Ki az első?

I

sten újból haragra gerjedt, olvassuk, ez azt jelzi, hogy azért Dávid idejében sem volt mindig minden rendben a nép életében (2Sám 24,1-25). Sőt, tudjuk, hogy Dávid életében sem - voltak olyan időszakok, amikor ő sem Istenre figyelt, hanem a saját feje után ment. Ezeknek az önfejű akcióknak mindig meg is lett a következménye. Mert amikor a magunk feje szerint cselekszünk, mindig megvan a következménye. Nem véletlenül mondja majd Salamon: „Bízz az ÚRban teljes szívedből, és ne a magad értelmére támaszkodj” (Példb 3,5)!

Az Úr mindig igyekszik figyelmeztetni és helyreigazítani a vétkezőt, a tévúton járót, azonban nem mindig jár próbálkozása sikerrel. Dávid sem vette komolyan Isten jelzéseit, ezért az Úr megengedte, hogy saját elképzelését megvalósítsa. Dávid arra az elhatározásra jutott, hogy számba veszi Izráel fegyverforgató férfiait, tudni akarja, hogy egy háború esetén hány főre lehet számítani, mekkora hadsereget lehet felállítani. Emberileg ez talán jó ötlet is lehet, hiszen szeretünk tisztában lenni erőinkkel, lehetőségeinkkel, a világ még bátorít is, és helyesli, tedd ezt, mert ez okos lépés. Azonban amit mi okos lépésnek tartunk, azt az Úr másképp látja. Isten ebben a tervben bizalmatlanságot fedez fel, hiszen eddig annyiszor megtapasztalta Dávid, hogy nem a sereg létszámán vagy a felkészültségen múlt a csata kimenetele, hanem Isten segítségén. Hányszor megtapasztalták az Úr szabadítását, és most Dávid a hadseregre helyezi át a bizalmat.

Most még Jóáb is helyteleníti a király tervét, de vele nem lehet beszélni, makacsul ragaszkodik tervéhez. Sok bajtól megóvhatjuk magunkat, ha mások figyelmeztetését komolyan vesszük, és Isten elé visszük terveinket. Bátor dolog az, amikor Istenre figyelve meg merjük változtatni rossz döntéseinket. Heródes királynak nem volt bátorsága vendégei előtt megváltoztatni Isten akaratával ellentétes döntését. Ragaszkodott Keresztelő János kivégzéséhez, pedig lett volna lehetősége jó döntést hozni.

Amikor a népszámlálás eredményét közlik a királlyal, rádöbben, hogy rosszul cselekedett, nyugtalanná válik, és megvallja, hogy vétkezett. Most már az Úrhoz fordul. Ez jó, de vannak dolgok, amiket nem lehet meg nem történtté tenni, és amiért vállalni kell a felelősséget. Isten válaszát Gád próféta viszi meg a királynak, mert Isten mindig válaszol, bár nem mindig azt mondja, amit hallani szeretnénk.

A büntetést nem lehet elkerülni, a bűnnel büntetés jár együtt, de Dávid választhat, és ő inkább Isten kezébe esik, mint emberekébe, vagyis inkább vállalja Isten büntetését, mintsem emberektől kelljen szenvednie. Miért? Mert ismeri az Urat, és tudja, hogy Isten irgalmas. Ebben az is benne van, hogy viszont az ember nem. Ezt láthatta maga körül is Dávid, Saul kegyetlenül üldözte, de a körülötte levő emberek is legtöbbször a bosszút, a megfizetést, az ölést választották, mintsem az irgalmat. Bizony, az irgalom hiánycikk, ezért mondta az Úr Jézus, hogy irgalmat akar és nem áldozatot. Legyünk irgalmas eszközei az Úrnak.

Csodálatos kegyelem, amint az Úr kimondja: elég. Igen, Isten ki tudja mondani, ellentétben velünk, akiknek pont az a nyomorúsága, hogy semmire nem tudjuk azt mondani, hogy elég. Magával sodor a szenvedély, az indulat, és rabokká válunk. Isten azonban kimondja: elég, mert nem gyönyörködik a bűnös halálában, hanem azt akarja, hogy megtérjen és éljen. A bűnös helyett a Fiát adta keresztre, rávetette bűneinket, hogy mi élhessünk. Az Úr bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen.

