A
|
z Úr népe elé tárja a valóságot
a próféta által (Ez 23,36-49). Azonban annyira meg vannak győződve életük és
tetteik helyességéről, hogy nem akarnak szembesülni a valósággal. Önigazult
lett a nép, a vallásosság az élő kapcsolat helyére lépett, és ez nekik
elég. Ezt látni ma is, vallást
csináltunk az Úr Jézus követéséből. Már nem Őt szeretjük, keressük, nem Érte
vagyunk jelen az alkalmon. De az Úr szól, szembesíteni akar életünkkel, azt akarja, hogy meglássuk, mennyire rossz úton járunk. De vajon szembesülünk-e szívünkkel? Készek vagyunk-e kimondani: igazad van, Uram?
Ezek az
emberek is jártak istentiszteletre, a törvény előírásait megtartották, de nem
volt kapcsolatuk Istennel. Mindent a maguk érdekében tettek. Mindenért vártak
valamit Istentől. Micsoda kísértés ez,
nem az Úrért megyünk alkalomra, nem Neki adunk, amikor adakozunk, mert
mindezért elvárásaink vannak. Tettem valamit, várok valamit, és ha nem kapom
meg, odalesz a békességem, duzzogok, mint az idősebbik fiú. Olyan jó lenne meglátni, és kérjük a
Szentlélek Istent, hogy láttassa meg velünk, hogy nem az a lényeg, hol vagyok, hanem, hogy kivel
vagyok. Az Úrral vagyok-e az alkalmakon és a mindennapokban? Őérte élek, örömmel szolgálom, mert Vele lenni,
közelségét megtapasztalni, Hozzá tartozni mindennél jobb?
Júda népe nem
igazán ismerte Istenét. Ezért kereste a pótmegoldást, a biztosítékot. Ha atyáink Istene nem segítene meg, vagy nem
volna elég hatalma, akkor majd megsegítenek más népek istenei, a bálványok. Ez
az igerész azonban világossá teszi a különbséget a vallásosság és az élő hit
között. A vallásosság mindig kér, egyre több dolgot vár el tőlünk, és minél
többet áldozunk, annál bizonytalanabbak leszünk. Így azután egyre jobban eltávolodunk az
Úrtól, és egyre mélyebbre csúszva olyat is megteszünk, ami utálatos Isten
előtt, amit Ő egyáltalán nem kért. Gyermekáldozatot is bemutattak a
bálványoknak, és ez utálatos Isten előtt. Meg kell tapasztalniuk, hogy ez sem
segít. Egyedül Isten segíthet rajtunk. Ehhez
azonban nincs szükség áldozatokra, csak őszinte keresésre. Arra, hogy végre Őt
keressem, Őt akarjam megismerni. Ne azt figyeljem, mit kaphatok Tőle, hanem
kérjem, hogy szólítson meg, vegyen körül szeretetével, kegyelmével. És Ő ezt megadja, Jézus Krisztusért. Ő mindent elrendezett a kereszten, nekünk csak jönni kell szomjas, vágyakozó szívvel.
Jó hírt
olvasunk: eljött a Megváltó, a Szabadító (Gal 4,1-7). Nem kell már rabszolgaként
élni. Szabadok lehetünk, szabadok! De
valóban azok vagyunk már? Tényleg éltünk a lehetőséggel, és odafordultunk a Szabadítóhoz, hogy engedjen ki minket börtönünkből? Mert a rabság azt jelenti, hogy nem én határozom
meg életem menetét, nem én döntök, mit tegyek, hanem valaki vagy valami
más. Ha így van, akkor még rab vagyok,
és az ördög kemény rabszolgatartó, nem enged moccanni, csak azt tehetem, amit
megenged. Sőt, olyan ügyesen csinálja,
hogy a ránk kényszerített életformát, a bűn szolgálatát jónak tünteti fel.
Ízlésesen tálalja, és bizony, mi élünk vele.
Bármi
szorongat, kényszerít, hogy megtegyem, akkor még rab vagyok. Ha valamit muszáj
megtenni, ha fel kell venni a poharat, meg kell nézni egy filmet, vásárolni
kell, nem vagyok szabad. Mindez akkor látszik, ha mégsem teszem, és akkor
elveszítem a békességem, mert hiányzik, mert nem tudok nélküle létezni. Rab vagyok,
ha a vágyak, szenvedélyek parancsa miatt inkább az istentiszteletről mondok
le. Hányan vannak, akik mások elvárása miatt inkább az Úrral való kapcsolatról mondanak le. Amikor valamit Isten helyére teszünk, ott baj
van, ott már csak formalitás a hit.
Eljött az idő
teljessége. Isten elküldte Fiát. Ez a legnagyobb hír, amit hallhatunk. Isten
látja, hogy nem boldogulunk a rabtartóval, ezért elküldte Fiát. Személyesen
eljött hozzánk, ebbe a földi világba, Ő is itt élt, tudja, mit jelent emberi testben
létezni. Ismeri problémáinkat, ezért bizalommal fordulhatunk Hozzá. Azt kéri,
kövessük, és Vele együtt induljunk dolgainkra. Soha ne egyedül menjünk,
engedjük, hogy fogja a kezünket.
Jézus által
Isten gyermekei lehetünk. Fiak, akik már úgy szólíthatják meg Istent: Atyám!
Ennél nagyobb ajándékra nincs szükség. Isten Atyám lett Jézusban. Mindezt azért
adta nekünk, mert egy ilyen kapcsolatra szükségünk van. Atya nélkül, a Hozzá
való tartozás nélkül magányosan kóborlunk a világban. Persze, vannak lázadók,
akiknek nem kell az Atya, esetleg csak a vagyona. De annyi élet bizonyította, hogy Isten nélkül
nagyon elrontjuk a dolgokat. Olyan jó,
hogy az Atya kapuja ma is nyitva van. Még most is beléphetünk rajta.
Sátán vissza
akar kényszeríteni a rabszolgaságba, azonban ellentmondhatunk. Mondhatjuk: távozz, sátán, mert már nem vagyok szolga. Nekem te nem parancsolhatsz, mert
Isten gyermeke vagyok. Van Atyám, akihez
mindig mehetek. Van rám ideje, kész velem beszélgetni, megosztja velem a
gondolatait, elmondja napi tervét, és nem így szól: most már csináld magad; hanem: kövess engem, vagyis menjünk együtt!
A BÖRTÖNÖMNEK ZÁRÁT
1.
A börtönömnek
zárát az Úr nyitotta ki,
A békességem
árát az Úr fizette ki.
Hadd zengjen
hát az ének az Ő nagy, szent nevének:
Dicsőség Őneki,
Dicsőség Őneki!
2.
Az Úr az élet
kútját fogyni nem engedi,
A lábaimnak
útját az Úr egyengeti.
Hadd zengjen
hát az ének az Ő nagy, szent nevének:
Dicsőség
Őneki, Dicsőség Őneki!
3.
A szívem
nincs már szennyben, az Úr emelte ki,
A helyemet a
mennyben az Úr rendelte ki.
Hadd zengjen
hát az ének az Ő nagy, szent nevének:
Dicsőség
Őneki, Dicsőség Őneki!
Isten
áldásával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése