Leleplezés

A

 140. zsoltárban a szerző Istenhez menekül ellenségeivel szemben. Nem áll le velük harcolni, hanem az Úr oltalmát kéri.  Mi szeretjük magunk elrendezni konfliktusainkat és jogot formálunk a visszafizetésre, a bosszúra. Dávid rámutat, hogy úgy lehet a legjobban megoldani ezeket a helyzeteket, ha Rábízzuk magunkat, mi pedig imádságban hordozzuk ellenségeinket. A legjobb módszer az ellenségtől való megszabadulásra az, ha tanítványokká tesszük őket. Az Úr Jézus is arra szólítja fel övéit, hogy „Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket” (Mt 5,44).

A Szentírás számunkra tükör is, amelybe naponta azzal a szándékkal tekintünk bele, hogy meg lássuk, kik vagyunk, hol tartunk, és a felismert kép szerint cselekedjünk.  A Károli fordítás a második versben zsarnok férfiról beszél, a belső szoba csendjében vizsgáljuk meg a szívünket, hogy az a zsarnok nem – e bennem van? Mert bizony már a kisgyermek tudja zsarolni környezetét, addig sír és toporzékol, amíg meg nem kapja, amit szeretne. Ez a zsarnok azonban nem tűnik el a növekedés során, bizony elkísér bennünket, meghúzódik a szívünkben és igyekszik másokra erőltetni saját akaratát. Sokan céljaik elérése érdekében azonnal betegséggel, öngyilkossággal fenyegetőznek, és tudják, a másik megijed, és azonnal kedvükre fog tenni. Van-e valamilyen megoldás ellene? Az első a leleplezés, ha az igét olvasva elismerem, bennem van a zsarnok, én vagyok az, és kérem az Úr szabadítását. Az Úr Jézus jelenlétében megszelídülnek önző, és zsarnok indulataink.

Leleplező a harmadik vers is, mert meglátjuk, mennyire hajlamosak vagyunk háborúzni egymással. Vegyük észre, hogy amikor a másik szól hozzánk, netán kritikát gyakorol felettünk, mindjárt védekező állásba helyezkedünk. Úgy véljük, ha a másik ember más véleményen van, mint mi, akkor már támadni akar, pedig csak más nézőpontból látja a kérdést, más megoldást javasol. Urunk azonban ki akar emelni ebből a vívóállásból, és az Ő indulatát ajánlja számunkra: „tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek” (Máté 11,29).

Az újszövetségi igénkben (1Jn 2,7-11) János azt írja, hogy nem új parancsolatot ad nekik, hanem, csak azt mondja el ismét, amit régtől fogva ismernek. Azonban számunkra minden újnak hat, a szívünk hajlik a gyűlöletre, ellenségeskedésre, nem akar megbocsátani, és nem akar szeretni. Jézusnak kellett eljönnie, hogy újjáformálja szívünket, amely már képessé válhat a másik szeretésére. Magunktól nem megy a megbékülés, a megbocsátás. Látjuk a környezetünkben, hogy még a vallásosság sem elég. Gyülekezetek tagjaiból süt a gyűlölet, amikor másokra néznek. Miért van ez? Mert csak a vallásig jutottunk el, de nem győzte le még Jézus szeretete a szívünket, így azután ha nem tudjuk a másik embert a magunk igazáról meggyőzni, ellenségnek tekintjük. János határozottan kijelenti, hogy, aki gyűlöli a testvérét, az a sötétségben van. Ahol a gyűlölet, az ellenségeskedés tért nyert, ott sötétség lengi körül a szíveket. Ez igaz függetlenül attól, hogy gyülekezetbe tartozunk. olyan nehéz a levegő a mai közösségekbe, mert jogot formálnak a gyűlöletre. János azonban figyelmeztet, hogy a sötétség veszélyes terep, mert nem látja az ember hová lép, milyen csapdák veszik körül, és beléjük eshet. A gyűlölet által vezérelt ember sem tudja, hová fog jutni. Sok tragikus esemény történik napjainkban, amelyek nem biztos, hogy így alakultak volna, ha a haragot, a gyűlöletet nem ápolgatják, hanem Jézus Krisztus által kitakarítják szívükből. A tanítvány életében, nincs létjogosultsága a gyűlölködésnek.

