Jó a só

Á

mós prófétánál is megszólal a „jaj”, és ezt Isten üzeni népének (Ám 6,1-14). Jaj, mert a nép nem úgy él, ahogyan azt az Úr várja tőlük. Isten igéjében kijelentette, mire hívta el őket és mit vár tőlük. Azt, hogy az életük világítson, Istenre mutasson, hogy mindenkor Rá hallgassanak, és Tőle várjanak segítséget. Azonban nem így történt, Izráel nem az Urat hirdette, nem mutatta fel a Tőle való életformát, hanem inkább átvette a pogány népek szokásit. Az ítélet szava azért szól, mert nem lettek mások, nem lehet felismerni, hogy ők az Úrhoz tartoznak. Átvették a pogány népek fényűző életmódját, úgy viselkednek, mint az Isten nélkül élő népek. Kevélyek, önzők, a vezető réteg csak a maga kényelmével törődik, és nem figyel oda az egyszerű, a szegény emberekre.

Samáriában nagy a fényűzés, drága elefántcsont bútorokat készíttetnek maguknak, és hivalkodnak vele. Hadd lássa mindenki, milyen jól megy nekik, és mindezt Isten áldásaként tüntetik fel. Mivel jól élnek, ezt Isten irántuk való szeretetének tulajdonítják. Közben pedig elfelejtik, hogy a mások kárára történő meggazdagodást Isten nem támogatja. Azt sem ismerik fel, hogy azért van nekik több, hogy abból támogassák a nép szegényeit. Mi hogyan élünk? Figyelünk-e egymásra, fontos-e nekünk, mi van a másikkal, vagy csak a saját boldogulásunkra koncentrálunk?

Nagyon meg vannak Samáriában magukkal elégedve, hárfakísérettel dalolnak, és úgy gondolják, ez Istennek is tetszik, hiszen Dávid is hárfán játszott, így dicsőítette az Urat. Azonban Isten nem a különleges hangszerektől, a művészi előadásmódtól hatódik meg, Ő a szívünk tartalmát figyeli. A szív bizonyságtétele dicsőíti Őt. El lehet gondolkodnunk a mai dicsőítéseken: valóban dicsőítés-e a művészi, zenekari produkció? Benne van-e a szívünk? Mert az igazi dicsőítés Isten megtapasztalt munkájáért, a kegyelemért való hálaadás. Az tud dicsőíteni, aki ismeri az Urat, aki élő kapcsolatban van Vele.

Amivel Izráel elégedett, arra Isten ítélettel felel. Azonban még mindig a kegyelem szava a „jaj”, mert ha komolyan veszik, és megrendülnek szívükben, megtisztítják életüket a bűntől, az ítélet elmaradhat. Ha nem, akkor pont azok mennek a foglyok élén idegenbe, akik a legjobban elbízták magukat, és biztonságban látták az életüket. Azt gondolták, messze van a veszedelem napja, pedig már a körülöttük lévő népeket leigázta az ellenség, de ők úgy gondolták, náluk minden rendben van, velük ez nem történhet meg. Itt kezdődik a bukás, amikor úgy gondoljuk, nálunk minden rendben, velünk nem történhet meg, ami másokkal. Mire alapoznak? Arra, hogy ők Isten választott népe, de nem látják, hogy rég elfordultak az Úrtól, már nem figyelnek Rá. Bizony, nem elég  a keresztségünkre hivatkozni, sem a karácsonyi istentiszteleten való jelenlétünkre, az a kérdés, hogy volt-e már jelenésünk a kereszt alatt? Ismerjük-e az Úr kegyelmét, és Neki élünk-e már? Arra hívott el az Úr, hogy ragyogjunk, mint csillagok a világban, de ragyogunk-e? Nem mindig látszódik a fény. Miért? Mert a csillagok is a nap fényét tükrözik vissza, csak akkor ragyog Isten gyermeke, ha az Úr felé fordul. Önmagunkban nincs fényünk, Tőle kapjuk azt.

Megrendítő hallani az Úr szájából: utálom, gyűlölöm - és ez arra késztet, hogy nézzünk szembe önmagunkkal. Isten más szempontok szerint teszi mérlegre az életünket, anyagi javak ragyogása, a drága, értékes dolgok megléte egész mást vált ki belőle, mint belőlünk. Gyűlölöm, megvetem, miért? Mert némelyek jóléte mögött sokak szenvedése, szegénysége húzódik meg. Isten szereti azt is, akit mi lenézünk, megvetünk. Az Úr a nyomorban élőkért is meghalt, ők is és mi is kegyelemből lehetünk gyermekei. Krisztusra tekintve át kell értékelni életünket, bűnbánatra van szükségünk, és abból fakadóan új gondolkodásra. Ha az Úr Jézusra tekintünk, látnunk kell, hogy Ő ebben a földi világban mennyire az egyszerű életre törekedett. Nem foglalkoztatta a vagyonszerzés, nem az egyre újabb és jobb eszközök beszerzésére koncentrált, hanem az életek, a kapcsolatok gyógyulására. Ma is ez a legfontosabb, élő kapcsolat az Úrral és egymással, és ennek a kapcsolatnak a folyamatos, az áradó kommunikáció az alapja.

