Atyátok tudja

 

O

lvasásközben megrendített az Úr azon kijelentése: „Ti az Úrnak, a ti Isteneteknek fiai vagytok” (5Móz 14,1-15,23). Ezért másképp kell élniük, más szokásokat kell követniük, mint azok, akik nem ismerik az Urat. Ha valaki Isten gyermeke, mert az Úr Krisztusban újjá született, annak ezt szem előtt kell tartania. Isten gyermeke már nem élhet úgy, mint a világ fiai. Annak, hogy Isten fiai vagyunk, következménye van, annak meg kell látszódnia. Így kell élni a hívőnek, ilyennek kell lenni. Isten gyermeke a maga környezetében Istenről tesz bizonyságot. Ha azt mondjuk hívő vagyok, akkor a környezet figyeli hogyan él egy hívő. És ahogyan élünk, amit lát köztünk abból vonja le a következtetést, így kell élnie egy hívőnek.  Ha azokat a szokásokat tartjuk, amiket a világ, akkor arra jutnak, nincs különbség. Elég csak elméletben hinni, az élet gyakorlati oldala úgysem különbözik.

Isten azonban világosan rámutat, az Ő gyermekei nem a világ szokásait követik, hanem az Ő útmutatásait. Isten az élet minden területére kiterjesztette igéjét. Elmondta hogyan éljünk és mit vár tőlünk. Most a gyász idejére ad útmutatást, aminek a lényege, ne a társadalmi szokásokat kövessék az övéi. A hívő is fog gyászolni, de ez az időszak is legyen bizonyságtétel. Mutassuk fel, hogy Isten gyermeke másképp éli meg ezt az időszakot, mint a világ. Más módon fejezzük ki fájdalmunkat, és másképp vigasztalódunk, mint azok, akik nem ismerik az Urat. Meg kell látszódni, hogy Isten szent népe vagyunk. Nem is csak népe, hanem szent, megszentelt, és ennek a szentségnek még a gyászban is meg kell látszódni.

Isten mai gyermeke az Úr Jézus tanítványa. Ismeri Urát és tudja, hogy a kereszten odaadta az életét, és így legyőzte a bűnt és a halált. Aki hisz Jézus Krisztusban nem reménytelen, mert tisztában van az Ő halálból való feltámadásával, és bízik az ígéretében. A hívő ember tudja, hogy aki Krisztusban van, ha meghal is él. És a halál oda visz az Úrhoz. Pál apostol vágyott elköltözni és az Úrral lenni. Tudta, hogy a halál nem választhatja el őt Krisztustól. És ő vágyakozott Krisztus után, szeretett volna már Vele lenni. A tanítvány nem fél a haláltól, nem tragédiaként éli meg, tudja, hová tart. Tudom hová tartok? Van üdvbizonyosságom? Az is bizonyságtétel, amikor a világ látja bizonyosságunkat. Ha mi is bizonytalanok vagyunk, ha az a véleményünk nem lehet azt tudni, akkor a nem hívő nem akar Istenhez tartozni. Bizonytalannak, reménytelennek, hit nélkül is lehet lenni. Ne feledjük, Isten fiai vagyunk, és ahogy élünk, viselkedünk az bizonyságtétel.

A tized is Isten gyermekeinek szól, arra biztatja őket, hogy mindenük tizedét örömmel adják az Úrnak. Azonban itt meg kell jegyeznünk, hogy a zsidóság, mint nép volt Isten gyermeke. Az Újszövetségben azonban nem egy nép, de nem is egy felekezet, hanem azok Isten gyermekei, akik beleszülettek az Ő országába. Ez nem a testi születést jelenti, nem elég egy felekezetbe beleszületni, belekereszteltetni, hanem romolhatatlan magból, Isten igéje által kell újjászületni. Ha ez nem történik meg, nem vagyok Isten gyermeke, és ha valaki nem az, nem fog szívből adni a Úrnak. A tizedet nem lehet egy közösségtől megkövetelni, a tizedet a gyermek adja Atyjának, hálás és örömteli szívvel, önként. Így adok én az Úrnak? A gyermeket nem kell kötelezni, mert tudja, mindent kapott, és hálából ad, így köszöni meg az Atya szeretetét. Hálás a szívem? Megköszönöm a tizedemmel is Isten kegyelmét? Másrészt, ha Isten gyermekei önként az Úrnak adják tizedüket, akkor a gyülekezet sem szorul másra, saját magát fenn tudja tartani. Azonban ide Isten Lelkének a  munkája juttathat el.

