Az Ige megerősít

L

áttuk a negyedik fejezet első szakaszában, hogy a föld elutasított népe sértődötten és haraggal a szívében támadásba lendül (Ezsd 4,17-5,17). Céljuk megfélemlíteni a zsidókat és megakadályozni a templom építését. Ez a gonosz módszere, ha már nem tudta megakadályozni a hazatérést, mindent megtesz, hogy ne Isten kerüljön az életük középpontjába. Nem baj, ha itthon vannak, csak ne legyenek azok, akiknek az Isten látni akarja őket. Ne legyenek a választott nép.

Így cselekszik Isten mai népe életében is. Nem tudja megakadályozni, hogy hitre jussunk, hát mindent megtesz azért, hogy ne éljük a hitünket, ne legyen élő kapcsolatunk az Úrral. Az ellenség meg akarja akadályozni a bizonyságtevő, lélekmentő szolgálatot. Az a célja, hogy úgy éljünk, mint ő. Templomba járhatunk, de ne beszéljünk az evangéliumról, és ne éljük az Igét.

A király felbátorítja Izráel ellenségeit, és fegyverrel félemlítik meg az építőket. Azt látjuk, hogy a fegyver szavának súlya van. Elbizonytalanodtak hitükben és abbahagyták az építést. Úgy látszik, a félelem kezdett el motiválni. Úgy gondolták, ha már hazakerültünk, ne kockáztassunk. Inkább félbehagyják a munkát. Mi is hajlamosak vagyunk az ijedtségre, pedig Jézusra nézve győzhetünk. Ne hagyjuk abba, amivel megbízott az Úr, a fenyegetések ellenére sem. Mert számunkra nem az ellenség, nem a fegyverek szava, hanem az Úr szava a végső tekintély. Ne a nyomásnak, az erőnek engedjünk, hanem az Úrnak. Higgyük, Neki gondja van az övéire, akkor is, ha egy ideig sikerélményt enged az ellenfeleknek.

Látjuk is, hogy gondja van népére és templomára, prófétákat küld számukra, akik bátorítják és a munka folytatására buzdítják őket. A két próféta nem emberi vigaszt nyújt a számukra, hanem a fölöttük levő Isten nevében szól hozzájuk. Rámutatnak, hogy Isten van fölöttük, nem hagyta őket magukra, csak tekintsenek Rá hittel. Igét hirdetnek a népnek, mert arra van szükségük és abban van erő. Az Ige teszi képessé őket a folytatásra. Amikor elbátortalanodunk, forduljunk az Igéhez bátran, mert általa erőt kapunk. Az Igében Isten szól hozzánk, ha ezt megtapasztaljuk, bátran szembenézünk az ellenfelekkel is.

Az ellenség sem adja fel, de az Igére figyelők kitartóak lesznek. Most már nem ijednek meg, hanem bátran vallást tesznek hitükről. Mernek Istenre hivatkozni és bűnbánatot tartani. Ez fontos elem. Az ellenség előtt Istenre, a Tőle való megbízásra hivatkoznak.  Merünk-e az Úrra hivatkozni, merjük-e megvallani, hogy amit teszünk, azért tesszük, mert az Úr szolgái vagyunk, és szavának engedünk? Ez a fajta magatartás visz előre, ha bátran vállaljuk Istenhez való tartozásunkat és a Tőle való megbízatásunkat. Isten mai népének küldetése van, de vállaljuk-e minden körülmény közepette?

Meg merik vallani bűneiket, azt, hogy őseik engedetlenné váltak; a bizonyságtétel fontos része a bűnbánat, hogy lássák, mi is bűnös emberek, tehát a környezetünkhöz hasonló emberek vagyunk. Azonban Isten könyörült rajtunk, így lettünk mások, de mindez nem a mi eredményünk vagy érdemünk, Isten munkája.

 Újra szól az ószövetségi idézet: „Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket, mint az elkeseredéskor” (Zsid 3,15-4,1-5). Azt kéri a szentíró, ha halljuk az Igét, vagy olvassuk, legyen nyitott a szívünk, fogadjuk be Isten szavát, és akkor nem fogunk elkeseredni, akkor nem látjuk reménytelennek életünket. Ma, amikor kezünkbe vesszük a Szentírást, ne keseregjünk, hanem lássuk meg, az Igén keresztül velünk van az Úr, így nincs okunk keseregni. A gyermek sem kesereg, amikor szülei mellette vannak. Akkor fél, ha egyedül kell a sötétben lennie. Szülei jelenléte, szavaik eloszlatják a félelmet. Így oszlatja el félelmünket az Úr Igéjén keresztül.

A megkeseredettség eltávolít az Úrtól, kioltja szívünkből a bizalmat, amint a pusztában vándorlók esetében is megtörtént. Néhányan megkeseredtek és szembefordultak Istennel, már nem bíztak Benne, hanem a maguk kezébe akarták venni sorsukat, azonban ez mindig a pusztulás felé sodor. Életünk egyedül az Úr kezében van jó helyen, soha ne vegyük ki belőle.

Ezek az emberek a pillanatra tekintettek és nem a végcélra. A végcél a nyugodalom helye, az ígéret földje, tehát ott várt rájuk békés, nyugodt élet, de nem a pusztában. Mi is gyakran esünk ebbe a hibába, a földi életben akarunk mindent elérni, megkapni, elveszítjük látásunkat, és nincs előttünk a cél, a nyugodalom helye, az örök élet. Pedig nekünk az a célunk, oda tartunk, és ami majd ott vár ránk, azt ne akarjuk már itt, mert megkeseredünk és csalódunk.  János apostol így tesz minderről bizonyságot: „Hallottam, amint a trón felől egy hatalmas hang ezt mondta: Íme, az Isten sátra az emberekkel van, és velük lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük; és szemükről minden könnyet letöröl, és halál nem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak. Aki a trónon ült, ezt mondta: Íme, mindent újjá teszek. Így szólt: Írd meg, mert ezek a beszédek megbízhatók és igazak”  (Jel 21,3-5). Tehát a betegség, a fájdalom, a gyász nélküli élet az új teremtés része, ne itt várjuk, amit majd ott kapunk meg. Ne mi akarjuk erővel megszerezni, amit Isten ajándékoz majd övéinek. Vegyük komolyan: Isten beszédei megbízhatók és igazak.

Bízom Benned, Uram Jézus

1.  

Bízom Benned, Uram Jézus,

Benned bízom egyedül,

Kit kegyelmed árja hordoz,

Az bizton üdvözül.

Bízom Benned, Uram Jézus,

Te nagy kegyelmű, drága, hű Megváltó,

Én bízom Benned, Uram Jézus,

Igéd biztat reá.

2.  

Mint a pásztor gyenge bárányt,

Úgy vezet folyvást kezed,

S annak, aki Rád tekint csak,

Elesni nem lehet.

Bízom Benned, Uram Jézus,

Te nagy kegyelmű, drága, hű Megváltó,

Én bízom Benned, Uram Jézus,

Igéd biztat reá.

3.  

Gondot is viselsz Te rólam,

Hordod minden terhemet,

Hogyne bízna szívem Abban,

Ki engem úgy szeret!

Bízom Benned, Uram Jézus,

Te nagy kegyelmű, drága, hű Megváltó,

Én bízom Benned, Uram Jézus,

Igéd biztat reá.

4.  

Bízom Benned, Uram Jézus,

Add, hogy mindig így legyen,

Bízzam Benned, bármi érjen,

És bízzam szüntelen!

Bízom Benned, Uram Jézus,

Te nagy kegyelmű, drága, hű Megváltó,

Én bízom Benned, Uram Jézus,

Igéd biztat reá.

Isten áldásával.

Hagyatkozzunk, Gazdánkra

A

z örömbe, nagyon hamar üröm merül, megjelenik az ellenség és megkeseríti életüket, munkájukat (Ezsd 4,1-16). Az ellenség nem nézi sokáig tétlenül Isten népe örömét, életének helyreállását, mindent meg tesz, azért hogy megfélemlítse. Nagy örvendezéssel, hála telt szívvel fogtak hozzá a templom újjáépítéséhez, de megjelentek a betelepített pogány népek képviselői, hogy ők is részt vegyenek az építésben. Tulajdonképpen a mi szemeinkben ez jó dolognak tűnik, segíteni akarnak, támogatják a rosszabb helyzetben levőket, össze akarnak fogni a zsidókkal. Úgy tűnik, hogy ismét a zsidók az összeférhetetlenek. A gonosz mindig így dolgozik, Isten gyermekeit tünteti fel rossz színben, ezt sokan el is hiszik, mert nem ismerik az igazi tanítványi életet. Azok az emberek, aki hisznek ugyan, de nem Jézus Krisztusban, mint Megváltóban nem tudják, hogy Isten ügyéért nem lehet mindenkivel összefogni. Nem az a lényeg, hogy jöjjön a pénz, kapjunk támogatást, hanem az, hogy Isten országát, itt templomát, csak azok építsék, akik az Úrhoz tartoznak, akik Őt tiszta szívből szeretik, az Ő dicsőségét keresik.

Zerubbábelnek és társainak volt bátorsága visszautasítani az ajánlatot, pedig tudták mivel fog járni. Mégsem fogadták el a segítséget, csak azért, hogy nyugalmas életük legyen. Nem működik náluk a csak a békesség kedvéért elv. Ők ragaszkodnak Isten akaratához. Tulajdonképpen ez az első próba a hazatérés után. A fogságba vitel előtt pont azért ítélte meg őket Isten, mert mindig a pogányoktól várták a segítséget, összefogtak velük, majd átvették isteneiket. Most kiállják a próbát, elutasítják a segítséget, és csak ők maguk, tiszta szívvel és kézzel végzik az építést.

Nagy kísértés Isten mai népe számára is, amikor szembekerül egy feladattal és rádöbben nincs elég anyagi lehetősége a kivitelezésre, hogy bárki ajánlja fel a segítséget, a pénzt elfogadja.  Pedig ma is, egyedül az Úrtól kellene várnunk a segítséget, de szeretjük a pénzt, mindegy ki adja, csak adjon, másrészt nem akarunk másokat megsérteni. Meg talán úgy vagyunk, hogy nekünk is csurran, csöppen belőle. Jó tanulnunk Isten ezen gyermekeitől, hogy szabad és lehet elutasítani az olyan segítséget, ami nem szívből származik, vagy amely nem tiszta eszközöket kínál. Isten gyermekeinek nincs szükségük a világgal való hamis összefogásra, mi bátran hagyatkozhatunk Gazdánkra.

Az elutasítás után az Úr gyermekeit támadások érik. Igyekeznek elbátortalanítani őket. Jelzik, hogy itt ők az urak. Jó azonban, ha nem figyelünk ezekre a hangokra, hanem bátran végezzük tovább dolgunkat.

Az ellenség mindent előhúz, hazugságot, rágalmat, hogy elérje célját. Ne ijedjünk meg ezektől, számítsunk a támadásra és meneküljünk az Úrhoz. Nagyon hamisak ezek az emberek, mert a zsidókat lázadóknak állítják be, és azt erősítgetik, hogy ha elkészül a város, engedetlenek lesznek a királlyal szemben. Azt nem mondják, hogy ők is társulni akartak. A sértődöttség nagyon veszélyes. Vigyük az Úr elé szívünket és kérjük, tisztítsa meg a szívünket ettől az indulattól.

Az ószövetségi nép életét, a pusztai vándorlás során tapasztalt magatartását állítja a gyülekezet elé levelünk írója (Zsid 4,7-14). Felhívja a figyelmünket a vigyázásra, arra, hogy a szívünk gonosz, és hiába minden csoda, szuper élmények, hatalmas szabadítás, a soron következő próbában hamar zúgolódóvá válik. Izráel népe megtapasztalta az Úr szabadítását, gondoskodását, mégis amikor szembe néztek a élelem és a víz hiányával, nem bíztak az Úrban, nem hitték, hogy Ő ezt a problémát is képes megoldani. Hányszor mi ilyen mindennapi dolgokban, a kényelem pillanatnyi hiányában kezdünk zúgolódni. Milyen gyorsan elveszítjük a békességünket, ha elmegy az áram, lefagy a számítógép, nem kapjuk meg időben a fizetésünket.

A szentíró azt kéri, ne keményítsük meg a szívünket, ne forduljunk szembe az Úrral lázadozva, hanem hittel kapaszkodjunk bele. Higgyük, hogy ez csak apró kellemetlenség, amit az Úr el fog távolítani. A keserűség, a harag azt eredményezi, hogy nem halljuk meg, amit az Úr mond. Amikor bosszankodunk, lezárul a szívünk és nem jut el hozzánk Isten megoldása. Mérgelődünk, pedig az Úr, már cselekszik, csak mi nem halljuk, nem látjuk, mert a méreg elhomályosítja látásunkat.

Ma, ha az Ő szavát halljuk, mert nem tudjuk, holnap is hallhatjuk-e? Isten szava kegyelem, és örüljünk, hogy hallhatjuk, olvashatjuk. Vegyük komolyan, legyünk hálásak érte.

A levél írója azt kéri, hogy a tanítványok figyeljenek egymásra és segítsék egymást. Az a feladatunk, hogy segítsünk egymásnak legyőzni a zúgolódást, az elégedetlenséget, és megragadni az Úr kegyelmét. Amíg tart a nap. Isten országában mindig a ma a fontos, mert ez a miénk. Ma ragadjuk meg a kegyelmet, ne halasszuk a döntést holnapra. Érdekes, a pénzszerzést, a jólétet mindig ma akarjuk, a megtérést, az Úrral való élő kapcsolat kialakítását pedig holnapra halasszuk. Pedig ez a legfontosabb, ezért ezt tegyük az első helyre. Mert mi történik, ha még ma elkérik a lelkünket, hogyan megyünk? Ne az Igével való élést, az istentisztelet látogatását, ne az Úr ügyét halasszuk el, hanem ezeket tegyük az első helyre. A csendesség megtartása legyen minden nap az első, a napi feladataink között. Vigyázzunk, ne csak egy két napig szóló felbuzdulás legyen, hanem ragaszkodjunk az Igéhez, az Úrral való közösséghez, bármennyi dolgunk van is. Ha így teszünk, áldást nyerünk, másabb lesz a napunk, az életünk.

