Közeledés

A

z Úr neve dicséretére szólít fel a zsoltáros (135) az első versben. Ez a felszólítás megdöbbentett és magamba nézésre késztetett. Megláttam, hogy szívemet tudatosan kell az Úr felé irányítani, és neve dicséretére hangolni. Nap kezdetén sok minden a gondolataimba tolul, annyi minden magára hívja a figyelmet és elkezd irányítani mondván, ez is fontos, arra is figyelj. Tervezd meg feladataid, de figyelj a családi kötelességekre, közben az órára is tekints, hogy rohan az idő. Közben a felszínre tör a test szava is, fáradt vagyok, még úgy az ágyban maradnék, fáj a fejem. Bizony ilyen közegben erőt kell venni magunkon, és tudatosan Isten dicséretére késztetni szívünket és szánkat. Ehhez kitűnő segítség lehet egy-egy ének, amelynek szövegét akár magunkban is dúdolhatjuk.

Jó az Urat dicsérni, és méltó is a dicséretre, hiszen kiválasztott Jézus Krisztusban magának. Nagy dolog, hogy Isten törődik velem. Nem fordul el tőlem, nem vonul vissza mennyei világába, és nem mondja, mi közöm hozzájuk, ők sem törődnek velem. Zengjétek nevét, szólít fel a szentíró, de eleget teszünk-e a kérésének? A zengés messze elhallatszik, hallatszik a mi dicséretünk, vagy csak a sirámainkat veri vissza az ég?

A zsoltáros saját tapasztalatból vallja: „tudom, hogy nagy az Úr” (5). Személyesen megtapasztalta  hatalmát, és jóságát. Mennyi mindent tapasztaltunk, már mi is Isten munkájából. Mennyi kegyelemben részesített, és elhívásunk óta elhalmozott ajándékaival. Nem nagyszerű, hogy mi annyi mindennel rendelkezünk, nem kell aggodalmaskodnunk a táplálkozásunk, öltözködésünk felől (bár ezt semmiképp sem kellene tenni), mert mindenünk bőségesen meg van. Tulajdonképpen csak a szolgálatra kell (kellene) koncentrálnunk. De tényleg csak a szolgálat, a lélekmentés az egyetlen, a legfőbb gondunk?

A zsoltáros Izráel életének történetében is Istent csodálja, látja, hogy a múlt eseményein keresztül az Úr, jelet és csodát küldött népének, illetve annak a közegnek, amely akkor körülvette őket. A jelek és csodák, a természeti jelenségek, és a nagy történelmi események is az Úr követei, amelyek túlmutatnak magukon, küldőjükre, az ég és a föld Urára. Az a rendeltetésük, hogy az őket megtapasztaló ember szívét Teremtőjéhez irányítsa. Látom-e a jeleket, és magasztalom-e Uramat értük? A jelek Jézus eljövetelére is felhívják a figyelmünket, és üzenik: „Várj, ember szíve, készen! Mert jő a Hős, az Úr” (312. dicséret).

Tegnapi újszövetségi igénkben az ördögnek való ellenállásról olvastunk. Felszólított az író, hogy mondjunk neki nemet, és el fog futni tőlünk. Ma tovább vezet bennünket (Jakab 4,8-12) és azt helyezi a szívünkre, hogy nem elég az ördögnek, a bűnnek nemet mondani, tőlük megszabadulni, hanem oda kell fordulnunk Istenhez. Közeledjetek, szólít fel az ige. A bűntől távolodni, egyre messzebb kerülni, és az Úrhoz közeledni, egyre közelebb kerülni, odaülni a lábaihoz, ez a tanítvány feladata és erre vágyakozik a szív is. Sok ember azért nem tud tartósan megjavulni, vagy szabadulni szenvedélyből, mert csak távolodni akar attól, ami már kellemetlen lett a számára, de nem akar odafordulni Istenhez. Így azután továbbra is távol marad az Úrtól, ezért védtelenné válik. Az ördög, és az általa felhasznált ártalmas dolgok ismét hatalmukba kerítik az életét.

Igénkben az is benne, hogy Isten Jézus Krisztusban egészen közel jött hozzánk, hisz rálépett erre a bolygóra, innentől kezdve már a feladatunk közeledni Hozzá. El kell indulni Felé, az igén keresztül. Aki ezt őszintén teszi, megtapasztalja, hogy az Úr is egyre közelebb kerül szívéhez. A tékozló fiú is átélte mindezt, de előbb, neki kellett az idegenből haza indulni. Ezt nem lehetett megspórolnia, és nem is tehette meg helyette senki más. Ő ment el otthonról, és neki is kellett visszatérni. Így van ez a mi életünkben is. Én szakadtam el az Úrtól, hagytam magam mögött az atyai házat, nekem is kell vissza mennem. Csodálatos ebben az, hogy amint az fiú elindult haza, és közeledett apja háza felé, az Atya is közeledett hozzá, elé futott (Lk 15,11-23). Talán a legjobb pillanatban ért elé, és borult a nyakába, akkor, amikor még a félelem elvihette volna a kapu mellett. Az Atya azonban mindig segítő szándékkal, és a megbocsátó öleléssel jön elénk. Ne félj hát, közeledni Hozzá.

Azonban azt is leírja Jakab, hogy nem mindegy hogyan megyünk az Úrhoz. „Tisztítsátok meg a kezeteket, ti bűnösök, és szenteljétek meg a szíveteket, ti kétlelkűek” (4,8). A tékozló fiú bűnbánattal érkezett haza, megvallotta bűneit atyja előtt, mi is így tisztíthatjuk meg a bűntől bekoszolódott kezünket és szívünket. Megvalljuk bűneinket és megtagadjuk azokat, vagyis többé már csak Jézus szavaira hallgatunk. A kétlelkűség azt a megosztottságot jelenti, amit a zsidóknál is gyakran láttunk, hogy bár Istent nem tagadták meg hivatalosan, de a mindennapi életükben a bálványokat imádták, a pogány népek szokásait követték. Kétfelé sántikáltak, vagyis egyszerre két úrnak akartak szolgálni. Bizony gyakran ránk is jellemző ez a magatartás. Azonban Istenhez csak becsülettel lehet közeledni, azaz megvallom, hogy kettős a szívem, de mostantól fogva, csak Neki akarok élni és szolgálni. Ez a vallomás nem marad válasz nélkül Urunktól. Egy ilyen vallomáshoz, és egy őszinte elhatározáshoz alázatra van szükség. A szentíró bátorít erre a lépésre: „Alázzátok meg magatokat az Úr előtt, és ő felmagasztal titeket” (10).