A béke messze tőled, szíved örömtelen,A lépted is oly fáradt, szemed de fénytelen.

Ó hogyha hinni mernél, ragyogna rád csoda! Többé te nem keresnél más életet soha!

Csak Jézus ad nyugalmat, midőn a harc kemény, Megfáradott szíveknek Ő éltetőremény. Ó hogyha ...

Sok vérező sebéből üdv árad, isteni,Ki Őt be nem fogadta, a jót nem ismeri. Ó hogyha ...

Te küszködöt magad csak, ha bûn szívedre tör. S bukásod és kudarcod úgy szégyenít, gyötör. Ó hogyha...

Mi az igaz? tűnődöl, s a kétkedés epeszt. Jézus az út, igazság s az élet, Őt keresd! Ó hogyha ...

Isten áldásával.

Önvizsgálat

F

olytatódik a 139. zsoltár (13-24), amelyben egy bizonyságtétellel találkozunk. A zsoltáros megvallja Istennek, hogy az életét Tőle származtatja, az Úr ajándékaként éli meg. Számára az élet Isten munkája nyomán az anyaméhben kezdődik. A fogantatás és a fejlődés nem véletlen műve, hanem Isten, alkotó munkája. Fontos látás ez, ma pedig lényeges, hogy a tanítványok bátran vállalják, az élet Isten ajándéka. Ezért nincs értéktelen élet, mert Isten akarta minden ember életét. Nem mondhatom, minek adta én nem kértem, hanem egy csodálatos lehetőséget láthatok meg benne. A szent Isten nem sajátította ki a létet, hanem szeretetéből nekem ajándékozta. Urunk láttassa meg mindezt, és tegye hálássá a szívünket, hogy élhetünk, és részt vállalhatunk a földi élet jobbá tételében. Isten nemcsak létre hívott, hanem figyelemmel is kísérte fejlődésünket.

„Könyvedben minden meg volt írva” (10), ez mély hálára kötelez, mert megláttatja velem, hogy az én Uram meg tervezte az életemet. Az én feladatom, hogy ezt felismerjem és elfogadjam. De, csak akkor tudom felismerni az Atya tervét, ha tudok róla, és ha keresem, ha tudatosan igyekszem megismerni. Azért adta az igét, és azért beszélgethetünk Vele, hogy megtudakoljuk akaratát.  Az is benne van ebben a részletben, hogy Isten előre látja életünk alakulását, tudja merre fogunk menni. Igéjében különféle jelzéseket helyezett el, amelyek arra hivatottak, hogy jó irányba menjek.

A zsoltáros szerint életünk hossza is a könyvben van megírva. Itt azonban vigyáznunk kell, nehogy beleessünk a végzet hitbe, úgy gondolva, hogy aki húsz éves korában saját hibájából meghalt, az Isten akarata szerint történt. Ennyi volt megírva, mit tehetünk. Én úgy látom ezt, hogy Isten mindenki számára megadott egy időkeretet, amelyet kitölthet, ez a 90. zsoltár szerint: „Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő” (10). Hasonlóan van ez, mint ahogy a negyvenmillió forintos vetélkedőben, kézhez kapnak negyvenmillió forintot és azzal kell gazdálkodni nyolc kérdés erejéig. Ami megmarad a nyolcadik kérdés után az a játékosé lesz. A zsoltárban megjelölt időkeret mindegyikőnk számára elérhető, azonban felelőtlenül élünk, egyre jobban csökkentjük életvitelünkkel. Mi magunk rövidítjük az életünket. Amennyiben figyeljük körülöttünk az életet, akkor azt kell látnunk, hogy egyre rohamosabban csökken a generációk élettartama. De ez nem végzetszerű, ha Isten ajándékaként kezeljük, és az Ő tervébe simulunk, nem fog rövidülni az életkor, hanem Isten dicsőségére kitölthetjük napjainkat, már itt a földön is.