HAGYJAD az Úr Istenre Te minden utadat

1. HAGYJAD az Úr Istenre Te minden utadat, Ha bánt szíved keserve, Ő néked nyugtot ad. Ki az eget hordozza, Oszlat felhőt, szelet, Napját rád is felhozza, Atyád ő, áld, szeret.

2. AZ ÚRRA bízzad dolgod: Könnyebbül a teher; :/: Ezer baj közt is boldog, Aki nem csügged el. Minek a gond, a bánat? Mit gyötröd lelkedet? Az Istent kérjed, várjad, S megnyered ügyedet.

3. A TE irgalmasságod Van rajtam, Istenem, :/: Te jól tudod, jól látod, Hogy mi használ nekem. Sorsomat úgy intézed, Amint te akarod; Bölcs a te végzésed, Ha áld, ha sújt karod.

4. UTAD van számtalan sok, Uram, és eszközöd; :/: Reánk is szent áldásod Bőséggel öntözöd. Művednek akadálya, Szünetje nincs soha; Úgy téssz, amint kívánja Gyermekeid java.

5. BíZZáL, bánatos lélek! Mit bánt a bú, a gond? :/: Él még, ki annyi vészek Torkából már kivont. Bajaidból kiment ő, Szűnnek keserveid; Rád még a jó Teremtő Víg napot is derít.

6. ŐBENNE vesd halálig Jó reménységedet: :/: Ő biztos révbe szállít A bajból tégedet. Bár késik a segítség És nem találsz vigaszt: Eloszlik gond és kétség Előbb, mint véled azt.

7. Ő MEGCSELEKSZI végre Velünk azt, ami jó; :/: Ösvényünk erőssége Te vagy, Mindenható! Bár nehéz földi pályánk, Könny lepi és tövis, De örök pálma vár ránk: Utunk a mennybe visz.

Isten áldásával.

Ő a Gazda

J

ó olvasni a mai részt,  mert tele van dinamizmussal és örvendezéssel (Ezsd 3,1-13). A fogságból hazatért nép nem felejti el, kinek köszönheti a szabadulást és összefog a templom újjáépítésére. Jó látni, hogy fontos számukra a templom, nem feledkeznek el róla, hanem igyekeznek minél hamarabb helyreállítani az istentiszteletet. Ezzel megvallják, hogy fontos az Úrral való kapcsolat, mert belőle merítenek erőt. Az Úr tölti fel őket lelki energiával, segíti át a holtponton népét. Mert nem könnyű az újrakezdés, hiszen a saját életüket is újra fel kell építeni. Az ősök házát rendbe kell hozni, hiszen lakni is kell valahol, azután a megélhetéshez el kell indítani a munkát. A föld újbóli megművelése sem ígérkezik könnyű feladatnak, a romok és a sok gyom eltakarítása közepette is fontos számukra a templom, az Úr. Felismerték csak így lesz áldás az életükön, csak akkor növekednek és jutnak előre, ha komolyan veszik, hogy ők Isten népe.

Ezekből a sorokból azt az üzenetet vonhatjuk le a magunk számára, hogy a sok feladat és munka közepette is meg lehet és meg kell találni az időt az Úrra. Has nincs rá időnk, egyszer csak egymásra sem lesz. Ha bármi is Isten elé tolakodik az életünkben, akkor egy idő után az a valami fontosabb lesz a családunknál, munkánknál.  Azonban meg lehet találni az időt, sőt azt fogjuk tapasztalni minél több időt szánunk az Úrral való közösségre, annál több idő jut egymásra. Valamikor már hallottuk, azt amikor Luther Márton kijelentette, ha reggel látom, hogy sok az elfoglaltságom, akkor azon a napon háromszor annyit imádkozom. Ő nem az imádkozást csökkentette, nem az Úr rovására igyekezett időt nyerni. Mi hogyan cselekszünk?

A templom felújítása komoly munka, nem nagyolják el. Nem az vezérli őket minél hamarabb túl legyünk rajta, hanem jól akarják elvégezni, és mindenből a legkiválóbbat adják hozzá. Nem a fölösleget, a selejtet viszik, mondván, a templomnak, az egyháznak ez is jó. Új alapokra helyezik az épületet. Ezzel kifejezik, hogy az életüket, az Istennel való kapcsolatukat is új alapra, Isten törvényére helyezik rá. Fontos ez számunkra is, mert a toldozás, a javítgatás nem megoldás, új alapokra kell helyezni életünket. Ez az új alap pedig az Isten Igéje. Azt jelenti ez, hogy komolyan veszem, amit Isten mondott és aszerint cselekszem. Izráel népét az újjáépítésben Isten törvénye vezette.

A munkának is meg van a maga rendje, az első az oltár. Az oltár, amin áldozatot mutathatnak be. Fontos, mert ezáltal megvallják bűneiket és átélik Isten kegyelmét. Soha nem szabad elfelejteni, hogy kegyelemre szoruló bűnös ember vagyok. Igaz, áldozatot nem kell bemutatnom, mert Jézus bemutatta érettem és helyettem. Azonban bűnbánatra mindennap szükségünk van, és hálaadásra is.

A Szentírás őszinte könyv, elmondja, hogy örömmel építettek, de félelemmel is. Azon a területen éltek betelepítettek, akik most ellenségesen léptek fel a hazatért zsidókkal szemben. Ma sincs másként, jelen az ellenség, akadályozza Isten népét az újrakezdésben. Azonban nem kell a félelemnek engedni, hanem belekapaszkodhatunk az Úrba. Féltek, ezért áldozatot mutattak be, és építettek tovább. Vagyis az Úr elé vitték félelmüket, és a csendességben erőt merítettek az építés folytatásához. A napi csendességben töltődünk fel, és kapunk erőt arra, hogy tovább menjünk, a félelmek ellenére is.

Megható, azaz öröm, amit azoknál látunk, akik gyermekkorukban még látták a templomot, és most öregen látják az új kezdetet is. Sírnak, mert romos a templom, örülnek, mert nem gondolták, hogy még meglátják az Úr házát, és úgy látják, hogy épül. Van előttük jövőkép, mert a jövőképet mindig Isten adja a számunkra. Az emberiségnek csak az Úrban van jövője. Bár felismernénk ezt!

Ismét csak Jézus, Őreá mutat az író (Zsid 3,1-6). Nem győzi hangsúlyozni, hogy csak Rá figyeljünk. Fontos ezt hangsúlyozni, mert annyi minden igényli ma a figyelmünket, bombáz jobbnál jobb megoldásokkal, akciókkal, de el tudunk-e ezek mellet nézni és  csak az Úrra figyelni? Jézus ha figyelmünket kéri nem vezet félre, jó utat mutat a számunkra. Nem azért kéri a figyelmünket, mert valamit ránk akar sózni, nem a pénzünkre utazik. Ő azt akarja, hogy életünk legyen és bővelkedjünk. Igaz nem elsősorban az anyagi javakban való bővölködésre gondol, hiszen Ő és a tanítványai is egyszerűen éltek. Nem követték a divatot, hanem engedték, hogy az Atya gondoskodjék róluk. Mindent az Atya kezéből vártak és fogadtak el. Így élhetünk mi is, lehetünk olyanok, mint az égi madarak, a mező virágai, és tele lesz a szívünk békességgel, örömmel, Isten országa harmóniájával.