Fontos még az elengedés. Mivel az Istennel való kapcsolat az elengedésen, a bűnbocsánaton alapszik, Isten elvárja, hogy az övéi is elengedjenek. Aki megtapasztalja a bűnbocsánatot, átéli, hogy Isten a Fiúért elengedi adósságát, annak szintén el kell engedni a másik bűneit, amikor bocsánatot kér, amikor rendezi azt. Arra is utal az elengedés, hogy a hívő ember bele tudja élni magát a másik helyzetébe. Elenged, mert tudja ő is volt szolga, a bűn szolgája, és ezt nem feledi el. Nem feledi el az Úr szabadítását. Másrészt a tanítvány soha nem arra figyel, hogy  jó neki, hanem arra törekszik, hogy a másiknak is jobb legyen az élete.

Ismét olvassuk: „Én pedig azt mondom nektek”, és olyan jó lenne, ha ez belevésődne a lényünkbe (Mt 5,44-6,8). Amit az Úr mond, az mérvadó, azt teszem. A nehéz helyzetekben, a nem szeretem pillanatokban is ragyogjon fel előttünk: „Én pedig azt mondom.” Ha ez felragyog a szívünkben, akkor már nem azt tesszük, amit eddig, akkor már nem úgy állunk az ellenségünkhöz sem, mint eddig, vagy ahogyan azt tanították nekünk, hanem úgy, ahogyan az Úr mondja. Már nem a népi bölcsességekhez ragaszkodunk, hanem eszünkbe jut az, amit az Úr mondott, és meg is tesszük. Mert pont arról szól a tanítványság, hogy azt tesszük, amit Ő mondott.

Eszünkbe jut, hogy Urunk azt mondta szeressük, áldjuk ellenségeinket, és tegyünk jót gyűlölőinkkel és imádkozzunk értük?  Ezt tesszük? Imádkozunk gyűlölőinkért, és jót teszünk velük? Miért? Mert így látják meg, hogy Isten gyermekei vagyunk. Itt összecseng az ó és az újszövetség. Isten azt akarja, hogy lássák az emberek, hogy az Ő gyermekei vagyunk. És ez csak akkor látszik, ha úgy cselekszünk, ahogyan a Krisztus is cselekedett. Ő a minta. A kereszten imádkozott a gyilkosaiért is. És ez az ima nem átok volt, hanem Isten bocsánatát kérte a számukra. Kérjük mi is Isten bocsánatát a minket bántókra, vagy gyűlölőkre.

Az Úr Jézus rámutat, Isten nem csupán elvár tőlünk valamit, hanem úgy várja el, hogy Ő is aszerint tevékenykedik. Isten nem tesz különbséget, amikor feljön a nap, vagy esik az eső. Ezek a természeti áldások a rossz, a bűnös embert is érintik. Ezáltal próbálja Isten elérni, hogy a gonosz is magába szálljon és kimondja, nem érdemlem. És ha kimondta, bűnbánattal boruljon Isten elé, és adjon Neki hálát kegyelméért. Ne feledjük, Isten nem kér tőlünk olyat, amit elénk ne élt volna. Különösen amióta Krisztusban emberré lett. Az Úr Jézus mindent megélt, amit tanított.

Isten országában a többön van a hangsúly, de nem úgy mint ebben a világban. Itt mindig többet akarunk kapni, Isten országában azonban többet akarunk adni. Mert csak az beszél Istenről, ami több. Ha többet mutatunk a hitünkből, az beszédes lesz, de ha nem több, ahogy élünk, mint a többi ember élete, az nem szólít meg senkit. Az Úr Jézus magasra teszi a lécet, legyetek tökéletesek, mert az Atya is tökéletes.  Ne tegyük lejjebb a lécet. Isten nem fogadja el, hogy hitre jutottunk és az elég. Nem, többet vár. De nem úgy, ahogyan mi azt gondoljuk. Nem több munkát, szolgálatot, hanem az evangéliumból többet megélni, mint mások.

