-e szavát az értelem?”  Az életbölcsesség, az Istennel való élő kapcsolat elérhető. Nem az Úron múlik, ha az ember sötétben jár. Az ember nem akarja észrevenni a fényt és nem akar a világosságban járni. A világ Világosság eljött ebbe a világba, mindenki hallhatta Őt, láthatták csodáit, megtapasztalhatták életet átformáló hatalmát, átélhették bűneik bocsánatát, és világos útmutatást kaptak az Isten szerinti életről. Jézus Isten országának törvényeit ismertette meg velünk, felhívta a figyelmet, hogy aki benne  él, aki cselekszi Isten akaratát az életre jut. Mégsem hallgatott Rá az ember, hanem inkább úgy látta Jézusra, az Ő vezetésére nincs szüksége, ezért elvetette Őt.

Azóta is ezer sebből vérzik az emberiség élete, állandó sírás, elégedetlenség hallatszik. Tele van világunk erőszakkal, megöljük a még meg sem született életet, elpusztítjuk, aki nem azt teszi, amit egy másik hatalom elvár. Elszabadultak az erkölcsök, nyakig ér a szenny, már szinte fuldoklunk, hatalmában tart a pénzvilág, összeomlanak az emberi kapcsolatok, mindezért Istent okoljuk. Őt, akiről kijelentettük, hogy nem létezik, de az ember lényét nem lehet becsapni, mindezek ellenére vágyik Isten békessége után, mert a lényünkbe van kódolva az Istennel való kapcsolat. Isten nélkül nem tud igazán ember lenni az ember, nem tud megbékélni, sem magával, sem a másik emberrel. Hiába próbál különféle terápiákkal megoldást találni, nincs megoldás, mert csakis az Úrban található igazi, és tartós megoldás. Ezt tapasztalta meg a zsoltáros is, keresett ő is sokféle megoldást, de végül így szól: „Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok segítséget” (Zsolt 62,1). A Károli fordítás pedig így adja vissza: „Csak Istenben nyugoszik meg lelkem”, igen, csak Istenben talál nyugalmat és békességet a szívünk. Ezért hívogat az Úr Jézus magához és kínálja fel a megnyugvás lehetőségét: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek” (Mt 11,28). Milyen szeretettel hív, szinte kiált és mondja, ne menjetek máshová, mert nyugalmat csak itt találtok. 

Aki megtalálja ezt a nyugalmat Jézusnál, az felismeri, hogy a bűn rossz, az nemet fog rá mondani. Aki Jézushoz tartozik annak számára a bűn gyűlöletes, ez több mint nem szabad, hanem annak a felismerése, hogy a bűnre nincs szükség, mert tönkreteszi, azt, amit Isten jónak alkotott. Ha az Úr bölcsessége kinyitja szemünket, meglátjuk, hogy a világban levő pusztulás, a bűn következménye. A bűn mindent elpusztít, mert a Gonosz eszköze. A természeti, tehát az újjá nem született ember vonzódik a bűnhöz, de Isten gyermekét már taszítja. Jézus követője a bűnöst menti, de a bűnt gyűlöli és megszakít vele minden kapcsolatot, mert tudja a bűn nem játék. Isten bölcsessége nincs elrejtve senki elől, aki keresi, az megtalálja. Rajtunk áll, hogy keressük-e.

Pálék tovább mennek, bármilyen jó is volt a testvérek körében, nem telepedhetnek le, mert az Úr tovább vezeti őket (ApCsel 21,1-6). Tovább kell menni oda, ahol még nem jártak, ahol várják Isten kegyelmét. A tovább menetel azt is jelzi, hogy a már meglévő közösségeket elengedik, rábízzák őket az Úrra. Pál tudja, hogy személyes kapcsolatuk által, megtapasztalják majd az Úr megtartó kegyelmét. Nem köti magához az embereket, hanem megtanítja őket az önálló hitéletre. Jézus tanítványa felnőtt keresztyén ember, aki Krisztusra nézve megállja a helyét, elvégzi feladatait.

Pál programját a hajó útvonala tervezi meg, ahol kiköt, oda viszi az evangéliumot és lelkigondozza a tanítványokat. Tírusz az a hely, ahol most a hajó kiköt, és Pál megkeresi az ott élő tanítványokat. Keresi velük a kapcsolatot, mert még mindig van mit átadnia, másrészt vágyik az ő hitük által épülni. Ma is fontos a tanítványok egymással való kapcsolata, hitük építése, egymás tanítása, segítése. Krisztusban szükségünk van egymásra.