Jézus mindig hű volt az Atyához. Mindig, még a kereszten is Vele volt, és Rá bízta Magát. Mózest hozza fel példának a szerző, Ő is hű volt Istenhez és népéhez, pedig csábította a világ, Egyiptom minden gazdagsága, a trón, de ő ennek ellenére az Urat és az Ő népéhez való tartozást, a pusztai vándorlás sok küzdelmét és csodáját választotta.

A különbség Mózes és Krisztus között, hogy előbbi olyan ember volt, mint mi, Istennek szolgája, míg Jézus Isten Fia. Mózes az Isten tulajdonában szolgált, mégis csodálatos volt ez számára, mert Isten országában szolgának lenni is csodálatos szabadság és gazdagság. A hazatérő fiú is felismerte, hogy otthon még béresnek is jobb lenni, mint a világban szabadnak. Jézus azonban a Gazda, Övé minden, a föld, és az ember, övéi vagyunk mi is. Mondhatnánk, Ő a tulajdonos. Az Ő kezében jó helyen van az életünk, biztonságban lehetünk ma is. Azonban lényeges, hogy megmaradjunk az Ő országában, mert nemcsak Mózest csábította a világ, hanem minket is. Azonban, aki megízlelte isten országa gazdagságát, nem vágyik a világ kincsei után, hanem megelégszik az Úrral, az Ő gazdagságával.  A világ kifoszt, belőlünk él, Jézus meggazdagít, mert értünk él, értünk adta életét.

Isten szívén megpihenve

1. Isten szívén megpihenve Forrjon szívünk egybe hát, Hitünk karja úgy ölelje Édes Megváltónkat át! Ő fejünk, mi néki tagja, Ő a fény, mi színei; Mi cselédek, ő a gazda, Ő miénk, övéi mi.

2. Szeretetben összeforrva, Egy közös test tagjai, :/: Tudjuk egymásért harcolva, Ha kell, vérünk ontani. Úgy szerette földi nyáját S halt meg értünk jó Urunk; Fájna néki, látva minket, Hogy szeretni nem tudunk.

3. Nevelj minket egyességre, Mint Atyáddal egy te vagy, :/: Míg eggyé lesz benned végre Minden szív az ég alatt; Míg Szentlelked tiszta fénye Lesz csak fényünk és napunk, S a világ meglátja végre, Hogy tanítványid vagyunk.

Isten áldásával.

Az Úr tud segíteni

A

 családfők nevei után a papok és léviták következnek, azok a családok, amelyeket az Úr a templom körüli szolgálatra kiválasztott (Ezsd 2,36-70). Ezek az emberek a fogságban sem feledkeztek meg elhívatásukról, és amikor elhangzott a hazatérés üzenete, örömmel mentek szolgálni az Urat. A fogságból való szabadulás erősítette hitüket, mivel ezáltal ők maguk is Isten hatalmas csodáinak az átélőivé lettek. A hazatérő papi családok között találjuk Pashúr fiait. Ők annak a Pashúrnak az utódai, aki Jeremiást kalodába záratta. Nem fogadta el Isten ítéletes szavát, különösen azt, hogy az Úr a próféta által szól. Pashúr azt gondolta, megtérés nélkül is elfogadja őket az Úr. Mivel ők Izráel népéhez tartoznak, nem érheti őket baj.  Isten nem engedi Jeruzsálemet és a templomot elpusztítani gondolta, és nem akarta megérteni, meg kell térni. Ami azt jelenti, megbánjuk és elhagyjuk bűneinket.  Sokan gondolkodnak így ma is, mivel beletartoznak egy felekezetbe és talán az őseik valamilyen szinten szolgálták az Urat, ez elég. De nem elég, nem lehet a múltra hivatkozni, nem az a lényeg, ki vagyok, hanem az, mi vagyok. Mi van a szívemben, milyen az életem, ez a fontos az Úr számára.

Tehát Pashúr és családja meglátta Isten szavának a beteljesedését, most már tudják, hogy amit Isten mond, azt komolyan kell venni. Megtanultuk-e már a leckét? Vagy esetleg nekünk is komolyabb oktatásra van szükségünk? A papság csak a fogság bekövetkezése, majd a szabadulás átélése után döbbent rá arra, hogy komolyan kell venni Isten üzenetét. Amikor meghallják Círus rendeletét, indulnak haza, vagyis engedelmeskednek. Az engedelmesség lényeges eleme a tanítványságnak, az Úrral való kapcsolatnak.

A hazatérés után is odafigyeltek arra, hogy a papok tudják bizonyítani a papsághoz való tartozásukat. Aki megőrizte a feljegyzést, azt jelezte, számára fontos az Úr szolgáihoz való tartozás, fontos az Isten. Ha nem volt meg a nemzetségkönyv, kizárták őket a papságból. Miért? Mert ebből arra a következtetésre jutottak, hogy a megváltozott körülmények, a más rendszer idején nem vállalták igazán hitüket, Istenüket. Számukra mindennél fontosabb volt a megélhetés, az érvényesülés. A nemzetségkönyv elveszése megmutatta azt is, hogy nem hittek a hazatérésben. Nem hitték, hogy a helyzet megváltozhat, és a száműzetésből hazaviszi őket Isten. Amikor eljött a hazatérés pillanata, megjelentek, most már eszükbe jutott, kicsodák, hova tartoznak, hogy ők is Isten gyermekei. Ezek érdekhívők. Ma is van ilyen, akkor lesz valaki hívő vagy a közösségének a tagja, ha haszna származik belőle, ha érdekeinek megfelel.

Akik hazaértek, megjelentek a romos templomnál, és hálát adtak azért, hogy az Úr hazahozta őket. Nemcsak szavakban, hanem adományokkal is kifejezték hálájukat. Aki lénye mélyéig átélte, hogy itt az Úr cselekedett és egyedül csak Neki köszönheti, hogy ismét a szentföldön lehetnek, annak megnyílt a szíve és a pénztárcája is. Felismerték, rendbe kell hozni a templomot. Ha újjáépítik saját házaikat, akkor a templom sem maradhat így. Mégpedig a régi helyén akarják fölépíteni. Igen, az Úr temploma csak ott állhat, ahol az Úr kijelölte a helyét. Nem a könnyebb utat választják, hanem a nehezebbet. A romok eltakarítását, a sérülések javítását.  Isten sem egy új emberiséget alkot, hanem a mi életünket formálja újjá. A bűn által okozott sebeket begyógyítja, és helyreállít minket. Áldott legyen érte az Úr neve.