Meghódol lelkem tenéked, nagy Felség

1. Meghódol lelkem tenéked, nagy Felség, Szentháromságban ki vagy egy Istenség. Csak téged illet minden tisztesség, Mert téged ural az egész föld s ég.

2. Imád a nagy ég ő teljességével, Mondván: szent, szent, szent az Úr felségével! Teljes a föld s ég dicsőségével, Seregek Ura erősségével!

3. Imád a földnek kiterjedt nagysága, Mind e világnak nagy hatalmassága; A sok népeknek minden országa, Roppant táborok sűrű sokasága.

4. Imád téged a napnak fényessége, Az éjszakának titkos setétsége; Imád a holdnak ő teljessége: A csillagoknak szép ékessége.

5. Imád a tenger s a vizek folyása, A sok hegyeknek magas fennállása; Minden szeleknek széjjeloszlása S a madaraknak ékes szólása.

6. Imádlak én is téged, Teremtőmet, Gondviselőmet és Idvezítőmet, Megszentelőmet s erősítőmet: Én Istenemet, egy Segítőmet.

7. Imádlak téged, Urát kezdetemnek, Urát végemnek s egész életemnek, Fő szerző okát a természetnek, Halálnak Urát és kegyelemnek.

8. Imádlak téged, egyedül Uramat, Nem vetem másban én bizodalmamat; Mikor imádlak, halld meg én szómat, Írd be könyvedbe hódolásomat.

Isten áldásával.

Emeljétek föl kezeteket

A

z utolsó grádics (Zsoltár 134), a megérkezés, az Úr házában való tartózkodás örömét fejezi ki. Egymást bátorítják a zarándokok, „nosza” (Károli) áldjátok az Urat, hát ezért jöttünk. Ne rejtsétek el örömötöket, dicsérjétek, vállaljátok mindenki előtt hiteteket. A Károli fordítás éjjeli dicséretnek nevezi ezt a zsoltárt. Istent mindenkor, még éjjel, a nap végén is dicsérik. Számunkra is üzeni ez a vers, hogy kezdjük Vele napunkat, és annak végén is álljunk elé. Éjjeli dicséret, éjjel is elé álltak. A mi estéinket is az Úrral való közösség tölti ki? Egyáltalán este jut-e Rá időnk? Pedig az este kiváló alkalom lehet a visszatekintésre, önvizsgálatra. Hiszen erre is szükség van, egyrészt ki kell engedni az Úr előtt a negatív tartalmakat, meg lehet tisztulni a ránk rakódott szennyeződésektől, és kiértékelhetjük tetteinket. Az ige világosságában őszintén megláthatjuk, hogy a napunknak mennyi részét szántuk az Úrnak, meg tettük-e, amit ránk bízott.

Emeljétek föl kezeteket, kéri a szentíró és úgy áldjátok az Urat. A zsidók magasra tartott kézzel imádkoztak. Ezt olvasva arra gondoltam, hogy a felemelt kéz számunkra a megadást is jelenti. Aki feltartja a kezét, az nem harcol, nem ellenkezik tovább, hanem rábízza magát arra, aki kézfeltartásra szólította fel. Ez a szükséges lelki magatartás, csak ezzel az indulattal mehetek az Úr elé. Feltartom kezem, és ezzel kifejezem: Uram megadom magam Neked. Nem harcolok tovább ellened, hanem Rád bízom magam. Pál apostol a damaszkuszi úton élte át ezt. Amikor szembetalálkozott az Úrral és leesett lováról megadta magát, Jézusnak. Azért kérdezi: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem” (ApCsel 9,6 Károli)? Ebben a kérdésben fejeződik ki, hogy befejezi a további Jézus elleni harcot, megadja magát, és innentől kezdve Jézus szolgálatába áll. Mostantól fogva, katonaként szolgálja Őt, az utolsó leheletéig. Kezemet felemelve dicsérni az Urat, ezt is jelenti, de vajon ilyen lelkülettel közeledek-e Hozzá? Megadtam-e már magam, és feladtam-e saját harcaimat, azért, hogy az Ő harcait harcoljam tovább.

A Jakab levelének mai része (4,1-7) elég kemény beszéd. De az első keresztyének nem beszéltek mellé, nem féltek megmondani a valóságot, és nem tartottak a gyülekezet létszámának csökkenésétől sem. Kezdésnek mintha azt mondaná: kérdezgetitek tőlem, honnan vannak közöttünk a viszályok, és a harcok? A válasz megdöbbentő. Nem kívülről jön, nem másban kell az okát keresni, de az ördögre sem kell mindent rákenni, hanem saját magukra irányítja figyelmüket, és így szól: belőletek jönnek elő. Tehát ezek belülről, lényetek mélyéről származnak. Mivel Jakab kívülről szemléli életüket, meglátja azt, amit ők nem vesznek észre. Vagy legalábbis, nem magukban látják meg ezen problémák forrását, hanem másokban.