A hatodik fejezet az Úrral való kapcsolat megéléséről szól. És ezzel már el is mondtuk a lényeget, kapcsolat, élő kapcsolat egy élő személlyel. Mert Isten, élő személy. Az imádkozás, és a kegyesség többi formája nem az embereknek szól. Nem azért tesszük, hogy lássák, majd megdicsérjenek, milyen kegyesek, milyen hívők vagyunk.  A hívő élet minden rezdülése Istenért van. Mindent azért teszek, mert szeretem Őt, és jelenléte után vágyódosm. Azért böjtölök, és azért imádkozom, hogy azt az időt Vele töltsem, és így mélyítsem a kapcsolatot.  Az imádkozás is azt jelenti, Istennel lenni. Egy időt elkülönítek az életemből és azt Rá szánom. Így erősödik a kapcsolat, így ismerem meg Őt mindennél jobban.  Az Úr a belső szobába küld, ahol én meg Ő van. Ez azt jelenti, nekem kell oda bemennem, vagyis nekem kell meghozni a döntést, most semmi nem fontosabb, mint Ő. Mindent félreteszek és ezt az időt Vele töltöm.  Ez igaz emberi kapcsolatainkra is. Akkor mélyül a kapcsolat, ha időt szánunk a másikra. Ehhez ki kell mondani a másik mindennél fontosabb nekem. Ha vele lehetek, nem számít mennyi a tennivaló, kihasználom a lehetőséget. Istennel való kapcsolatunkban is fontos, ragaszkodjunk a Vele töltött időhöz, ne legyen annál semmi előrébb való. Közben ne feledjük, az Úr is félretesz mindetn, hogy velünk lehessen, és amikor velünk van a belső szobában, csak ránk figyel. Közben nem veszi elő a telefonját, nem rohan ki, hogy a tűzhelyre nézzen.  Ha Vele vagyunk, Ő megfizet nyilván, vagyis valóban ott lesz. Mert mivel fizet? A jelenlétével. Azzal, hogy Őt nem hiába várjuk, mert ott lesz velünk. A belső szoba csendjében nem a kérés a legelső dolog, mert tisztában vagyunk azzal, hogy Atyánkkal vagyunk együtt, Aki jól tudja, mire van szükségünk, mielőtt kérnénk Tőle. Ha pedig tudja, akkor ne azzal töltsem a Vele való időt, hogy listámat sorolom, hanem üljek a lábainál, amint Mária tette, és hallgassam, amit Ő mond. Ezt tartsuk szem előtt, Isten nem azért jön hozzám, hogy felsorolást hallgasson, hogy engem hallgasson, hanem azért, hogy én hallgassam Őt.

 

 

 

 

Mely igen jó az Úr Istent dicsérni

 

1. Mely igen jó az Úr Istent dicsérni, Felségednek, én Uram, énekelni, Szent nevedet di-

csérvén magasztalni És mindenütt e világon hirdetni.

2. Igen reggel irgalmadat hirdetni, Igazságodról éjjel gondolkodni, Hegedűvel, orgonával

zengetni, Minden éneklő szerszámmal tisztelni.

3. Csudaképpen én vigasztalást vészek, Cselekedetidre hogyha tekintek, Kezeidnek

munkájában örvendek, Teremtőmnek, megváltómnak éneklek.

4. Az esztelen ember ezt nem esméri, A hitetlen bolond ember nem érti; Kinek rólad

nincs igaz esméreti: Szent Fiadban mert nincs hite őnéki.

5. E világon gonoszok gyökereznek, Kik mindenkor hamisan cselekesznek; Mint a fü-

vek, virágoznak, terjednek, Hogy örökül-örökké elvesszenek.

6. Lám, ezeket, Uram, felséges Isten, Kik támadnak a te szent igéd ellen, Viaskodnak a

te híveid ellen: Megbünteted, mert vagy örök Úr Isten.

7. Rólad, Uram, akik megemlékeznek, Mint pálmafák úgy szintén ők zöldellnek; Mint

cédrusfák, ugyan meggyökereznek Az igazak, kik igaz hitben élnek.

8. Vallást tesznek Minden emberek előtt, Hogy az Isten igaz mindenek fölött; Hamissá-

got soha nem cselekedett, Mint kőszikla, ő ád nagy erősséget.

 

 

Isten áldásával.