Az Úr Jézus nem kívülről vagy felülről kezeli az életet, hanem belülről (Zsid 2,16-18). Emberré lett és mindenben azonosult a mi életünkkel. Felvette az ember életformáját, megtapasztalta, hogy mit jelent emberként élni a földön. Személyesen megélte a családi kapcsolatok problémáit, megtapasztalta, milyen nehéz otthon megélni hitünket, annak lenni, akinek az Úr látni akar. Tudta, mit jelent elutasítani a mások elvárásait és vállalni Isten akaratát. Ez a mai tanítvány útja is, megérteni és vállalni az Úr akaratát, az értetlenség közepette is. Mi már mindezt úgy tehetjük, hogy Urunk mellénk áll, segít, mert tudja, hogy nem könnyű megmaradni a hitben, az engedelmességben, nem könnyű szembeúszni az árral, de lehetséges. Ne adjuk fel a kísértések idején sem, hanem hittel forduljunk Urunkhoz. Higgyük, bárhol tart is az életünk, bárhogyan áll is a helyzetünk, hogy Ő tud segíteni.

Ő felkarolja övéit. Csodálatos ez, nem hagy magunkra, hanem mellénk áll, és amikor úgy érezzük, egyedül nem megy, átéljük, hogy vállára vesz, mint a pásztor a beteg, a fáradt juhot.

A próbák közepette is számíthatunk Urunkra, mert maga is kísértést szenvedett, és Ő a próbát kiállta. Nem esett el, nem szenvedett vereséget, hanem legyőzte a kísértőt, elutasította ajánlatát. Az Úr Jézus az élet minden útját megjárta, próbát állt ki, szenvedést hordozott el, de a bűn nem volt jelen az életében. Pont azért tudott engesztelést szerezni, mert Ő bűntelen. Őt nem tudta beszennyezni a gonosz. Benne nincs jelen a bűn vírusa, ezért tudja megtisztítani életünket. Adjunk hálát Neki, amiért vállalta a mélységeket, a kereszthalált is, csakhogy kimentsen a kárhozatból, és életre segítsen. Ő az igazi életet hozta el számunkra, bemutatta, hogy Isten Lelke által lehetséges győzni a bűn felett. Ha elestünk is, van, aki felsegít. Mert az Úr nem karja, hogy fekve maradjunk, hanem segítő jobbját nyújtja felénk. Ragadjuk meg kezét, álljunk talpra és éljünk tovább Vele.

Egyedüli reményem

1. Egyedüli reményem, Ó, Isten, csak te vagy; Jövel és nézz meg engem, Magamra, ó, ne hagyj! Ne légy tőlem oly távol, Könyörülj hű szolgádon, Úr Isten, el ne hagyj!

2. Ha a nehéz időkben Elcsügged a szívem, :/: Vigasztalást igédben, Uram, te adj nekem! Ha kétség közt hányódom És mentségre nincs módom, Te tarts meg, Istenem!

3. A földön ha elvesztem Szerelmem tárgyait, :/: Maradjon meg mellettem Szerelmed és a hit; Csak azt el ne veszítsem, Mi benned, ó, Úr Isten, Remélni megtanít!

4. Földi jó és szerencse Mulandó, mint magunk, :/: De a hit drága kincse Örök és fő javunk; Hitünk áll rendületlen, Hogy Isten véd szüntelen: Élünk vagy meghalunk.

5. Uram, a nyomorultat, a gyöngét el ne hagyd, :/: Az árvát, elhagyottat Gyámolítsd te magad! A szegényt, ki remélve Csak reád néz az égre: Úr Isten, el ne hagyd!

Isten áldásával.

Az Úr megszabadít a halálfélelemtől

A

z ígéret beteljesedett, a fogság véget ért. Az Úr, Aki rabságra adta engedetlen népét, most hazavitte őket (Ezsd 2,1-35). Csodálatos, az Úrban lehet bízni, nincs az az élethelyzet, amelyben nem tudna megoldást adni. Így nézzünk Rá ma is. Ne csüggedjünk, ha nehéz helyzetbe kerültünk, merjük Rábízni magunkat, mert Neki van hatalma a nálunk nagyobb hatalommal rendelkezők felett is. Ki gondolta volna, hogy Círus hazaengedi a zsidókat? És mégis így történt, mert a hatalmas birodalom királya is eszköz Isten kezében. Ez adjon erőt és vigasztalást számunkra, és lássuk meg, a történelem ma is Isten kezében van. Semmi nem történik tudta és akarata nélkül.

Ezsdrás bizonyságtételként veti papírra azok neveit, akik Júda tartományából mentek haza. Azért rájuk esik a figyelem, mert nekik jut főszerep a templom helyreállításában.  Ők azok, akik kijöttek a rabság sötétségéből a szabadság csodálatos világosságára. Mert nem elég a király rendelete, meg is kell mozdulni, el kell hagyni a fogság területét. És bizony ez sem könnyű, hiszen ezeknek az embereknek a többsége már Babilonban született, az a szülőföldjük. Ott szoktak meg, ott települtek le és kezdtek el dolgozni. Ha hazamennek, mindent fel kell adni és egy egészen újat kell kezdeni. A rabságot is meg lehet szokni, abban is találhatunk olyan vonást, amit nem akarunk feladni. Másrészt a szokásnak olyan nagy hatalma van, hogy nehezen akarunk szembefordulni vele, változtatni, újat kezdeni.

Igénk rámutat, bármilyen jól ment is a soruk, akkor is rabság volt. Mert szabadság csak az Úrral való áldott kapcsolatban, az Ő országában található. A fogság kötelező, akár akartak, akár nem, menni kellett, a szabadság azonban választható. Ezért nehéz, mert amikor rabok vagyunk, a bűn ránk kényszeríti uralmát, nincs más választásunk, tenni kell, amit mond. Isten pedig megnyitja a szabadság kapuit, de nem kényszerít, nekem kell elindulni Jézus nyomában, egy egészen más életformára. Elindultam-e már a Mester lábnyomán, vagy olyan jól megszoktam azt, amiben vagyok, hogy már nem akarok mozdulni, változni?

A fogságból való szabadulásnak célja van, mégpedig az ország helyreállítása. Azért emel ki az Úr a bűn sarából, hogy azután építsük az Ő országát. Tehát lélekmentésre, szolgálatra kapjuk az elhívást. Nem azért mehettek haza, hogy őseik földjén nosztalgiázzanak, hanem, hogy újjáépítve a romokat, bizonyságtétellé váljanak. Amikor a harmadik deportáció is megtörtént mindenki azt gondolta, hogy Babilonból már nincs visszatérés. Sőt, nem is tartották érdemesnek, hiszen a templom is elpusztult, és mégis van újrakezdés. Mindenkinek meg kell tudni, hogy ez az Úr munkája. A szabadítás mindig Isten műve, soha nem tulajdoníthatjuk magunknak. Amikor az Úr Jézus meggyógyított valakit, gyakran azzal küldte el, hogy beszélje el, milyen nagy dolgot tett vele Isten. A nagy dolgokat, mindig az Úr viszi végbe életünkben.

A szentíró bizonyságot tesz Jézusról, Őt állítja a gyülekezet középpontjába (Zsid 2,9-15). Jézus értünk egy időre vállalta, hogy emberré lesz, sőt meghalt, mindenkiért. Meghalt, hogy életet szerezzen az elveszett ember számára. Isten nem hagyta magára az embert, megkönyörült rajta és segítséget nyújtott a számára. Jézus nem véletlenül jött a világba, és nem véletlenül halt meg, hanem azért, mert szükségünk van Rá. Csak Ő tud nekünk segíteni, egyedül Ő képes megmenteni. Ő maga mondta: „Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet” (Lk 19,10).

Azt is látjuk, hogy Jézus vállalja a szenvedést értünk. Nem menekült el előle, mert a szenvedés formál, alakít. A mi életünkben a szenvedés Isten eszköze, általa sok mindent elvégez az Atya. A szenvedésből született a megváltás, az új élet. Az élet szenvedéssel jár.  Ne meneküljünk mi se előle, merjünk vele szembenézni azzal a hittel, hogy az Úr ismeri a fájdalmat, és ad erőt az elhordozására.

Megragadó az is, hogy testvérének tart az Úr. Milyen csodálatos, ha vér szerinti testvérünk nincs, Krisztus lesz a testvérünkké. Olyan testvérré, Aki nem elvesz, nem kisemmizni akar, hanem inkább magát adta a keresztre, hogy mi meggazdagodjunk általa.

Megszólított az a bizonyságtétel, amit a szentíró az Úr szájába ad: Én benne bízom. Igen, Ő a gyötrelmek, fájdalmak közepette is, a kereszten is az Atyában bízott. Én bízok-e Benne? Bízok-e Uramban, minden helyzetben? Ki tudom-e ilyen bizonyossággal mondani, Benne bízom? Benne bízom, ha jön felém Góliát, ha cethal gyomrába kerültem, ha tajtékoznak és háborognak is vizei, mert tudom, még innen is van szabadítás.

Felszabadító hírt közöl velünk mai Igénk, tele lehet a szívünk örömmel, mert Jézus legyőzte a legrettegettebb ellenfelet, az ördögöt és csatlósát, a halált. Már úgy nézhetünk a halálra, mint aki vereséget szenvedett, nem kell félni tőle, mert Jézus hatalmasabb nála. Jézus meghalt, hogy halála és feltámadása megsemmisítse a halált, minket pedig megszabadítson a haláltól való félelemtől. Pál apostol mennyire szabad is volt tőle, azt írja, hogy számára a halál elköltözés Krisztushoz. Tehát a halál segít Krisztushoz költözni. Nézzünk így rá, köszönjük meg neki, hogy az Úrhoz visz közelebb. Nem árthat, mert Jézus meghódoltatta. Éljünk hát félelem nélkül, örvendezve Krisztusban.

 Az Isten a mi reménységünk

1. Az Isten a mi reménységünk, Midőn reánk tör ellenségünk, Minden háborúságinkban Megtart erős hatalmában. Azért a mi szívünk nem félne, Ha az egész föld megrendülne, És a hegyek a tengernek Közepibe bedűlnének.

2. Ha a tenger szörnyen zúgna is, Minden víz felzavarodnék is, És ha a sebes szélvésszel A hegyek hányatnak széjjel: A szép folyóvíz mindazáltal :/: Az ő szép tiszta folyásával Az Istennek szent városát, Megvigasztalná hajlékát:

3. Mert közepén lakik az Isten, Azértan romlása nem lészen; Semmi ínségbe nem ejti, Az Isten jókor megmenti. A pogány népek dúlnak-fúlnak, :/: Nagy sok országok feltámadnak, De az ő haragos szava Mind e földet elolvasztja.

4. De az Isten minden időben Mivelünk vagyon ínségünkben; Jákób Istene oltalmunk, A Zebaóth erős várunk! Jertek, lássátok e nagy Úrnak, :/: Csuda dolgait hatalmának, Ki mind e föld kerekségét, Elpusztítja ékességét!

5.      E földön széjjel nagy hadakat, Ő megcsendesít háborúkat, Ívet, kopjákat megrontat, Társzekereket felgyújtat, Így szólván: mindnyájan halljátok, :/: Hogy erős Istenetek vagyok, És hogy birodalmam vagyon Minden népen e világon!

Isten áldásával.

Figyeljünk az Igére!

E

bben az évben már olvastuk Ezékiel próféta könyvét, és láttuk, hogy Izráel mennyire elkeseredett, amikor teltek az évek a fogságban, és nem jött a szabadulás. A prófétákon keresztül ígérte az Úr, hogy meg fogja őket szabadítani, de nem vették komolyan. Ezsdrás könyvében pedig arról olvasunk, hogy az Úr ígéretei beteljesednek (Ezsd 1,1-11). Amit Isten ígér, azt megtartja, azt Ő véghezviszi, de nekünk ki kell várni. Isten ígéretei akkor is beteljesednek, ha emberileg lehetetlennek tartjuk. A zsidók átélték, hogy Perzsia került hatalomra, legyőzték Babilont, egyre nagyobb hatalomra tettek szert, emberileg nem úgy nézett ki, hogy ez kedvezni fog Isten népének. Sokan elfogadták a helyzetet és lemondtak arról, hogy valaha is hazakerülhetnek, megláthatják Jeruzsálemet, és beléphetnek az Úr templomába. De boldogok voltak, akik mindezek ellenére egyedül csak Isten ígéretére figyeltek és bíztak Benne. Ma is azok a boldogok, akik a történelem viharai, a különféle hatalmak kavalkádja helyett az Úrra, az Ő ígéreteire figyelnek.

Az Ige bizonyságot tesz arról, hogy a föld legnagyobb birodalmának uralkodója is Isten eszköze. Az Úr az ő lelkét is formálja, gondolatait igazgatja. Az Úr gyermekei biztonságban vannak, és onnan kapják a jó hírt, a szabadító üzenetet, ahonnan nem várják. Az Úr csodásan működik. Ma is gyakran ér meglepetés bennünket, az Úr ott is Úr, ahol nem sejtjük.

Megrendítő a Perzsa király alázata, amellyel elismeri, Isten adta neki a hatalmat. Milyen más lenne minden, ha a mai hatalmak vezetői is felismernék, hogy mindent Istentől kaptak, ezért felelősek az Úr előtt. Sőt, nem csak a vezetőknek, hanem mindnyájunknak fel kell ismerni, mindent kaptam. Minden Isten ajándéka.

Círus kihirdeti a szabadulást a zsidók számára, felszólítja őket a templom rendbetételére. Hazavihetik az elrabolt kincseket. Meglepő, hogy abban a régi korban nem okozott gondot a birodalom adminisztrációjának visszaadni egy másik nép kincseit. Nem raboltak szét mindent, nem osztották el egymás között, hanem megvolt minden. Így amikor hazaindulnak, az Úr háza felszerelését is magukkal tudják vinni. Megdöbbentő, micsoda rend, micsoda fegyelem volt, a pogány országban nem tűntek el az ezüst és arany edények. Milyen csodálatos az Úr, még a zsidók szomszédjait is felindítja, és adakoznak a templom építésére. Egy számukra idegen nép távoli országában levő romos épületre adnak. Mi gyakran a saját épületeinkre, saját dolgainkra nem tudunk adni. Azt is látni kell, nem Isten népe koldult, hanem maguktól adtak az emberek. Isten ma is képes lelkeket adakozásra, segítségre indítani.