A zsoltáros még az utolsó versekben Istenhez fordul, és arra kéri, vizsgálja meg az életét. Ez nagyon lényeges, mert felül nézetből, azért másképp látszik minden. Ami itt helyesnek, és jó útnak tűnik, az felülről téves is lehet. Gondoljunk Péterre, aki védte Mesterét, amikor azt mondta, nem történhetik meg Vele, hogy megölik. Emberileg helyes volt, de Isten szemével nézve, ez rossz volt. (Mt 16,2123).  Aki kéri ezt a felülvizsgálatot, annak az Úr meg fogja, mutatni a helyes irányt. Mi már tudjuk: a helyes irány, Jézus nyomában van. „Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem” (Jn 10,27).

János első leveléből a 2,1-6 versek vannak mára, én a hatodik verset szeretném kiemelni, és csendesen a szívünkre helyezni. „Aki azt mondja, hogy őbenne van, annak magának is úgy kell élnie, ahogyan ő élt”. Ez egy igazi mérleg vers, de mondhatnám úgy is, hogy hazugságvizsgáló ige, ön magunkat leleplező szó. Engem megdöbbentett, ahogy olvastam, mert azt tartom magamról, hogy én őbenne vagyok. Ő a szőlőtőke, én pedig Benne a vessző. Azonban, most az én Uram előtt való csendben végig kell gondolnom a következő kérdést: Úgy élek-e ahogyan Ő élt? Olyan – e az életem, amilyen az Övé volt. Vajon mit szól Jézus az életemet látva? Kimondja –e azt, amit az Atya Őróla mondott: Benne gyönyörködöm. Gyönyörködik – e az én életemben?  Azt kérem, szakítsunk időt ennek végig gondolására. Urunk pedig őrizzen meg attól a kísértéstől, hogy a magunk életéről átcsússzunk egy másik ember életének a vizsgálatára.

Nem láthat bár e földi szem,

Jézus tiéd vagyok.

Bár arcod felhő rejti el,

Mégis felém, ragyog.

Fülem nem hallja hangodat,

Mégis beszélsz velem.

S boldogságot csupán az ad,

Ha szódat érthetem.

Képed betölti lelkemet,

Utam bármerre visz.

Tudom, hogy szent kezed vezet,

Ha ezt nem látom is.

Elzengni, hogy mi vagy nekem,

Ó, nincsen arra szó.

Most hitből áll csak életem,

S mégis mindez való.

De majd a felhő felszakad,

Mely most még rejteget.

És színről színre áldalak,

Hogy nálad élhetek.

Isten áldásával.

Őszintén Isten előtt

E

gy nagyon szép zsoltár (139,1-12) első szakaszát olvassuk ma. Ez egy az Úr előtt őszintén leboruló ember vallomása. A teremtmény hódolása, az őt színről-színre ismerő Alkotó előtt. Dávid rádöbbent a valóságra, Isten ismeri, tisztában van lénye minden rezdülésével, nyitott könyv előtte élete. Nincsenek rejtett gondolatok, titkolt vágyak és tettek, Előtte mezítelen minden ember.

Eddig bújócskát játszott az Úrral, menekült, mint Jónás de, most felismerte értelmetlen dolog Isten elől futni. Az Örökkévaló nem ellene, hanem érte cselekszik, nem elveszteni, hanem megmenteni akarja. Jó olvasni ezt az éneket, és közben beszélgetni az én Megváltó urammal. Dávidot megállította rohanásában az Úr, nekünk ma azt mondja: „Ne féljetek, megálljatok! és nézzétek az Úr szabadítását” (2Mózes 14,13; Károli). Nagyon fontos kérése ez, az Úrnak felénk. Meg kell állnunk a nagy rohanásban, rohanunk, és sokszor úgy vagyunk, ahogy régi Skorpió számban hallottam: „Mindenki rohan kifulladásig, de egy sem tudja, hogy miért.” Igénkben az Úr arra szólít fel, álljunk meg Őelőtte csendben, és szemléljük Őt, közben megtapasztaljuk a szabadítást, vagyis azt, hogy Istennek nincs szüksége a mi rohanásunkra, kapkodásunkra. Az igét olvasva merüljünk el az Úr lényében és hagyjuk, hogy átvizsgálja életünket, mert így mi is tisztába jövünk magunkkal. Az igén keresztül megtudhatjuk miként látja életünket, szívünket az Úr.