A szentíró számunkra is hangsúlyozza, hogy az eltelt kétezer év ellenére még mindig itt van bennünk, a harc és a viszály. Az emberiség fejlődése, tudása sem tudta ezeket, és a többi nyomorúságot sem felszámolni. Miért? Azért mert ezek belőlünk származnak, lényünk mélyéről törnek elé és elárasztanak mindent. Az emberiség maga körül a világot megváltoztatta, ám saját magát, lényét nem tudja megváltoztatni. A szívünk maradt ugyan olyan, amilyen az első keresztyének idejében is volt. Ha mindezeket felismerjük, akkor alázattal valljuk meg, hogy nagyon is szükségünk van Isten kegyelmére. Csak Ő képes arra, hogy átkódolja a szívünket, és kitakarítsa a káros tartalmakat onnan. Neki van hatalma kívánságainkat, vágyainkat áthangolni, hogy most már az igére legyünk éhesek és szomjasak.

Lényünk kívánságát csak Ő tudja megelégíteni. A világ kínálata után vágyakozva, is kielégítetlenek maradunk. Hiába szerzi meg az ember, minden áron azt, ami után vágyakozik, mégis üres marad belülről, és kezdődik minden elölről. Az ördög újabb dolgot villant fel, aminek a megkívánása vonz, és gyötör, belénk égeti, hogy akkor leszünk boldogok, ha megszerezzük, ám miután megkaptuk, jön a csalódás.

Megmutatja, hogyan lehet győzedelmeskedni önmagunk felett, ha nem mi akarunk mindent megszerezni, hanem kérjük Istentől, és Ő azt adja, amire igazán szükségünk van. De, itt is lelepleződünk, mert amit annyira szeretnénk, az nem mindig szükséges, hanem a szenvedélyünk kívánja. Élvezeteinkre akarjuk eltékozolni. Bizony ez nagyon leleplező, mert gyakran panaszkodunk, milyen kevés pénzből kell kijönnünk, és még többet szeretnénk. A szentíró rámutat, hogy nem feltétlenül a jövedelmünk a kevés, hanem nem jól élünk vele. Vegyük a bátorságot és számoljuk össze, hogy egy hónapban mennyit költünk élvezeti cikkekre, mennyit visz el tőlünk az alkohol, cigaretta, az orvosságok és egyéb nem feltétlenül szükséges dolgok. Hányan másoktól kérnek kölcsön a rezsire, gyakran még ennivalóra is, de cigire, italra mindig akad. Hát nem ezeket kellene kiiktatni, hogy a fontos, a nélkülözhetetlen dolgokra jusson? Mindezek az élvezeti cikkek úgy követelik maguknak a pénzünket, és súgják a szívünkbe, hogy legalább ennyi jár neked, hogy bizony millióknak nem jár, még egy szelet kenyér sem. Álljunk őszintén az Úr elé, és kérjük szabadítását: „Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek” (Jn 8,36). A szabadításban való megmaradáshoz erőt ad az Úr. Képessé tesz arra, hogy ellen álljunk az ördög, minden csábításának. Lehet győzni, de nekem kell ellenállni. „Engedelmeskedjetek azért az Istennek, de álljatok ellen az ördögnek, és elfut tőletek” (7).

Jézus, te égi szép

Jézus, te égi szép tündöklő fényű név,

legszentebb énnekem e föld ölén.

Benned van irgalom, erőd magasztalom.

Terólad zeng dalom, ragyogj felém.

Az élet száz veszély, én lelkem mégse félj,

míg ő hord karjain, hű Mestered!

Elhagynak emberek, mit árt, ha Ő veled,

töröld le könnyedet, Jézus szeret!

Akaratod nekem mutasd meg szüntelen,

ne rejtsd el Mesterem tetszésedet!

Vezérelj így magad, mutasd meg utamat,

idegen tájakon jár gyermeked.

Tisztíts meg teljesen, szentelj meg hadd legyen

fényedből fénysugár az életem,

míg a homályon át, a lelkem otthonát

világosságodat elérhetem.

Isten áldásával.

Őszintén

A

z utolsó előtti lépcsőre értünk (Zsoltár 133), amelyen megállva érdemes elcsendesedve végig gondolni azt, ami a szívünkben van, akik vagyunk. Életünket kívülről figyelve el lehet-e mondani, hogy milyen gyönyörűséges Jézus tanítványainak a közössége? Látszik –e rajtunk az áldás? A zsoltáros, amikor a grádicsról körbetekint, látja maga körül és a háta mögött  a zarándokok nagy tömegét, akik egy akarattal haladnak a templom felé. Felemelő látvány lehetett, az Úr háza felé kígyózó tömeg.

Az egyet nem értésben élő testvérek látványa elkeserít minket, hisz a szívünk vádol, és ezt teszi a világ is, azt suttogva, mai tanítványok, nincs köztetek egyetértés.  De mit is ért az ige, egyetértésen?

Nem azt, amikor az egyik ember a másikra erőlteti akaratát, és  mivel úgysem  tehet mást, megvalósítja a társa elképzeléseit. Itt nem arról van szó, hogy sikeresen meggyőzzük egymást, itt nem emberi érdekek egybehangzó elfogadásáról és meg cselekvéséről van szó. Az egyet nem értés, a széthúzás, Isten akaratának a meg nem értéséből támad. Saul halála után Júda Dávidot választotta királynak. A többi törzs azonban ragaszkodott Saul utódjához. Ők nem ismerték fel Isten akaratát, és ennek a következménye testvérháború lett.

Amikor azonban ők is felismerték, hogy Isten Dávidot választotta, és így egységes  király lett Isai fiából, Izráel elindult a fejlődés útján. Begyógyultak a sebek, és közös erővel visszaverték az ellenség támadásait. Az egyetértés mindig Isten gyermekei között tud kialakulni akkor, ha közösen keresik, felismerik, majd elfogadják Uruk akaratát. Innentől kezdve tudnak egy irányba és egy cél felé tartani. Erre van nekünk is szükségünk.