Amikor az Úr egy lélekben elkezd munkálkodni, abban óriási változások mennek végbe. Felismeri, mi az övé, és mi nem. Ami nem az övé, azt visszaadja. Igazi változás csak akkor megy végbe, ha így állunk a dolgokhoz, és ami nem a miénk, amit jogtalanul tartunk magunknál, visszaadjuk. Visszaadjuk, ha még vissza lehet adni, az elvett időt, törődést, szeretetet.

A meghirdetett szabadulást meg is kellett hallani és komolyan kellett venni. Azt olvassuk, elindultak. El kell indulni, azonban ez fáradtsággal, kényelmetlenséggel jár. Nem kis döntés volt, hazaindulni, hiszen itt már kényelmes, jól menő életet folytattak. Otthon pedig mindent elölről kell kezdeni. Hosszú és fáradságos az út, a fogadtatás pedig lehangoló. Mindenfelé, rom, gyom, pusztulás. Az élet helyén halál és az ott letelepült pogány népek, amelyek ellenségesen viselkednek. Azonban nem erre tekintenek, mert mindennél fontosabb számukra, hogy ismét az Úr vezetése alatt éljenek, a tőle kapott földön. Vállalják Isten országáért a küzdelmet.

Az Úr Jézus is szabadulást hirdetett, de halljuk-e a drága szót? Elindulunk-e a Szabadító vezetésével, a világból Isten országába. Mert az Úr a bűn hatalma alól akar felszabadítani, Istennek való életformára.

A zsidókhoz írt levél szerzője Jézust látja szemei előtt, Róla vall ebben az írásban (Zsid 2,1-8). Hangsúlyozza, hogy az Úr Jézus minden teremtmény fölött áll, mert Ő nem teremtmény, hanem Ő az Alkotó. Minden Általa lett, így mi is egyedül Őt imádjuk, az Ő szavára figyeljünk. A szentíró úgy tekint Isten gyermekeire, a tanítványokra, mint akik a viharos tengeren hajóznak, és nagyon kell ügyelniük, el ne sodródjanak, ki ne vigye a vihar őket a tenger mélységeire. A világ nem nyugalmas strand, hanem veszélyes, viharos tenger, amely el akarja a hívőket nyelni. A sátán meg akar szabadulni Jézus tanítványaitól, azonban meg lehet maradni, de ehhez figyelni kell. Mégpedig azokra a dolgokra kell figyelnünk, amelyeket az Úr mond. A hirdetett Igén keresztül vezet és tart meg az Úr. Igazságát, akaratát az Igében közli velünk. Legyen bátorságunk a mai korban is a Szentírást egyedüli zsinórmértéknek tekinteni.

Sőt, a szentíró azt mondja, még jobban kell figyelnünk, még komolyabban kell vennünk az Igét, mint eddig. Változik, átalakul körülöttünk a világ, és hogy meg ne tévesszen, még inkább kell az Igét olvasni, tanulmányozni. Nagyon fontos, mielőtt egy véleményt elfogadnánk, mielőtt megtennénk valamit, kérdezzük meg az Urat. Keressük meg a választ az Igében, és csak azután döntsünk vagy cselekedjünk, ha megtaláltuk a választ.

Vigyázzunk, nehogy a legfontosabb, az üdvösség kerüljön ki a figyelmünkből. Hiszen ma annyi mindennel kell törődnünk, de törődünk-e lelkünkkel, üdvösségünkkel? Fontos-e számunkra, hová is tart az életem? Mi jön a halál után? Boldog, aki ezekre a kérdésekre Jézusban találja meg a választ. Jézusban van üdvösségem, örökéletem, ingyen kegyelemből, hit által.

 Ó, maradj kegyelmeddel Mivelünk

1. Ó, maradj kegyelmeddel Mivelünk, Jézusunk, Hogy a bűnös világnak Tőribe ne jussunk.

2. Ó, maradj szent igéddel Mivelünk, Megváltónk, E földi vándorlásban Te légy útmutatónk.

3. Ó, maradj, világosság, Mivelünk fényeddel, Te vezess a sötétben, Hogy ne tévedjünk el.

4. Ó, maradj áldásoddal Mivelünk, Úr Isten, Szent kegyelmed áraszd ránk Minden szükséginkben.

5. Ó, maradj oltalmaddal Mivelünk, Hű pajzsunk, Hogy e világ diadalt Ne vehessen rajtunk.

6.      Ó, maradj hűségeddel Mivelünk, szent Isten, Adj erőt, hogy megálljunk Mindvégig a hitben.

Isten áldásával.

Az utolsó szó

E

gy másik kispróféta könyvét, Haggeus írását olvassuk ma (Hagg 1,1-2,23). Ez az irat a babiloni fogságból hazatért zsidó nép számára készült. Az Úr a prófétán keresztül szól Izráel vezetőihez, Zerubbábelhez és Jósua főpaphoz. Tehát nem a próféta mondja a saját véleményét, hanem Isten szól általa. Haggeus eszköz Isten kezében. Így akarja az Úr a mi életünket is eszközként használni, hogy ne a saját véleményünket, hanem az Úr üzenetét adjuk tovább. Hiszen egyedül Isten szava gyógyít, benne van olyan erő, ami képes megváltoztatni az embert. Az Ige üzenete az is, hogy a Biblia, az igehirdetés, a bizonyságtételek is Isten hozzánk szóló szava. Ne pusztán emberi alkotást lássunk bennük, hanem vegyük észre Istent, aki az adott eszközön keresztül hozzánk szól. Ha mindezt meglátjuk, nem sértődünk meg, mert tisztában leszünk vele, hogy mennyei Atyánk szól most hozzánk.

Isten üzenete a nép saját házának építése, és a maguk dolgainak az Úr háza rendbehozatala elé való helyezése végett szól most hozzájuk. Miután örömmel hazaértek a fogságból nekifogtak a város és a templom rendbetételének. Azonban nagyon hamar akadályba ütköztek, mert a helyükre betelepített népek akadályozták őket a templom javításában. Az ellenség nem akarta, hogy ismét működjön a templom. Izráel fiai pedig megijedtek és abbahagyták az építést. Úgy vélték van elég munkáljuk a saját házukkal, elég elfoglaltságot adnak saját dolgaik, nem kell még a templommal való fáradtság is.

Bizony ismerős felfogás ez, hiszen ma is leghamarabb az Úr ügyét hanyagoljuk el. Ha sok a munkánk, vagy támadás ér, hamar Isten dolgait halasztjuk későbbre. Aztán mi is, ha kényes ügyben kell döntést hozni, inkább nem veszünk részt az alkalmon, csak nekünk nyugtunk legyen. Ne érjen kellemetlenség, támadás az Egyház dolgai miatt. Így azután a sorrend felborul, Isten elé lopakodik a mi ügyünk, a megélhetésünk, munkánk, ez azonban nem helyes, és az Úr nem is hagyja szó nélkül.

Az emberek azt mondogatták, amikor elmentek a templom mellett, hogy még nincs itt az ideje a javításnak. Meg is indokolták, előbb a saját romos épületeinket, elhanyagolt földjeinket kell rendbe hozni, mert első a család, a megélhetés.

Az Úr azonban így szól: „Hát annak itt van az ideje, hogy ti faburkolatú házakban lakjatok, holott ez a ház romokban áll? Most azért azt mondja a Seregek URa: Jól gondoljátok meg útjaitokat!” (1,4-5). Egyszer csöndben végig kell gondolni az életünket, a sorrendünket. Legyen ez az alkalom most, halljuk úgy az Igét, hogy nekünk szól. Nézzük meg, milyen helyet foglal el a gyülekezet, az Úr ügye az életünkben. Van-e olyan fontos, mint a saját feladataink? Tudunk-e az evangéliumért, a lelkek mentésért áldozatot hozni?

Megtudjuk, hogy a munkájuk eredménye függ az Úrral való kapcsolatuktól, az engedelmességtől, az Úr házához való viszonyuktól. Ha nem törődnek az Úr házával, ha nem fontos nekik Isten dicsősége, akkor kezük munkáján sem lesz áldás. Elfelejtették, hogy az Úr hozta őket vissza a rabságból, és ezért nekik az a feladatuk, hogy Isten hatalmát dicsőítsék. Életüknek Isten dicsőségét kell megjeleníteni és ennek egyik formája a templom. Ha a környezet látja, hogy legelőször a templomot hozzák rendbe abból megtudják, hogy Izráel számára Isten van az első helyen, megtudják, hogy Neki hálásak a szabadulásért.

Az Úr felszólítja őket az építésre. Azt kéri fogjanak hozzá és hozzák rendbe, mert ezáltal fog megdicsőíttetni. A próféta által hirdetett üzenet eléri célját, a vezetők hallgattak Isten szavára. Nálam mindig eléri az Ige a célját? Mindig azonnal hallgatok arra, amit az Úr mond? 

Isten bátorítja is népét, így szól: „Én veletek vagyok” (13)! Számunkra is ezt mondja az Úr: „Én veletek vagyok!”, csak végezzétek az Ige hirdetését, csináljátok, amivel megbíztalak benneteket. Milyen nagyszerű is, hogy így indulhatunk a mai napnak is. Ő velem van, ezért mindent Rá hagyhatok, és nekem csak a Tőle kapott feladatokra kell koncentrálnom.

Isten bátorít, mert bizony gyakran bátorságra van szükség az Úr szolgálatában. A többség vagy a környezet mást vár el tőlünk, számára más a fontos, más a helyes, bizony nagy bátorság kell kitartani Isten akarata mellett. Azonban pont az a bátorság, amikor mások véleményével szemben vállaljuk és cselekedjük Isten akaratát. Tehát Isten bátor munkára szólít fel, és ígéri, hogy közben övéivel lesz. Sőt áldást ad munkájukra. A bátor munkát megáldja az Úr, azt ígéri nagyobb lesz a dicsősége ennek a háznak, mint az első templomnak. Pedig annak csodájára jártak. Valóban úgy is történt, mert ebbe a templomba belépett személyesen az Úr. Ezek a falak meglátták a tanító, gyógyító Urat. Ha rábízzuk életünket az Úrra, dicsőségesebb lesz az életünk, mint előtte volt. Isten lényének jelenléte teszi áldássá mindennapjainkat. Lehet, hogy a külső szemlélő szegényesnek lát minket, azonban áradni fog belőlünk a belső gazdagság, az isteni természet, az Ő szeretete, békessége. Ezeket megszerezni nem lehet, csak kapni.

Csodálatos az a kijelentés is, amely így szól: enyém az ezüst, enyém az arany. Minden természeti kincs az Úré, ezért népe nem függ másoktól. Az Úr gyermekei tetteit soha nem vagyoni helyzetük határozza meg, mert nekik gazdag Uruk van. Ha tesszük, amit az Úr mond, akkor ő gondoskodni fog a feltételekről is. A templom újjáépítésének nem lehetett akadálya a nép anyagi helyzete. Ők úgy gondolták szegények és az épület is szegényessé lesz, azonban Isten kijelenti, ne a saját pénztárcájukra tekintsenek, hanem Istenére. Az Ő pénztárcája soha nem ürül ki. Őrá nincs hatással a földi gazdaság helyzete, mert Ő az Ura mindeneknek.

Az Újszövetség új könyvét, a Zsidókhoz írt levelet kezdtük meg a tegnapi nap folyamán (Zsid 1,1-14). Ez az írás számunkra ismeretlen szerzőtől származik, ám ha elolvassuk, mégis arra a véleményre jutunk, hogy nem ismeretlen a szerző. Nem, mert ennek a levélnek is a Szentlélek a szerzője, csak az eszköz, akin keresztül hozzánk eljutott, az az ismeretlen. Lám az első gyülekezet életében nem az eszköz, nem az ember volt a fontos, hanem az Úr. Tudták, felismerték az ÚR jelenlétét az írásban, mert Jézus Lénye, jó illata áradt belőle. A mi életünkben is felismerhető az Úr jelenléte, Lényének jó illata elárasztja környezetünket, és felismerik, itt van Isten köztünk.

A szerző bizonyságot tesz arról, hogy Isten a teremtéstől kezdve napjainkig szól. Ő soha nem volt néma, mindig kommunikált, mindig kapcsolatba akart velünk kerülni. Az ember azonban legtöbbször elbújt Isten szava elől, vagy egyszerűen nem törődött vele, amint láttuk királyok életében is. Az írott Igén keresztül is Isten szól hozzánk, halljuk meg szavát.

A levél elmondja, hogy a mostani idő, a kegyelem korszaka, ez az utolsó korszak, ami arra adatott, hogy rendezzük életünket az Úrral. Amíg tart a kegyelmi idő, addig vegyük komolyan az Úr szavát, lássuk meg, hogy a bűnt csakis Jézus által lehet rendezni. Ő tisztít meg bűneinktől.

Azt is megtudjuk, Jézus által ismerhetjük meg Istent. Ő Lényének, valóságának kisugárzása. Tehát Isten, olyan mint Jézus. Isten nagy, utolsó szava számunkra Jézus. Ne keressünk más kijelentést, ne figyeljünk másra, mert Ő általa mindent elmondott számunkra, és mindent megtett értünk. Ha meg akarjuk Őt ismerni, ha kíváncsiak vagyunk mi a mondanivalója nekünk, figyeljünk Jézusra.

Ő azt mondja, térjünk meg, és kövessük Őt, mint jó Pásztort. Ha ezt megtesszük, bővelkedő életet élhetünk.

Még ma, még Jézus hív

1.        

Még ma, még Jézus hív,

Nyíljon az ajtó, táruljon a szív,

Holnap talán késő!

2.        

Jövök Hozzád, Uram,

Kérlek, fogadj el, halljad meg szavam,

Tarts meg mindörökké!

3.        

Jézust áldjad, szívem,

Halála árán van új életem,

Illesse Őt hála!

4.        

Zengjünk mind Neki hát,

Dicsérjük együtt Isten szent Fiát!

Téged is vár még ma!

Isten áldásával.