Minden mozdulatom az Úr előtt történik, ez jó, mert így biztonságban tudhatom magam. Ha bűnbánattal és alázattal jövök, nem kell félnem, ezért jó, hogy tud mindent rólam. Alakoskodni sem szükséges, nem kell többnek, jobbnak mutatnom magam, mint az emberek előtt. Mehetek Hozzá, amint vagyok, sok bűn alatt.

„Messziről érted minden gondolatomat,” nincs kommunikációs probléma, nyelvi akadály, az Úr a gondolataimat is látja, tisztában van mindazzal, ami bennem történik. A gondolatok egymás előtt zárt területet jelentenek. Azok a mi kis rejtett világunk, és úgy gondoljuk, ott szabadjára engedhetjük lényünk sötét oldalát, hisz senki nem tudja, ott mi játszódik le bennünk. Kedvesen mosolyogunk az ágyból késő éjjel minket felverő szomszédra, de gondolatainkban, lényünk mélyén gyilkos indulatokat lövellünk rá. Azonban Isten előtt ez a terület sem zárt, nem átjárhatatlan, ezért a gondolatainkat is Elé kell vinni, bocsássa meg azokat a bűnöket, amelyeket így követtem el, és tisztítson meg tőlük. A beszédhiba, a rossz fogalmazás sem zavarja Urunkat, ezért bátran imádkozhatunk, hiszen a bennünk megfogalmazott, de még ki nem mondott szavakat is érti. Így hát semmi ne tartson vissza az Úrral való beszélgetéstől.

Nincs az életnek, a teremtett világnak egyetlen területe sem, ahol kikerülnénk Isten felségterületéről. Így azután bármerre járok, mindenütt biztonságban lehetek. Másrészt benne van a 8-10 versekben az is, hogy nem tudok olyan helyre menekülni, ahol ne találkoznék Vele. Az ember nem független, Isten vezérlő keze mindenütt jelen van. Ha kell, kinyúl és megragad, hogy el ne nyeljenek a hullámok (Máté 14,30), vagy vihart küld utánam és általa irányít, és ha másképp nem akarok szavára hallgatni, cethalat küld értem, és visszaszállít a kiindulási pontra, hogy újra kezdhessem, de most már Vele.

Még kiemelném azt a szép gondolatot, „a sötétség nem lenne elég sötét neked, az éjszaka világos lenne, mint a nappal, a sötétség pedig olyan, mint a világosság” (12). Azt üzeni ez számomra, hogy ahol az Úr megjelenik, múlik a sötétség, mert Ő a világ világossága. Minél nagyobb területet bevilágít a szívemben, annál világosabb leszek, mert a sötétség visszahúzódik.

Folytatjuk a tegnap megkezdett János első levelét (1,5-10), szinte kapcsolódik az ószövetségi igéhez, ez nem meglepő, hiszen az Újszövetségben is ugyanazzal az Istennel találkozunk. Az Ószövetség Isten Jézus Krisztus Atyja, Aki értünk küldte ebbe a világba Fiát. Tehát az én megmentésem érdekében fáradozik, mert annyira szeret, hogy nem akarja, hogy örökre elvesszek. Áldott legyen az Úr, amiért értem képes volt a legnagyobb áldozatott meghozni, Fiát odaadta a keresztre. Az ott kiontott vér által tisztítja meg életemet minden bűntől, a bűn minden hatalmától. Dicsőítsük Őt, mert mi is lenne, ha magunkban kellene küszködnünk a bűnnel, örök vesztesek maradnánk.

Isten világosság ismétlődik a gondolat és ez azt jelenti, hogy bene lelepleződik az életünk, a hit valósággá, tettekké válik. Isten előtt nem áll meg a szó, ha nincs mögötte valóság, átadott élet. Az Úr előtt csak hazugság a szavakból álló keresztyénség. Amennyiben nem a világosságban játunk, nem krisztusian élünk, hazugok vagyunk. Viszont, ha összhangba kerül a beszédünk és az életünk közösségben lehetünk vele, és ebben a közösségben átéljük, hogy Jézus vére által megtisztulunk a ránk rakodott szennyeződésektől.

Úgy látom akadtak a címzettek közt olyanok, aki úgy látták, nekik nincs bűnük, ők rendben vannak. Amennyiben mégis akad körülöttük probléma, vagy konfliktusba kerülnek másokkal, annak kizárólag mindig a másik ember az oka. János határozottan kijelenti: „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság” (8). Vagyis becsapjuk magunkat, mert igenis van bűnünk, de talán rossz mércét használunk, nem az igébe tekintünk. János bátorít önmagunk vállalására, és azt mondja, nem kell félni bűneink vállalásától, mert „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól” (). De meg kell vallani, mert csak megvallott bűnt lehet megbocsátani. A tékozló fiú, amikor hazaért, nem a bátyját, vagy az apát tette felelőssé, hanem nyíltan vállalta bűneit: „Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek” (Lk 15,21).

Fáradtan, bűnbe veszve

Fáradtan, bűnbe veszve járám az életet,

Hogy megtalált a Pásztor, s nyájához vezetett.

Jól látták ezt az angyalok, s Nevét dícsérve zeng dalok:

Kéz, amely kerestél, szív, amely szerettél,

Vér, mely eltörölted bűnömet,

Mindörökre áldva legyetek!

Míg borral és olajjal kimosta sok sebem,

Fülembe ezt susogta: "Enyém vagy, gyermekem!"

Sosem hallák édesb zenét, szívem hálával megtelék.

Kéz, amely kerestél, szív, amely szerettél,

Vér, mely eltörölted bűnömet,

Mindörökre áldva legyetek!

Lábán kezén mutatta saját sok sebhelyét,

S kemény, szúró tövissel körített szent fejét.

Úgy megragadta lelkemet, hogy értem annyit szenvedett.

Kéz, amely kerestél, szív, amely szerettél,

Vér, mely eltörölted bűnömet,

Mindörökre áldva legyetek!

Azóta Véle járok, szívem csak Néki él.

Csodás lényét megértem Szentlelke fényinél.

Örök éltem sem lesz elég zengnem az Ő dicséretét.

Kéz, amely kerestél, szív, amely szerettél,

Vér, mely eltörölted bűnömet,

Mindörökre áldva legyetek!

S szívem bár napról napra az Úrban megpihen,

Az órát várva várom, amelyben megjelen.

És elviszi felhőkön át elkészített menyasszonyát.

Kéz, amely kerestél, szív, amely szerettél,

Vér, mely eltörölted bűnömet,

Mindörökre áldva legyetek!

Isten áldásával

Megjelent az Élet

A

z Úr előtti leborulással és őszinte imádással kezdődik a 138. zsoltár. Talán itt húzódik meg életünk minőségének a titka is. Ha megtanulunk mindennap, a nap kezdetekor leborulni, nem fogunk kiborulni.  Sokan keresik a kiegyensúlyozott élet titkát, szerintem itt található. Az is igaz azonban, hogy ma sok mindent le kell küzdeni ahhoz, hogy napunk kezdetén Urunkkal lehessünk együtt. Elsősorban úgy gondolom, önmagunkat kell legyőzni, a test vágyait, a gondolatok tervező szárnyalását, és tudatosan Istenre irányítani őket.

Nincs csodálatosabb, mint belekerülni Isten lényének a jelenlétébe, elmerülni szeretetébe, ujjongani kegyelmén és feltöltődni mennyei levegővel. A zsoltáros hangsúlyozza, teljes szívből magasztalja az Urat. Istennel nem lehet fél szívvel együtt lenni, Ő egész lényünket kívánja. Ha a mennyei atmoszférába helyezkedünk, távol maradnak a gondok, akkor nem jut el hozzánk a telefon csöngése, nem szűrődnek be az utcai zajok, nem vonz a konyha, a hírek semmi, csak egyedül Jézus, csak egyedül Ő. Ha betölti lényünket Jézus, akkor mi is csak Róla fogunk énekelni. Mert, ami betölti a szívünket az fog szavakba formálódni is. Amiről szívesen és sokat tudunk beszélni az a fontos, az tölti ki az életünket. Akit szeretünk arról beszélni is tudunk. amennyiben Urunk szerelme betölti lényünket, nem lesz nehéz Róla beszélni.