A mi egyetértésünk Jézus Krisztusban valósul meg. Ő hív: Jöjj, kövess engem, és ha felállok az addigi helyemről és beállok Jézus mögé, a tanítványok sorába, akkor nyomait követve együtt haladhatunk a cél felé. Azonban, aki kilép az Úr mögül, békétlenséget okoz. Amikor én leszek a fontos, az foglal le, hogy vajon ki a nagyobb, eltűnik az egyetértés, a békesség, és viszály kerekedik belőle. Egyetértés csakis a Jézus akaratának alárendelt életek közt alakul ki. Ahol, nem az a fontos, hogy mindig az én elképzelésem valósuljon meg, hanem igyekszem felismerni és megcselekedni Jézus akaratát. Tehát az egyetértés Jézus nyomában haladva valósulhat meg. Ezen az útvonalon kapunk harmatot, áldást és életet.

A Jakab levél mai része (3,13-18) szintén a magunkba nézést, szívünk megvizsgálását hangsúlyozza. Azt kéri, hogy mindezt őszintén tegyük. Merjük elismerni szívünk tartalmát, akkor is, ha az nem hízelgő ránk nézve. Az önbecsapás nem visz előre, azonban az őszinteség magában hordozza a probléma megoldást. Hiszen gyógyítani ott lehet, ahol van betegség. Az egészségesnek nincs szüksége orvosra, mondja az Úr Jézus: „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket megtérésre” (Lukács 5,31-32). Életünk gyógyulása akkor kezdődik el, ha látjuk lényünk igazi tartalmát, és azzal Jézushoz jövünk.  Úgy, amint vagyunk, sok bűn alatt. 

Le kell lepleznünk a felgyülemlett sérelmeket, amelyek keserűséget okoznak. Meg kell vallani az Úrnak az irigységet és a civakodásra való hajlamot is.  Ne engedjük, hogy ezek az indulatok elhitessék velünk, hogy az új emberhez is hozzátartoznak, együtt kell velük élnünk. Jakab leleplezi, és azt mondja: ez „testi és ördögi” (15). Az irigység, tehát a másik jobb helyzetének az el nem fogadása, illetve a saját életemmel való meg nem elégedettség, zűrzavart okoz.

Mindezt azonban ki lehet védeni, ha kérjük a felülről való bölcsességet. Ez a bölcsesség A Szentlélek jelenléte, vezetése. Amennyiben Ő vezeti az életünket, áldássá válunk. A Szentlélek nyomában, békesség, engedékenység jár. A Lélek tesz képessé arra, hogy tudjunk engedni, lemondani a magunk akaratáról, előnyéről.  Ez az engedni tudás jellemezte Ábrahámot. Amikor szűk lett a legelő az ő juhai, és Lót bárányai számára, engedte, hogy unokatestvére válasszon. Lót, amellett döntött, ami a szemeit csábította, ami emberileg jó választásnak tűnt. Ábrahám azonban elengedte és rábízta magát Istenre. Ez látszólag rossz döntés volt, azonban Isten azonnal megmutatta számára azt a területet, amelyet neki, és utódainak szánt.  Az Úrra figyelő élet, képes elengedni azt, ami a világ szemében érték és csábító, mert komolyan veszi az ige üzenetét: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett", azt készítette el az Isten az őt szeretőknek” (1Kor 2,9). S bízik, a beteljesedésében.

Isten szívén megpihenve Forrjon szívünk egybe hát

Isten szívén megpihenve Forrjon szívünk egybe hát,

Hitünk karja úgy ölelje Édes Megváltónkat át!

Ő fejünk, mi néki tagja, Ő a fény, mi színei;

Mi cselédek, ő a gazda, Ő miénk, övéi mi.

Szeretetben összeforrva, Egy közös test tagjai,

Tudjuk egymásért harcolva, Ha kell, vérünk ontani.

Úgy szerette földi nyáját S halt meg értünk jó Urunk;

Fájna néki, látva minket, Hogy szeretni nem tudunk.

Nevelj minket egyességre, Mint Atyáddal egy te vagy,

Míg eggyé lesz benned végre Minden szív az ég alatt;

Míg Szentlelked tiszta fénye Lesz csak fényünk és napunk,

S a világ meglátja végre, Hogy tanítványid vagyunk.

Isten áldásával.

Van Szelídítő

M

ivel tegnap nem érkeztem a napi igéhez írni, így most összevont blog következik, Zsoltár 131-132. Önvizsgálatra késztet a 131,1, mert Dávid, király létére, a földi élet csúcsára jutva is azt tudja mondani, hogy ő nem fuvalkodott fel. Nagy dolog ez, hiszen mi sokkal kisebb eredmények miatt önteltekké válunk. A sikereket magunknak tulajdonítjuk.

Megragadott az is, hogy mennyire helyén kezeli a király magát, és jól látja mi az, ami elérhető a számára, és mi az, amiről már lemondhat. „Nem törekszem arra, ami túl nagy és elérhetetlen nekem”. Mennyire el tudja fogadni, azt hogy van, amit már neki nem kell megszerezni, nem kell betervezni, hanem nyugodt szívvel lemondhat róla. Elfogadja, hogy a másik embernek megvan, ami neki nincs. Korunk reklámja azt sugallja, mindenkinek mindent meg kell szerezni, nem baj, ha arra rámegy az egészsége, békessége, és közben eladósodik. Ma elhitetik a fiatalokkal, hogy mindenki megszerezheti a legmodernebb autó legújabb típusát, mert jár neki, kap hitelt és indulhat és nyögheti egész életében. Eladósodik úgy, mielőtt munkaviszonya lenne. Ma nem érték a megelégedés, az önmegtartóztatás, a türelmes várakozás. Pedig ha dédszüleinket kérdezzük, vagy az ő korukbeli írók életét figyeljük, vagy műveiket olvassuk, kiderül, hogy nekik kellett biztosítani, boldogulásuk feltételeit, lépésről-lépésre haladva. Nem hullott minden az ölükbe azonnal, hanem meg küszködtek érte és kivárták, amíg meg tudták szerezni.