Gád azt javasolja Dávidnak, hogy ahol a pusztítás abbamaradt, a király építsen oltárt, és mutasson be áldozatot az Úrnak. A szérű tulajdonosa a királynak akarja ajándékozni a területet, de ő ragaszkodik a vásárláshoz. Istennek nem a másét, hanem a sajátját akarja adni. Úgy ad, hogy az neki is kerüljön valamibe. Kövessük ebben Dávid példáját, mindig a magunkét adjuk, úgy adjunk, hogy azt érezzük is meg. Az Úr sem mást ajánlott fel értünk, nem bikák vagy bakok vérét, hanem a sajátját mutatta be áldozatul. Böjti időszakba értünk, jó, ha mi is bűnbánatot tartunk, meglátjuk saját vétkeinket, és kérjük az Úr bocsánatát.

Tovább gyötrik Jézust, egyik csoport a másiknak adja a kilincset, nem nyugszanak, élvezik, hogy vizsgáztatják Őt (Mt 22,34-46). Döbbenet, hogy az ember akarja Istent vizsgáztatni, hogy mi tesszük fel Neki a kérdést: melyik a nagy parancsolat. Pedig egész élete során éli, látszik, mennyire szereti az Atyát, mennyire az első helyen van számára az Isten. Ezt mutatja számunkra is, ezt kellene komolyan venni, hogy végre leszálljuk a dobogó legfelső fokáról, és átengedjük azt Neki. Akkor változik meg az életünk minősége, ha meghozzuk a drasztikus lépést, és Őt engedjük az első helyre, majd a másodikra a felebarátot, mi pedig visszalépünk a harmadik helyre. Mert minden attól függ, teljes lényemből szeretem-e az Urat, ha igen, akkor fogom tudni szeretni a felebarátomat is.

Jézus úgy szerette a felebarátot, hogy saját életét adta érte. A törvényt a szeretet által tölthetjük be, a szeretet nem akar ártani, hanem gyakorolja az irgalmasságot, tud megbocsátani, kegyelmet gyakorolni.

A farizeusok azonban nem akarnak meghódolni az Úr előtt, hanem újabb kérdést agyalnak ki. Nem volna baj, hogy kérdeznek, de a válaszokat nem akarják érteni, és nem azt teszik, amit tenniük kellene.  Már rég meg kellett volna látni, hogy Jézusban az élő Isten áll előttük, akit ők nem vizsgáztathatnak, nem kérhetnek számon, hanem nekik kell bűnbánattal megállni előtte. Megint egy teológiai kérdést húznak elő - ezt értik, elvitázni teológiai problémákon, ahelyett, hogy magukba tekintenének, és felismernék bűneiket, azt, hogy náluk sincs minden rendben. Bizony, ránk is jellemző, hogy ahelyett, hogy komolyan vennénk és magunkra alkalmaznánk az Igét, okoskodunk, mellébeszélünk. Azonban ez nem segít, hanem inkább a mélységek felé taszít minket és az egyházat is.

Jézus rámutat, hogy Dávid felismerte, hogy a Messiás az ő családjából fog származni, de azt is meglátta, hogy nála több lesz. A Megváltó Dávidnak is Ura, vagyis a királyok Királya, Isten. Ezzel Jézus rámutat, ha Dávid Úrnak nevezte a Messiást, akkor ők sem tehetnek mást, mint leborulnak és imádják Jézust, mint Urukat. Jézus nekik is Uruk. Mi is lássuk meg, hogy fölöttünk is van Úr, aki nem más, mint Jézus.

Jöjj, királyom, Jézusom!

1. Jöjj, királyom, Jézusom! Szívem, íme, megnyitom. A gonosztól óvj te meg, Meg ne rontson engemet.

2. Véreddel, mely el-kifolyt, Mosd le rólam, ami folt; Élet útját megmutasd, Én meg nem találom azt.

3. Gyógyítsd meg sok nyavalyám, Enyhíts szívem bánatán; Kétség, gond ha gyötrenek, Biztasd nádszál hitemet.

4. Van hatalmad rá, tudom, Míveld, édes Jézusom: Hit, remény és szeretet Töltse be a szívemet.

5. A keresztet te adod, Adj hozzá alázatot: Hordjam olyan csendesen, Mint egykor te, Mesterem.

6. Majd ha véget ér a harc S megpihentetni akarsz: megragadom jobbodat, S mennyországod béfogad.

Isten áldásával.