Az Úrral való közösség a rendszeres csendesség lehetőséget kínál Isten nevének magasztalására, tetteinek dicséretére. Amikor ilyen lelkülettel megyünk és feltárjuk problémáinkat is és Tőle várjuk a segítséget, akkor mi is megtapasztaljuk, hogy lelkünkbe erőt önt az Úr. Figyeljük meg a zsoltárost, számára magától értetődő, hogy nem fog hozzá semmihez, amíg Istennel meg nem beszélte. Minden kérdésben Hozzá vezet az első útja és Tőle vár tanácsot.

„Ha szorult helyzetben vagyok is, megtartod életemet” (7) – szól a szentíró. Tehát fölötte sem volt mindig kék az ég, és nem ragyogott fényesen a nap. De ezekben az órákban sem keseredik el, bízik az Úrban. tudja, hogy nincs az a mélység, amiből Isten ne tudná kimenteni, nincs az a gyenge állapot, amelyben meg ne eleveníteni a Mindenható. Mi is kerülhetünk emberileg lehetetlennek látszó helyzetbe,. Érezhetünk mi szorultságot egészségi állapotunkban, anyagi helyzetünkben, emberi kapcsolatainkban, de az Úr kinyújtott jobb keze megsegít.

Újszövetségből János első levelét kezdjük olvasni. Kedves irat ez a számomra, mert Jézus lényének megtapasztalt mélységeibe vezet. Szinte átéljük Urunk jelenlétét és eggyé válunk lényével. Vessünk egy pillantást János személyére. Ő egy Galileai halászember volt. Egy halászati vállalkozó apjával és testvérével, Jakabbal. Nem valami finom és gyöngéd lelkületű lehetet, mert az Írás mennydörgés fiainak nevezi Jakabbal együtt.  

Az Úr Jézus azonban ennek ellenére elhívja, és a Vele való áldott közösségben János lénye átalakul. Jézus személye jellemformáló erő, képes a legdurvább emberi természetet átformálni és csodálatos alkotássá tenni. Így János sem kerülhette ki az átalakulást, mennydörgésből, szeretett tanítvánnyá szelídült. Legyünk minél többet az Úr áldó jelenlétében, hogy mi is átformálódjunk. ha ezek a Galileai emberek nem jelentettek az Úr számára legyőzhetetlen problémát, akkor a mi természetünkkel, akaratunkkal is megbirkózik. azonban lényeges, hogy nem erőszakkal formál, hanem szeretetével.

János e levél írásakor már igencsak túl van a gyermekéveken, már közel jár a százhoz. Mégis most veti papírra mindazt, amit megtapasztalt Jézus tanítványaként. Amit a Mester életében látott most elmondásra kerül. Jó, hogy idős korában írt, mert azt üzeni számunkra, hogy Isten az idős embernek is szán feladatot, el tudja mesélni mindazt, amit Isten cselekedett az életében. A hosszú életút alatt sok tapasztalat halmozódik fel, ami a következő generáció számára bátorítás és segítség is lehet.  Vannak olyan dolgok, amiket már csak János tud elmondani, hiszen a kortársak, tanítványtársak, a szemtanúk már rég elmaradtak. Ő azonban komolyan veszi a lehetőséget és felelősségteljesen adja tovább a rá bízottakat. Az idős tanítvány élettapasztalatával a fiatalabbaknak segíthet a csapdák elkerülésében, amennyiben ők komolyan veszik a bizonyságtételt és készek tanulni mások hibáiból. Ha figyelünk az Úrra, nem kötelező a különféle emberi szakaszok nyavalyáiba beleesni.  Gyakran azt látom, hogy mindezek ellenére mi is mindenbe beleesünk, így életünk nyafogással és nem felszabadult bizonyságtétellel telik.

