Hogy megnyíljék a szemünk

M

iután feltöltekeztek és megpihentek, a Dáviddal levők előkészültek a harcra, mivel tudták, hogy harc nélkül nem lehet ezt a helyzetet megoldani (2Sám 18,1-18). Absolon nem fogja magát megadni, hanem igyekszik hatalmát megszilárdítani Dávid eltávolítása által. Azonban Dávidék készek a harcra, nincs félelem a szívükben, bátran szembenéznek az ellenféllel. Ezt tegyük mi is, töltődjünk fel az Úr Igéje és Szent Lelke által, majd induljunk a magunk harcaiba. Az a lényeg, hogy ne siránkozzunk, hogy harcolni kell, hanem fogadjuk el a meglévő helyzetet, és induljunk az Úrban bízva. A sajnálkozás, a meghátrálás soha nem visz előre, nem ad eredményt. Egyébként is, a tanítványok nem a meghátrálás emberei, hanem a hitéi.

Betekintést kapunk Dávid előkészületeibe: bármennyire gyorsan kellett menekülni, és váratlanul is érte őket Absolon támadása, nincs fejetlenség. Összehangoltan végzik feladataikat. Mindenre van gondjuk. Olyan megható, ahogyan a királyt védik. Tisztában vannak azzal, hogy Absolonnak csak az apja kell, azt is tudják, hogy irgalmatlanul megöli, ha rátalál. Ezért nem engedik, hogy elmenjen velük a harctérre.

Mennyire ellentéte egymásnak apa és fia. Ez már akkor megmutatkozott, amikor Absolon türelmes várakozás helyett fellázadt apja ellen. Korábban olvastuk, hogy Dávid nem támadt Saul ellen, hanem inkább várt Istenre. Most még inkább kidomborodik az ellentét, mert Absolon tele van gyűlölettel, és kész apját is megölni a trónért. Ezzel szemben Dávid megparancsolja embereinek, hogy kíméljék meg fia életét.

Ebben a jelenetben Isten kegyelme jelenik meg már az Ószövetségben. Dávid kegyelmet gyakorol Absolon fölött. Milyen jó, hogy nem a bosszú vezérli. Szinte magunk előtt látjuk az újszövetségi atya alakját, aki várja haza elveszett fiát, várja, hogy megbocsásson neki, hogy befogadja az atyai házba. Megjelenik-e életünkön keresztül Isten kegyelme? Fel tudjuk-e ma mutatni Isten megbocsátását, és így adunk-e második esélyt a vétkezőknek? Azonban Jóáb nem fogadja meg Dávid parancsát. A személyes bosszú vezérli. Ő nem tudja, mi az a kegyelem, őt a megfizetés indulata vezérli. Jóáb nem változott, továbbra is bosszúálló maradt. De vajon én változtam-e? Engem is még mindig a bosszú vezérel, vagy már a kegyelem gyermeke vagyok?

Jézus egyre közelebb van Jeruzsálemhez, így az Őt kísérő sokaságban is egyre nagyobb a várakozás (Mt 20,29-34). Láthatjuk, mennyire félreértik Őt, nem az életük megváltozására várnak, nem azt akarják, hogy Jézus az ő királyuk legyen, hanem Izráel országának új uralkodóját látják Benne.

Jézus azonban halad előre, mégpedig a kereszt felé. A sokaság várakozása nem fontos számára, Neki egyedül az Atya akarata a lényeges.

Jerikóból kifelé tartva egyértelmű, hogy Jeruzsálembe halad az Úr, mindenki a nagyszerű napra koncentrál, elképzelik, mi is fog történni, azonban van két vak, akik nem a holnappal foglalkoznak, hanem a most jelentőségét ismerik fel. Őket nem a jövendőbeli királyság érdekli, hanem Jézus és Isten országának életüket átformáló hatalma. Van két vak koldus, akik a zaj nyomán érdeklődni kezdenek, hogy mi történik, és amikor értesülnek arról, hogy Jézus vonul el előttük, kiáltozva szólítják meg. Gyönyörű jelenet ez: két nyomorult ember, akiknek már emberileg semmi esélyük nincs arra, hogy igazi, emberhez méltó életet éljenek, most mégis reményt találnak. Jézusban meglátják az életük megváltozásának lehetőségét. Így azután utánakiáltanak, mégpedig hittel. Hiszik, hogy Jézus tud rajtuk segíteni.

A sokaság azonban leállítja őket, számukra nem fontos két vak, előbbre való az országuk, nemzetük sorsa, mint ez a két vak. Hányszor megyünk el mi is a nyomorultak mellett, mert a vallásunk, a politika, a gazdaság, a megélhetés és még annyi minden fontosabb, mint a tönkrement életű, segítségre váró ember.

Jézus azonban megáll, mert Ő Isten kegyelmét hozza a nyomorultaknak, azoknak, akik azt igénylik. Megkérdezi, mit akarnak - és azonnal kórusban felelik: azt, hogy megnyíljék a szemünk. A lényeget kérik. Ez is mutatja hitüket, hiszen tudják, hogy Jézus számára ez lehetséges. Amit kérnek, azt Ő meg tudja adni. Ez a hit lényege, hiszem, hogy amit kérek, az Úr képes megtenni.

Vajon mi mit kérünk? Kérjük-e a legfontosabbat? Kérjük-e, hogy Jézus oldja meg, amit mi nem tudunk, gyógyítsa meg betegségünk, adja vissza látásunk? Ez számunkra is fontos kérés, mondjuk mi is: Uram, azt akarom, hogy lássak, hogy megnyíljék a szemem. Hogy lássam az Igében Isten akaratát, hogy lássam az idők jeleit, lássam, amikor a másik szomorú, amikor terhek alatt görnyed, vagy bűnök gyötrik. 

Az Úr meghallgatta kérésüket, megérintette őket, és az érintés nyomán visszanyerték látásukat. A hitre mindig van válasza az Úrnak.

Lelki próbáimban, Jézus, légy velem

1. Lelki próbáimban, Jézus, légy velem, El ne tántorodjék tőled életem. Fé-lelem ha bánt, vagy nyereség kísért, Tőled elszakadnom ne hagyj sem-miért.

2. Ha e világ bája engem hívogat, Nagy csalárdul kínál hitványságokat: Szemem elé állítsd szenvedésidet, Vérrel koronázott, szent keresztedet.

3. Tisztogass bár bajjal olykor engemet: Kegyelmeddel szenteld szenvedésemet; Bár e test erőtlen: te oltárodon Keserű pohárral, hittel áldozom.

4. Ha halálra válik testem egykoron: Ragyogjon fel lelked e hitvány poron; Ama végső harcon rád bízom magam: Örök hajlékodba fogadj be, Uram!

Isten áldásával.