A kegyelem sokba került

A

 Jordán mellett táborozó nép visszatekint a megtett útra, mindezt azért teszi, hogy megláthassa, hogyan vezette őket Isten (4Móz 33,1-56). Mózes feljegyzi az utókor számára, így azután a későbbi generációk csodálhatják az Urat, és erőt meríthetnek, hitüket megújíthatják a régiek története által.

A vándorlás szabadulással kezdődött, mert az új élet mindig szabadítással indul. Az Úr leoldja a bűn különböző formában ránk rakott bilincseit. Mert ezeket mi magunk képtelenek vagyunk leoldani. Forduljunk Hozzá tehetetlenségünk idején! Ne szégyelljük, hogy nem tudunk szabadok lenni, előre lépni. Ő azért jött, hogy megszabadítson. És akiket a Fiú megszabadít, azok valóban szabadok. A páska utáni napon indultak, azért, hogy beléjük rögzüljön, és soha ne feledjék, mibe kerül a szabadítás. Egy báránynak kellett meghalnia családonként, azért, hogy őket elkerülje az ítélet. Egy báránynak kellett meghalnia, hogy ők élhessenek. Nézzünk szüntelen a Golgotára, és lássuk meg, hogy Isten Bárányának az életébe került a mi szabadításunk. Soha ne feledjük, hogy az ingyen kegyelem Istennek sokba, a Fia életébe került.

Az Egyiptomban végbemenő tíz csapás az ottani istenek feletti ítélet volt. Mind az egyiptomiaknak, mind a zsidóknak meg kellett látni, hogy ki az élő, a valóságos Isten. Erre az eseményre mindig vissza kellet volna emlékezniük, mert ez megmutatja az Úr hatalmát. Megláthatjuk, hogy Isten nem adja dicsőségét senkinek, és amiket mi isteneknek nevezünk ki, azok saját termékeink, bálványok. Rajtunk egyedül az élő Isten tud segíteni. A Belé vetett élő hit gyógyítja meg a lényünket és tölti fel szívünket békességgel, megelégedettséggel.

Az Úr táborhelyről táborhelyre vezette őket. Gyakran megálltak, mert Isten tekintettel van a nép összetételére. Senkit nem akar túlhajszolni. Gyöngéd, megértő és türelmes szeretettel vezette őket. Mégis gyakran lázadtak és nem bíztak Benne. Pedig tudniuk kellett volna, hogy a tizenkét forrás és a hetven pálmafa után is gondoskodik róluk az Úr. Arra kellett volna gondolni, hogy azért vezette őket víz nélküli helyre, hogy próbára tegye a hitüket. Ha pedig az Úr vezette őket oda, akkor lesz víz is. Mert ahol az Úr jelen van, ott minden van. Csakhogy erről a csekkről csak hit által  hívható le a megfelelő összeg. Ha nincs élő hitem, nem tudom használni a számomra elkülönített áldásokat. Bármilyen helyzetben legyünk is, használjuk hitünket!

A szentíró rámutat, hogy a Szentlélek is arra szólít fel, hogy az Úr szavát vegyük komolyan. Bárcsak valóban komolyan vennénk ma is (Zsid 3,7-19)! Mennyivel másabb lenne az életünk, ha Jézus szava irányítana, és annak megfelelően intéznénk dolgainkat. Ha komolyan vennénk, hogy nem kell aggódnunk, mert az Atya megadja a mindennapi kenyerünket, akkor nem kellene arról beszélni, hogy már feléltük a föld ez évi erőforrás-mennyiségét. Akkor nem harcokról, civil áldozatokról, éhhalálról szólnának a hírek. Mikor ébredünk rá, hogy nincs más járható út, mint a keskeny, és nincs más élhető élet, csak a krisztusi életforma? Gondolkodásunk és életvitelünk gyökeres megváltoztatására van szükség, ez azonban csakis Isten kegyelme és a Szentlélek munkája által lehetséges.

Sajnos, ránk is jellemző a szív megkeményítése, mint annak idején a zsidókra is ez volt a jellemző. Vagyis, Isten mondhat, amit akar, mi vakon és süketen megyünk a magunk feje után, mert jobban tudjuk. Hányszor beleesünk ebbe a csapdába, megyünk a fejünk után, és szólhat az Ige, kaphatunk tapasztalt hívő emberektől tanácsot, csak megyünk tovább. Mennyi könny és mennyi tragédia származott már ebből a keményszívűségből. Van, amikor még büszkék is vagyunk keményszívűségünkre, vastagnyakúságunkra. Pedig inkább alázatos szívre lenne szükség.

A mai napi feladatunk a szívünkre való vigyázás. Vigyázhatunk, hogy ne keményedjen meg a szívünk? Hogyan? Úgy, hogy felelevenítjük az Úr munkáit, csodáit, és hittel biztatjuk magunkat, hogy az Úr ma is képes mindezeket, sőt, még nagyobbakat is megcselekedni. A szívet akkor fenyegeti megkeményedés, amikor a reménytelenségben megerősítjük, amikor azt mondogatjuk, nem sikerül, és Isten sem segít rajtam. Szívünket a bizalom erősíti meg. Ehhez az szükséges, hogy Igével bátorítsuk magunkat. Építsünk az Úr szavára, és vegyük komolyan, hogy amit mond, azt meg is cselekszi.

Fontos, hogy egymást is erősítsük. Figyeljünk oda egymásra, és segítsük a másikat a nehéz perióduson továbblendülni. Egy bizonyságtétel, közös imádság is sokat segíthet. Jó, amikor halljuk, hogyan segítette meg a másik testvért az Úr. Nagy erőforrás az ilyen bizonyságtétel, és óriási lökést adhat hitünk számára. Hiszen bennünk is megerősödhet: ha Őt meggyógyította, felsegítette, tovább vezette az Úr, akkor az én helyzetem se reménytelen. Kapaszkodjunk bele elsősorban az Ige bizonyságtételébe, lássuk meg, hogyan emelte fel az Úr a leprást, a vámszedőt, a parázna nőt. Ha ők új életet kaptak, akkor számomra is van esély. Csupán az a kérdés, vágyom-e az új életre? Akarok-e bűneimtől megszabadulni?

 Ím, nagy Isten, most előtted szívem kitárom

1. Ím, nagy Isten, most előtted szívem kitárom, Menedékem nincs sehol e földi határon; Ha te nem jössz bánatomra biztató szóval, Italom könny, a kenyerem keserű sóhaj.

2. Ha a világ nem tudná is számos bűnömet, Teelőled elrejtenem semmit sem lehet; Látja Lelked minden bűnöm, melynek átka sújt: Vedd le rólam, ó, Úr Isten, vedd le ezt a súlyt!

3. Jézusomra föltekintek a kereszt alatt, Nincs szívemnek nyugodalma vétkeim miatt; Ó, ne büntesd, Uram, azt, kit megtört a bánat: Szálljon reám irgalmadból béke, bocsánat!

4. Szent Fiadért, ki engemet vérén megváltott, Hallgass meg, ha bűnbánattal hozzád kiáltok! Vigaszoddal térj kegyesen beteg szívemhez, Hozzád térő gyermekednek, Atyám, kegyelmezz!

Isten áldásával.