Néhány gondolat még az első négy versről. János nem az iskolában megtanultakat mondja el, hanem az Élet iskolájában elsajátítottak, a lényét átjáró tapasztalatok áradnak belőle tovább. felismeri, hogy nem azért láthatta, hallhatta Jézust, hogy magában tartsa, hanem engedje, hogy rajta keresztül mások felé is áramoljon az Élet. Mert Jézusban az Élet jelent meg a földön. Mikor keletkezett az élet? – kérdezi a ma ember. Az élet ma is keletkezik, de csak ott, ahol Jézus Krisztus megjelenik. Nélküle nincs igazi élet, csak vegetálás. Élek, vagy vegetálok?

A krisztusi ember önzetlen, és nem magának való, hanem az vezérli, hogy „nektek is”, legyen közösségetek az Atyával, örömötök teljes legyen, és örökéletetek legyen.

Vezessen minket, ma is, a  „nektek is” szemlélete.

Áldó hatalmak oltalmába rejtve

1. Áldó hatalmak oltalmába rejtve Csak várjuk békén mindazt, ami jő. Mert Isten őriz híven reggel, este, Ő hű lesz, bármit hozzon a jövő.

2. Ha gyötri, bántja szívünket a régi, És múlt napoknak terhe ránk szakad, Megrettent lelkünk vigaszodat kéri, Mit nékünk szerzett, Atyánk, szent Fiad.

3. S ha szenvedések kelyhét adod inni, Mely színig töltött, keserű s nehéz, Te segíts békén, hálával elvenni, Hisz áldva nyújtja hű atyai kéz!

4. És ha az úton örömöt adsz nékünk, Ha szép napod ragyogva ránk nevet, Biztasson, intsen sok nehéz emlékünk, Hogy életünket szenteljük neked!

5. A csend köröttünk mélyen szerteárad. Hadd halljuk azt a tiszta éneket, Amely betölti rejtett, szép világod, Hol téged dicsér minden gyermeked!

Isten áldásával.

Eljön az Úr

I

smét összevontan foglalkozunk a tegnapi és a mai igeszakaszokkal (Zsoltár 136,16-137,9). Megláthatjuk Isten csodálatos hatalmát, amelyet népe érdekében megnyilvánított. Számára nem akadály a Vörös-tenger, utat tud benne készíteni övéi megmentése érdekében. Népe számára a szabadulás eszköze a nagy víz, az ellenségnek pedig végzetes csapda. Minden az Úr szava által történik, Ura Ő a természet elemeinek is. A megszabadított nép átéli, hogy a számára ismeretlen útvonalon sem tévedhet el, mert az Örökkévaló vezeti őket. Az Urat nem hátráltatja az éjszakai sötétség sem, tűzoszlopként áll népe élére.  Nappal pedig felhőoszlopban vezérelte őket. Csodálatos mennyire odafigyel az Úr övéire. Az ő feladatuk „csupán az”, hogy ráhangolódjanak Isten ritmusára és engedjék vezetni magukat.

Azonban ha belegondolunk, nem volt kis feladat a zsidók számára Istenhez igazodni. Mert bizony mi is nehezen igazodunk. Hiszen amikor elindult a felhőoszlop vagy a tűzoszlop, akkor kellett nekik is tovább menni, függetlenül attól, hogy épp mire volt kedvük, vagy ők mit is terveztek. Számunkra is ez jelent próbát, mert amikor az Úr menni akar, mi inkább pihennénk, dolgainkat rendezgetnénk. Az is előfordul, hogy épp a közérzetünket nem találjuk vándorlásra alkalmasnak, arról már nem is beszélve, hogy az időjárás soha nem megfelelő. Meg aztán mi mindig mást akarunk csinálni, mint amit tennünk kell.