Így volt ez Dávid életében is. Gondoljunk arra, hogy mennyit kellett várnia, amíg elfoglalhatta Izráel trónját. Fiatalon kapta meg elhívását, és évtizedek múlva lett király. Közben bujdosnia kellett Saul elől. De nem tett semmit azért, hogy maga szerezze meg a trónt, akkor sem lépett, amikor emberileg úgy tűnt egy csapásra minden megoldódik. Bosszút állhat a királyon és megszerezheti a hatalmat is. Ám nem ölte meg apósát, hanem várt Istenre, amíg majd Ő megnyitja számára az utat, és elhárítja előle az akadályt.

A mai zsoltárból arra figyeltem fel, hogy Dávidért és a Sionért, tehát Isten népéért imádkoznak. Arról volt már szó korábban, hogy szükség van az egymásért való imádkozásra. Most idézzük fel hálás szívvel azokat, akik minket hordoznak imádságaikban. Mert amíg van egy ember, aki imádkozik értem, addig nem vagyok felesleges, addig nincs okom elkeseredni. amennyiben az a keserű gondolat bukkan fel a szívünkben, hogy nincs egyetlen ember sem, akit érdekel az életem, aki törődik velem, akinek még számítok, halljuk meg Pál apostol szavait.  Jézus Krisztus, az Isten jobbján van, és esedezik értünk (Róma 8,34). Ha ettől nem vigasztalódsz meg, akkor mitől? Ha az nem melegíti át a szívedet, hogy az Úr Jézus esedezik érted, akkor mi. Ne hagyd el magad! Állj talpra, ragad meg jobbját, mert fontos vagy Neki, mert szeret. Úgy szeret, hogy meghalt érted a kereszten, azért, hogy te ne halj meg idő előtt, értelmetlenül. Hanem élj Vele és Általa egy új, értelmes, tartalmas életet!

A Jakab levél 3,1-12 van most soron, amely a nyelvünkkel foglalkozik és bizony nem szép képet fest róla. Talán néha-néha mi magunk is belátjuk, hogy baj van a nyelvünkkel, hiszen gyakran önállósítja magát és okoz nekünk gyötrelmes perceket, néha órákat, napokat. amikor csillapodik az általa okozott vihar megnyugszunk, és elfogadjuk így kell ennek lenni. Nem tehetünk ellene semmit. az általa okozott sebeket megpróbáljuk gyógyítgatni, vagy kérjük az Urat (nagy kegyesen), hozza helyre, amit mi elrontottunk. Alapjában azonban nem történik változás, nyelvünk marad ugyanaz, aki eddig is volt. Ott érződik legkevésbé az evangélium hatása. Bár abban már profik vagyunk, hogy gyilkos szavainkat kegyességbe csomagoljuk, bibliai igék álarcában juttassuk célba őket. Ahogyan a szentíró is megjegyzi: „ugyanabból a szájból jön ki az áldás és az átok” (10). Ő azonban velünk ellentétben azt mondja: „ nem kellene ennek így lennie” . 

Mi akkor a megoldás? Hogyan lehet megváltoztatni nyelvünk természetét? Bizony nem könnyű, sőt nekünk lehetetlen vállalkozás. ahogy olvassuk:  „a nyelvet azonban az emberek közül senki sem tudja megszelídíteni, fékezhetetlenül gonosz az, telve halálos méreggel” (8). Megszelídíteni általában a cirkuszban a vadállatokat szokták, ezáltal a nyelvet Jakab vadállathoz hasonlítja. Így már megnyílik számunkra a remény ajtaja. Márk evangéliumában azt olvassuk „Negyven napig volt a pusztában, miközben kísértette a Sátán. Vadállatokkal volt együtt” (Márk 1,13). a Soós fordítás így adja vissza ezt az igét: „Állatok közt lakott”. Tehát Jézus jelenlétében a vadállatok természete átalakult, szelídekké váltak. Jézus tudott velük lakni. Így hát számunkra is Jézusban rejlik a megoldás, Ő a Szelídítő, akinek jelenlétében, és uralma alatt a nyelv eredeti vad, és gonosz természete átalakulhat. Innentől kezdve már csak akkor szól, „ha az jó a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják.” (Efézus 4,29). A Soós fordítás szerint: „Semmi rossz beszéd szájatokon ki ne jöjjön, hanem csak ami alkalmas a hitben való épülődésre és a hallgatóknak javára válik” (Ef 4,29). Engedjük, hogy Urunk elvégezze szívünkben csodálatos munkáját, amely a nyelvet is ilyen nagyszerű átalakulásban részesíti. Áldást mondhat, épülést munkálhat, és a hallgatók javára válhat minden szavunk.

Apró csavarnak lenni...

Szerettem volna nagyra törni,

megfejteni a titkokat,

a gondolatnak fecske szárnyán,

bejárni kéklő ormokat.

De lassan-lassan már belátom

merőben más az én utam

a hétköznapok dzsungelébe

parancsolt vissza jó Uram.

Ormok helyett a földön járni,

apró csatákat vívni meg

a sorsom ez, nem zúgolódom,

ti se szánjatok, emberek.

Apró csavarnak is kell lenni,

hogy jól menjen a gépezet

parányi jel mégis szükséges,

némely betűn az ékezet.

Isten áldásával.

Van bocsánat

A

z ablakon kinézve látom, hull a hó. A fehér hó látványa felidézi bennem Ézsaiásnál olvasható ígéretet: „ha bűneitek skárlátpirosak, hófehérek lesznek” (Ézs 1,18). Hát nem nagyszerű így kezdeni a napot, hogy még a természet is hirdeti Isten kegyelmét. Persze tudom, a hó hideg, és fázunk, mint Micimackó. Meg, aztán söpörni is kell, sok gondot okoz a közlekedésben, felborítja terveinket. De, nézhetek rá másként is. Dalolhat öröm a szívemben, mert Jézus a legjobb barát. Ezzel már meg is érkeztünk a 130. zsoltárhoz, amelynek szerzője szintén vallja, hogy Isten egy olyan Barát, akit mindig fel lehet keresni. Úgy halad Jeruzsálem felé, a templom felé, hogy őszintén viszi életet. A mélységből kiált, vagyis vannak bajok az életében, de ezeket feltárja az Úr előtt. Úgy jön, hogy nem hallgatja el a problémákat, hanem hiszi, hogy bármilyen helyzetből lehet kiáltani. Nem kell előbb rendbe rakni dolgaimat, hiszen ha eddig nem sikerült, ezután sem fog. de oda mehetek velük az Úr Jézushoz. Még egy leprás, akit kora társadalma kitaszított magától, mert fertőző volt, még ő is odamehetett, és megtapasztalta megtisztulást. Melyikünknek nincs szüksége tisztulásra?

Mennyire átéli a zarándok a bűn súlyát (3), rám terhelődött-e már valaha is, bűneim súlya? Nagy dolog az, amikor egy ember átéli: „veszendő, utolsó bűnös vagyok, Csontomban kárhozat tüze sajog, segítség, segítség elpusztulok”. Szükséges ide eljutni, de nem elég, hanem tovább kell haladni, és meg kell hallani, amit az ige mond: „Az Úrnál van a bocsánat” (4). Ez a megoldás, Istennél van bocsánat bűneimre. Ezért jó, hogy a hó látványa elénk hozza az igét és átmelegedhet a szívünk, bármilyen fekete is a lényem, tisztább lehetek a hónál. Jézus Krisztus kiontott vére a garancia erre a tisztaságra. „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket, és Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől” (1János 1,7; 8).

Irigylésre méltó az az Isten után való vágyakozás, ami a zsoltáros szívéből előtör. Jobban várja az Urat, mint az őrök a reggelt. Ez bizony kifejezhetetlen mélységű vágyakozás. Valamikor én is végeztem őrszolgálatot. Bizony nagyon félelmes volt egyedül, kint a sötét éjszakában, felelősséggel a vállon, ebben a helyzetben rettenetesen vártam, csak eltelne már a szolgálat, jönne már a váltás. Szégyenkezve kell megvallanom, hogy nem mindig ezzel a vággyal készülök az úr elé, csak olvashassam már igéjét, csak átéljem közelségét. Adventben vagyunk, had kérdezzem meg: Várod-e az Urat? Jobban várod-e a gyógyulásodnál, az ajándéknál, pihenésnél, családi ünnepnél. Vágyol-e, csak Vele lenni?

Még egy lezáró gondolat: Bízzál, Izráel, az Úrban. Ezt mondja nekünk az ige mára. Ha sötéten látod a napot, ha rossz híreket kaptál, ha aggódsz valakiért, mert emberileg, nincs remény a gyógyulásra, akkor tekints fel az égre, nézz Jézusra, és bízzál az Úrban. Nála van a segítség, az Úrnál van a bocsánat, megoldás.

Az újszövetségi igénk (Jakab 2,21-26) folytatja a tegnap megkezdett gondolatot. Arról volt szó, hogy az élő hitből tettek fakadnak, olyan természetes módon, mint ahogy az élő fán gyümölcsök teremnek. A gyümölcs jelzi, hogy él a fa, és teszi hasznossá mások számára. A gyümölcsnélküli fa is él, de gazdája számára, nem hoz hasznot, mert a gyümölcsfa, nem dísznövény.  Tehát az élő hitből tettek fakadnak, azért van itt a hívő ember, hogy hite nagy tettekre serkentse. Pál apostolban úgy működött a hit, hogy mindenütt változást, az emberi életekben megnyilvánuló pozitív változást idézett elő.

Sokszor vitatkoznak, vajon meglehet –e tudni, hogy valaki megtért vagy nem. A szerző világosan kifejti, ha valaki új életre született, akkor az jelekben, tettekben nyilvánul meg. Jézus a fügefán, számon kérte, hogy nem volt rajta jele a gyümölcsnek (Máté 21,19), a gyümölcstelen fa, csak foglalja a helyet. A szőlővesszőről pedig ezt mondta: „Azt a szőlővesszőt, amely nem terem gyümölcsöt énbennem, lemetszi” (János 15,2).

Ábrahám életét látva, megállapíthatjuk, hogy az élő hit, odaszánásban, áldozathozatalban nyilvánul meg. A hit szeme Istenre tekint, ezáltal képessé válik önmaga és vágyai megtagadására, ha kell még az Úrért való halálra is. Urunk munkálja ki bennünk is ezt a tettre kész hitet.

1. Az Úr csodásan működik, De útja rejtve van, Tenger takarja lábnyomát, Szelek szárnyán suhan. Mint titkos bánya mélyiben, Formálja terveit, De biztos kézzel hozza föl, Mi most még rejtve itt.

2. Bölcs terveit megérleli, Rügyet fakaszt az ág. Bimbója bár igénytelen, Pompás lesz a virág. Ki kétkedőn kutatja őt, Annak választ nem ád, De a hívő előtt az Úr Megfejti önmagát.

3. Ne félj tehát, kicsiny csapat, Ha rád felleg borul: Kegyelmet rejt, s belőle majd Áldás esője hull. Bízzál az Úrban, rólad ő Meg nem feledkezik, Sorsod sötétlő árnya közt Szent arca rejtezik.

Isten áldásával.

Mennyei levegő

C

sodálatos, hogy mindennap kézbe vehetjük a Szentírást, és általa Isten országának atmoszférája öleli körül az életünket. A körülöttünk lévő levegő sokszor fagyos, és a lelki köd is gyakran szívünkre és gondolkodásunkra telepszik. Azonban a mennyei levegő eloszlatja a ködöt és helyes irányba tereli gondolkodásunkat. A mai szakasz (Zsoltár 129) világossá teszi előttünk, hogy az élet nem habos sütemény. Izráelnek is sok küzdelmet és nyomorúságot kellett átélnie. A környező népekkel, a földel és önmagukkal kellett csatázniuk, hogy eredményt érhessenek el. Így van ez a mi korunkban is, meg kell tanulni harcolni, és legyőzni a felmerülő akadályokat. Izráel mindig szembenézett ellenségével, és vállalta a megmaradásért a harcot. Ezsdrás és Nehémiás idején a templom újjáépítése sem ment könnyen, belső és külső ellenségek, problémák hátráltatták őket az építésben, ők azonban Istenre figyelve, karddal a kezükben tovább folytatták a munkát.