Nagy sokaság kíséri Jézust, és Ő feléjük fordul és tanítja őket (Lk 14,25-35). Nem a látványra törekszik, nem a létszám lényeg, hanem a minőség. Azt tartja szem előtt, hogy megismerjék Őt, történjen bennük valami, és azért kövessék, mert Ő a fontos nekik, látják, kicsoda, és készek ezt vállalni mások felé is. Azok menjenek Utána, akik látják és hiszik, hogy Ő a Krisztus, és emellett akkor is kitartanak, ha közvetlen családtagjaik emiatt megszakítják velük a kapcsolatot. Az valójában tanítvány, akinek senki és semmi sem fontosabb Jézusnál, aki a családi kötelék megbomlását is kész vállalni Érte. Mert Jézus az Élet, ám ezt ott és akkor még oly kevesen ismerték fel. Nem könnyű így vállalni Jézust, de Ő is vállalt minket, mindent maga mögött hagyott értünk. Semmit sem tartott a bűnös ember megmentésénél fontosabbnak. Ki tudott lépni az ácsműhely biztonságából, és rálépett a szenvedés útjára. Aki ezt látja, az hálából kész Őt követni, akár lemondáson, szenvedésen keresztül is.

Ehhez kapcsolódik a kereszt felvétele, kereszt nélkül nincs tanítványság, nélküle nem lehet követni Jézust. A kereszt felvétele jelzi, hogy Jézusért mindent vállalok, kész vagyok Érte meghalni a magam számára. Mert a keresztfelvétel azt jelenti, amit Pál apostolt vallott: „Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amelyet most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem” (Gal 2,20). Bizony, nem könnyű a keresztet felvéve lemondani a javainkról, az egyre nagyobb jólétről és a saját akaratunkról. Mindehhez az Úrból meríthetünk erőt.

Amiket az Úr elmond, nagyon fontosak, mert a hívő emberek közössége olyan ebben a világban, mint a só. Ennek a sónak az Úr adja az ízt, a Vele való kapcsolat által leszünk sók, lesz ízünk, és tudunk tartósítani. Ha megromlik a kapcsolatunk Urunkkal, elveszítjük az ízt. Ha naponta nem tápláljuk magunkat az igével, és az imádságon keresztül nem engedjük országa impulzusait a szívünkbe, ízét vesztett sókká válunk. Azonban ilyenre nincs szükség. A sót azért tartják, hogy ízt adjon az ételnek. Isten azért küld, hogy ízt adjunk a világnak. Ha ez nem történik meg, kidobják Isten népét, haszontalanná válunk. Urunk, adj ízt, és könyörülj, hogy mai néped ne veszítse el ezt az ízt. Jó a só, vagyis szükséges, és ezt vállaljuk fel. Nagy szükség van az ízt adó és konzerváló sóra.

Már keresztem vállra vettem

1. Már keresztem vállra vettem S érted mindent elhagyok.:/: Mindenem vagy, árva let-

tem, Honjavesztett szív vagyok. Vágyat, célt a múltnak adtam, Nincs már bennem vak

remény, Mégis gazdag úr maradtam: Isten és a menny enyém.

2. Ember bánthat és zavarhat: Szíved áldott menedék; :/: Sorsom próbál és sanyargat:

Édes csenddel vár az ég. Nincsen búm, mely könnyet adjon, Míg szerelmed van velem,

Nincs öröm, mely elragadjon, Hogyha nem benned lelem.

3. Lelkem, teljes üdv a részed, Hagyd a bút s a gondot el; :/: Légy vidám, ha meg-meg-

érzed: Tenni kell még s tűrni kell. Gondold el: ki Lelke éltet, Milyen Atya mosolya; Meg-

váltód meghalt teérted: Mit bánkódnál, menny-fia?

4. Kegyelemből dicsőségbe Szállj, hited majd szárnyat ad, :/: S az örök menny fénykö -

rébe Bévezet majd szent Urad. Véget ér itt küldetésed, Elszáll vándoréleted, Üdvösség -

gé lesz reményed, Égi látássá hited.

Isten áldásával.