Pált itt is féltő szeretettel veszik körbe és kérik, ne menjen fel Jeruzsálembe, mert látják a rá leselkedő veszélyt. Pál azonban nem a féltésre, hanem az Úrra figyel. Nem a maga életét menti, hanem az Úrnak engedelmeskedik, és Vele bátran szembe fordul az ismeretlennel, a veszélyekkel. Aki Jézusra figyel, nem futamodik meg, nem kerüli ki a megpróbáltatásokat, mert Vele van az Úr. 

Pál megmutatja, hogyan lehet a veszélyekkel, a félelmekkel szembenézni, miként lehet felettük győzedelmeskedni. Hogyan lehet? Csak térden állva. Pál és munkatársai, illetve a Tírusziak térden állva imádkoznak, így hódolnak meg az Úr előtt, és bízzák Rá magukat. Hódoljunk mi is Előtte térden állva, így valljuk meg, hogy Ő a mi királyunk.

A jászolban ki az ott

A jászolban ki az ott, kit imádnak pásztorok?

Ő az Úr, csodák csodája, Ő az Úr, a Menny Királya!

Térdre hullva hódolunk, Néked, ó, Krisztus Urunk.

Kis hajlékban ki az ott, szolgaként ki fáradott? Ő az Úr…

Gecsemánéban amott, éjjel ki fohászkodott? Ő az Úr…

Golgotán, vaj ki az ott, bűnünkért ki áldozott? Ő az Úr…

Vajh’ ki az, ki sírból ott harmadnap feltámadott? Ő az Úr…

Isten áldásával.

Biztos Vezető

M

ilyen türelemmel és szeretettel fordul hozzánk Urunk ezen a reggelen is (Példb 7,1-27). Már a megszólítás is tele van gyöngédséggel. Fiam, mondja az Úr, és ez szól a nőknek is, értheti mindenki saját magának, tehát lehet fiam és lehet lányom. Ez a megszólítás kifejezi, hogy távolról figyel, és nem hideg szívvel osztogat parancsokat, hanem gyermekeiként bánik velünk. János így csodálkozik rá erre: „Lássátok meg, milyen nagy szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk” (1Jn 3,1). Csodálkozzunk rá mi is, és adjunk ezért hálát. Milyen jó, hogy reggelenként nem egy rabszolgatartó előtt kell megjelenni, hanem édesatyánk elé állhatunk. Olyan Atya Ő, aki jól ismeri gyermekeit, időt és energiát szán ránk, és ami még nagyon fontos van türelme hozzánk.

Kéri, hogy őrizzük meg szavait, tehát ne legyünk olyanok, mint a kisgyermekek, akik meghallgatják, amit a szülő mond, de aztán elengedik a fülük mellett, már nem azt teszik, amit mondtak nekik. Ne engedjünk a kísértőnek, és az eszünknek, sem amelyek azt mondják, ne hallgass Istenre, ne vedd komolyan, amit mond, hiszen ő már öreg. Ahogyan a szülőkre legyintünk, öregek vagytok, ti már ehhez nem értetek, úgy akarja elérni a gonosz, hogy az Úr szavára is legyintsünk, ne vegyük komolyan, azt gondolva, nem ért Ő már az élet dolgaihoz, túlhaladt felette az idő. Istent soha nem haladja túl az idő, Ő ért igazán az élethez, hiszen Ő alkotta meg ezt a világot, amelyre még a mai ember is rácsodálkozik, amelynek sok dolgát a mai tudósok sem ismerik. Aki megalkotta a pillangót és beprogramozta annak csodálatos fejlődési útját, aki beleépítette a költöző madarakba a vándorlás rendjét, Ő ne ismerné az életet? Lássuk meg, Ő ért a legjobban az élethez, ezért érdemes Rá hallgatni. Nincs más Hozzá fogható, akinek annyira fontosak lennénk, aki annyira mindent megtesz értünk, mint Ő. Hiszen még Fiát, az Úr Jézust is kész volt halálra adni, csakhogy megmenthessen, és őrök élettel ajándékozhasson meg.

Bízzuk rá magunkat őszinte hittel az Úr szavára, vezetésére. Lássuk meg, hogy Ő nagyon jól ismeri az embert, az életet. Mi csak ebből a kis szeletkéből kapunk kóstolót, Ő azonban ezred évek óta látja gyermekeit, figyeli életüket, van velünk elég tapasztalata, nem lehet megtéveszteni. Ez ránk nem mondható el, már a szívünk is becsap, az értelmünkről nem is beszélve. Sokszor mondják, hogy jól csak a szívével lát az ember, ám mai igénk rámutat, a szív sem jó vezető. Természete szerint a szív is romlott, bűnös, ezért nem képes jó tanácsot adni, sőt a szívünknek ezt a romlott állapotát használja ki az ördög és keríti hatalmába érzelmeinket. Az érzelmek által képes az ellenség befolyásolni minket, ezért ne az érzelmekre, ne a szívünkre figyeljünk, hanem az Úr szavára. A Szentírás megbízható, hiszen rajta keresztül sok generáció megtapasztalta Isten szavát vezetését. Sokan rádöbbentek, hogy a biblikus út, a jó út. Azt az irányt érdemes követni ma is, amit az Ige mutat. Ez az ösvény már jól ki van taposva, hiszen sokan jártak rajta előttünk.  Pásztorok, halászok, tanítók, papok, politikai vezetők, egyszerű emberek, és hírességek is jártak már előttünk a keskeny úton. Mindenki előbb a széles utat járta, de felismerték, hogy az népszerűsége, sikeressége ellenére is pusztulásba vezet. Ők, amikor erre rádöbbentek, megfordultak és a népszerűtlen és elhagyatott keskeny út felé indultak, nem rémítette el őket, a szoros kapu sem. Bátran bementek rajta, mert tudták, ez az út életre visz. Az Úr Jézus Krisztus és az Ő igéje biztos vezető mai világunkban. Aki Ráhallgat, életre talál, és célba jut.

Pál az efézusi vének előtt áll és feltárja szívét, és szolgálati indítékait (ApCsel 20,33-38). Micsoda tisztaság ragyog Pál lényéből, ő nem önérdekből, anyagi haszonért járta a világot. A gyülekezeteket nem megélhetési eszközöknek tekintette. Ő nem belőlük, hanem értük élt, amint  a nagy Pásztor, az Úr Jézus is, Aki életét adta a juhokért.

Bele nézhetünk a Pál lénye által elénk állított tükörbe és megláthatjuk, vajon ilyen tiszta-e a szívünk, vagyunk-e ilyen önzetlenek és tudunk-e így az Úrnak szolgálni, így Isten népének élni?

Az apostolnak nem voltak elvárásai a gyülekezetek felé, nem támasztott feltételeket, hanem ment, és vitte az életmentő szérumot, az evangéliumot.

Amire szüksége volt, azt munkával teremtette elő. Tudjuk az egyik leveléből, hogy nem voltak nagy igényei, sőt tudott az adott helyzethez alkalmazkodni, kész volt szűkölködni is. Ha valamiben hiányt szenvedett, vagy nem értette meg egyik közösség sem, hogy neki megélhetési problémái vannak, nem panaszkodott, nem vonta egyik gyülekezetet sem felelősségre. De, még az Úr ellen sem lázadt, hanem alázattal várt, mert tudta, Gazdája soha nem feledkezik meg róla, és minden körülmény közepette, gazdagabban képes megáldani, mint ahogy azt ő elképzeli.

Az is kicsendül Pál szavaiból, hogy amiért megdolgozott, tehát a jövedelmét sem egyedül magára költötte, hanem más testvérek szükségeit is igyekezett betölteni. Tehát ő maga is gondoskodott másokról. Valószínűleg a mellette levő munkatársait is támogatta szűkös lehetőségeiből.

A következő mondatot, gyakran halljuk: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni” (35), azonban Pál ezt másoknak mondta. Nem úgy mondta, hogy elvárta, hogy adjanak, hanem saját bizonyságtételként fogalmazta meg. Ez azt jelenti, hogy ő megtapasztalta, hogy Jézus adott neki, kegyelmet és új életet, csak az tud szívből és önként adni Isten dolgaira, aki előbb Tőle kapott. Pál mindig azt teszi, amire a benne élő Jézus indítja, és tudja, hogy másokat is indítani fog. Az első gyülekezetekben nem parancsra és kényszerből, hanem az Úr iránti őszinte szeretetből fakadtak a cselekedetek. Urunk formáljon minket is ilyen Neki élő, érte égő közösséggé.

Azt az éltet vágyom élni

1.  

Azt az éltet vágyom élni, hol üdvöm lelem,

Küzdni egyre, nem henyélni, míg el nem nyerem.

Bűn habár megtántorít, szent Igéd így bátorít:

Meg ne restülj, törj keresztül, ég jutalma int!

2.  

Elhívatva állni majd a trónnak lépcsőjén,

Úgy futok, hogy elmaradva kárt ne valljak én.

Elveszíti szent jogát, nem nyer égi koronát

Az, ki késve, hátranézve hagyja el magát.

3.  

Csak a célra nézzen arcom, mely felé török,

Jézus, támogasd a harcom, hogyha gyengülök!

Vonj, ha csábít a világ, vigasztalj meg, hogyha bánt!

Szent kegyelmed így vezethet, s nincs, mi nékem árt.

4.  

Vonj, hogy el ne essem én itt még a cél előtt!

Lelkem érzi gyöngeségit, Tőled vár erőt.

S mert Igéd éltet szerez, tőle szívem ébredez,

Célt ha érek, zeng az ének: Isten műve ez!

Isten áldásával.