Vannak, akik úgy gondolják, mindig mindent megkapnak készen másoktól, de ez nem így működik. Mások hajlamosak könnyen feladni a küzdelmet, belefáradnak és feladják. Ilyenkor környékezi meg őket az öngyilkosságra való hajlandóság is. Azonban ki lehet ebből az állapotból jönni. Először is el kell fogadni, hogy küzdelem nélkül nincs élet. Másodszor pedig komolyan kell venni, hogy ezekbe a küzdelmekbe nem kötelező egyedül belemenni. Izráel azért tudott megmaradni bűneik és ellenségeik ellenére, mert Istennel járták az utat.  „Szorongattak, mégsem bírtak velem” (2). Miért? Mert Izráel nem volt egyedül ezekben a harcokban, Isten mindig adott számukra szabadítót.

Nemcsak az  élet dolgaival kell megküzdenünk, a mindennapi feladatokban helytállni, és megélhetésünket biztosítani, hanem a legnagyobb küzdelmet önmagunkkal, óemberünkkel kell megvívni. Ezekben a küzdelmekben is az Úr tud győzelemre vezetni. Jézus Krisztus által leoldja rólunk kötelékeinket. „Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek” (János 8,36).

A Jakab leveléből olvasott rész rámutat, hogy a tanítványnak fel kell ismernie, hogy mikor mire van szükség. Az ige, a hit nem arra adatott, hogy visszaéljünk vele, és mögé bújva elhárítsuk magunktól a segítségnyújtás feladatát. Van, amikor először tenni kell, vagy életünkkel bizonyítani és csak utána jöhet a beszéd, a bizonyságtétel.   Vannak helyzetek, amikor előbb meg kell oldani a problémát és csak azután lehet hitre felszólítani. Jézus sem azt mondta a 38 éve bénának, hogy légy türelemmel még tovább, mert majd csak jön valaki, akinek még fontos vagy, aki segít neked időben belemenni a medencébe. Jézus cselekedett, embere lett ennek a betegnek és meggyógyította. Gondoljunk Péterre és Jánosra, amikor az ékes kapunál alamizsnát kér tőlük a sánta, nem azt mondják, ne haragudj, mi most nem tudunk rajtad segíteni, de ne add fel, majd jön más, ő dob majd a tányérodba valamit. Péter így szól: „Ezüstöm és aranyam nincsen, de amim van, azt adom neked: a názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj fel, és járj!” (ApCsel 3,6) Ők is előbb cselekedtek, mert felismerték, hogy az ő birtokukban olyan kincs van, amivel senki más nem rendelkezik. Az ő kincsük, a Jézus nevébe vetett hit. Vajon mi komolyan vesszük-e ezt a kincset és használjuk-e a mindennapokban? Nagy a felelősségünk, hogy mindig felismerjük, mire van abban a pillanatban szükség. Urunk adjon, ehhez érző szívet, látó szemeket és cselekvésre kész magatartást.

Csak a cselekvő hit, a a mindig helyén lévő szív, a bölcs döntést hozó értelem válik jó bizonysággá környezetünkben. Ahol nincs felelős cselekedet, ott a hitet halottnak látják. Jakab is azt mondja: „a hit is, ha cselekedetei nincsenek, halott önmagában” (17). A világnak élő hitű, cselekvő tanítványokra van szüksége. Miért mondja halottnak a hitet? Azért mert a halott nem tud semmit sem tenni. Aki él az cselekszik. Az élő hit cselekvőképes. Urunk ajándékozzon meg bennünket cselekvőképes hittel.

Krisztusom, kívüled nincs kihez járulnom

1. Krisztusom, kívüled nincs kihez járulnom, Ily beteg voltomban nincs kitől gyógyulnom. Nincs ily fekélyemből ki által tisztulnom, Veszélyes vermemből és felszabadulnom.
2. Gyújtsd meg szövétnekét áldott szent igédnek És bennem virraszd fel napját kegyelmednek; Igaz utat mutass nékem, szegényednek, Járhassak kedvére te szent Felségednek.
3. Várlak, Uram, azért reménykedő szívvel, Miként a vigyázó virradást vár éjjel; Hozd fel szép napodat nékem is jó reggel, Hogy szolgálhassalak serényebb elmével.
4. Dicsértessél. Atya Isten, magasságban, Mi Urunk Krisztussal mind egy méltóságban, És a Szentlélekkel mind egy hatalomban: Háromság egy Isten, áldj meg dolgainkban.

Isten áldásával.

Áldott élet

A

 kilencedik grádicsra léptünk ma fel (Zsoltár 128), de előbbre jutottunk-e hitünkben is? Növekedtünk-e az elmúlt napok alatt? Erre a kérdésre kinek-kinek magának kell a belsőszobájában megadni a választ. Mindenesetre álljunk meg most egy pillanatra, és őszintén válaszoljuk meg, tényleg úgy van-e az én életemben, ahogyan a zsoltáros vallja: „Boldog mindenki, aki az URat féli” (1). Boldog vagyok-e Jézus tanítványaként. Ne vágjuk rá kapásból, a sablon szöveget, igen az vagyok, hanem legyek őszinte magamhoz az Úr előtt, és engedjem, hogy a valóság törjön fel lényem mélyéből. Miért lényeges az őszinte szembenézés? Azért, mert a Biblia szerint, az Úr a feltárt bajokat képes kezelni, tehát, ha nem az vagyok ott belül, amit kifelé mutatok, nincs baj, ha őszintén vállalom, mert Jézusnál van orvosság bajainkra.

A zsoltáros megtapasztalta, hogy az a boldog, aki az Ő útjain jár. Tehát a boldogság, nem belőlünk fakadó érzelem csupán, hanem Istentől kapott áldás, azok számára, akik Neki engedelmeskednek, és egész életüket akaratának megfelelően építik fel. Amennyiben azt állapítom meg, hogy nem vagyok boldog, annak az oka az lehet, hogy a magam útján járok. Magamat akarom boldogítani, és nem engedem, hogy Isten úgy áldja meg életemet, ahogyan Ő akarja. Mária azt énekelte: „boldognak mond engem minden nemzedék” (Lukács 1,48). Miért? Mert megvalósította saját terveit, minden sikerült neki? Ó, nem! Hanem inkább lemondott saját terveiről, és azt mondta: „Íme, az Úr szolgálóleánya: történjék velem a te beszéded szerint” (Lukács 1,38) Ebből a lemondásból fakadt a boldog, örvendező, kiteljesedő élet, amely magában foglalta az éles tőrt is.

Az Úr útján való járás áldása az egész élet területén nyilvánvalóvá válik. Így tapasztalta ezt már a szentíró is. Fontos meglátnunk a zsoltárokkal kapcsolatosan, hogy ezek nem íróasztal termékek, nem pusztán költemények, hanem költeményben elmondott bizonyságtételek. Ezek az imádságok a megtapasztalt áldás írott formába öntött, valóságos kifejeződései.

A boldog, áldott élet nem azt jelenti, hogy Isten gyermeke karba tett kézzel várja, hogy a sült galamb a szájába repüljön. Nem potyaleső a keresztyén ember, hanem szorgalmas, munkát végző, akit az Úr áldása visz előre. Ez igaz az újszövetségi gyülekezetekre is. Nem az a feladatunk, hogy várjuk, majd valaki más elvégzi helyettünk a munkát, összeadja az előrelépéshez szükséges pénzt, hanem mi végezzük el azt, amit ránk bízott az Atyánk.  A felnőttkor azt is jelenti, hogy az emberfelelős a maga életéért, és saját dolgait rendben tartja, maga gondoskodik megélhetéséről. Ha ez nem így van, hanem másokra szorul, vagy elvárja, hogy mások gondoskodjanak róla, akkor még gyermek, vagy beteg ember.  

Ismét az áldás közé sorolja a gyermekszületést. De hangsúlyozza az isteni rendet is, feleséged, tehát nem barátnő, hanem feleség. Tehát Isten áldása biblikus családban, házasságban élő férfi és nő kapcsolatában teljesedik ki (3-4).

Az áldás kiteljesedik Isten népe boldogságára, nem önzésre tanít az ige, hanem azt mondja: megáld az Úr, hogy meglásd, a másik boldogságát. Ez az áldás, amikor meglátom a másikat és tudok vele örülni.  De áldás, ha megláthatom unokáimat. Nem magától értetődő, ha valaki megéri unokái születését, hanem Isten áldása. De akkor fog ez az áldás valóban áldássá lenni az életünkben, ha komolyan vesszük nagyszülői szerepünket, és igyekszünk megismertetni velük, Isten szeretetét és kegyelmét.

Jakab levele is folytatódik a 2,8-13 versekkel. A levélíró hangsúlyozza, hogy a személyválogatást akkor tudjuk elkerülni, ha komolyan vesszük a királyi törvényt, ami így hangzik: „Szeresd felebarátodat, mint magadat”. Akkor tudunk változtatni addigi helytelen gyakorlatunkon, ha komolyan vesszük a királyok Királya által adott sorrendet. ebben világosan látszik, hogy Jézus a felebarátot, magam elé helyezi. Ha ennek a törvénynek a nyomán haladunk elkerülhetjük, a megkülönböztetést és így vétkezést, a törvényszegést. Nagyon komoly dolgokat olvasunk itt, amelyek minden kibúvót megszüntetnek. Nem lehet azzal takarózni, hogy mi nem ölünk és akkor megtartjuk a törvényt. Az ige rámutat, ha egyet megszegünk, az egészet megtörtük és Isten ítélete alá kerülünk.

A szabadság tökéletes törvénye az ige, amelyet azért kaptunk, hogy beletekintve felismerjük és elismerjük bűneinket, mínuszainkat és akarjunk tőlük szabadulni. A tükröt sem csak dísznek akasztjuk a falra, hanem azért, hogy a benne meglátott szennyeződést eltávolítsuk az arcunkról. A Bibliát sem dísznek, vagy porfogónak adta az Úr, hanem azért, hogy amit mutat, vegyük komolyan és lássuk, meg, hogy most még az irgalmasság diadalmaskodik az ítéleten. Azaz, Isten ítéletét, Jézus a kereszten elhordozta így, aki őszinte bűnbánattal Hozzá fordul, kegyelemben részesül.

Ki Istenének átad mindent

Ki Istenének átad mindent,

Bizalmát csak belé veti.

Azt csudaképpen őrzi itt lent,

Ínség, baj közt is élteti.

Ki mindent szent kezébe tett,

Az nem fövényre épített.

A súlyos gondok mit használnak,

A sóhaj, sok jajszó mit ér,

Ha sebeink még jobban fájnak

S minden nap kínunk visszatér.

Így terhünk egyre súlyosabb,

Ha lelkünk búnak helyet ad.

Csak légy egy kissé áldott csendben:

Magadban békességre lelsz.

Az Úr-rendelte kegyelemben

Örök, bölcs célnak megfelelsz.

Ki elválasztá életünk,

Jól tudja, hogy mi kell nekünk.

Zengj hát az Úrnak, s járd az utat,

Mit éppen néked Ő adott.

A mennyből gazdag áldást juttat,

S majd Jézus ád szép új napot.

Ki Benne bízik és remél,

Az mindörökké Véle él.

Isten áldásával.