A vezetés mellett fontos megemlíteni, Isten oltalmát is. Nemcsak előttük járt az ismeretlen úton, hanem megoltalmazta őket az ellenséges népekkel szemben. Az oltalom nem azt jelentette, hogy nekik nem kellett meg fogniuk a fegyvert, hanem azt, hogy Isten parancsának engedelmeskedve vettek részt a küzdelemben. Tőle kaptak erőt, és bölcsességet a hadakozáshoz, illetve az Úr bizonytalanította el az ellenséges erőket. Így veszi körül ma is gyermekeit. Istennek megvannak az eszközei népe megvédelmezésére, az evangélium győzelemre juttatására.

A 136,25 szerint „Ő ad eledelt minden élőlénynek”. Isten a Föld megalkotásakor minden ember számára elegendő élelmiszer és energia készletet biztosított. Ő nem ítélt senkit éhhalálra, hanem a jó megélhetés lehetőségét biztosította az egész emberiségnek.  Azért, hogy ez mégsem így van kizárólag mi vagyunk a felelősek.  

A 137. zsoltár már a babiloni fogság idején született. Isten rabságban élő népének a lelkiállapotát mutatja be. Ott ültünk és sírtunk, drámai kép ez a tehetetlen hívő emberről, nem tud mást csak sírni, de ez a könny nem mindig bűnbánatból ered. Az az igazi sírás, amikor rádöbben az ember, hogy bűnei miatt került abba a helyzetbe. Ám a zsidók csak nehezen jutottak el ide. Mert könnyebb mindig mást okolni, mint őszintén az igébe tekintve kimondani, vétkeztem. Ha ezt megtesszük, akkor őszinték a könnyek és nem marad el a segítség sem.

Ebben a nehéz helyzetben visszagondolnak a Sionra, a templomra végső soron Istenre. Az jó, hogy gondolnak az Úrra, de olyan ez a visszaemlékezés, mint amikor egy hozzátartozónk halálakor döbbenünk rá, hogy milyen fontos is volt ő a számunkra. Amíg otthon voltak nem volt Isten fontos, nem vették Őt komolyan, inkább a bálványokra figyeltek. Bizony mi is amíg egymás mellett vagyunk, gyakran csak rohanunk, és nincs időnk egymásra. Valami mindig nagyon sürgős így nem marad időnk a fontosra, a kapcsolatokra. Amikor azután valaki meghal, sírva kesergünk, de ez már olyan, mint a temetőkben a rossz lelkiismeret virágai, nem használnak semmit. Még életében kellett volna átadni azt a virágot, megfogni a kezét, mondani egy jó szót. Ma még nem késő, még megtehetjük, hogy ne sírva keljen visszaemlékezni.

A Jakab levél 5,7-20 verseiből kiemelném először a hetedik verset, amely hangsúlyozza, hogy az Úr eljön. Azonban türelemmel kell várnunk ezt az időt, a felkészülésre fektetve a hangsúlyt. Mert az Úr eljön, akkor is, ha nem várjuk, ha nem készülünk rá. Azonban nem mindegy hogyan ér bennünket az a nap. Adja Urunk, hogy felkészültek legyünk a Vele való találkozásra.

„Ne panaszkodjatok, testvéreim, egymásra” – mondja a szentíró, és ez lényeges, ne azzal teljen a drága idő, amit szolgálatra kaptunk, hogy másokra panaszkodunk, bennük látjuk előrehaladásunk gátját, hanem vegyük észre, a hiba bennünk van. A bíró elé csak a saját életünk kerül. Ne más bűneivel, hibáival, hanem a sajátunkkal foglalkozzunk, mert elé állunk, nem másokról, hanem csak saját magunkról kell majd beszélni. Az lesz a lényeg, hogy a földi létem idején, a saját bűneimet is odavittem-e a kereszt alá.

Az imádkozással kapcsolatban valaki bizonyságot tett, hogy idős napjaiban úgy érezte, ő már nem hasznos az Úr számára, hiszen nem tud már úgy és annyit szolgálni, mint korábban. Elmondta, jó ideig csüggedt volt, mert nem tudott már az imádkozáson kívül más feladatot végezni az Úrért. Ebben a vívódásában olvasta Jakab levelét, benne a következő verset: „igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése” (5,16 Károli). Miután elolvasta békesség költözött a szívébe, mert felismerte, hogy az imádkozó élet, hasznos az Úr előtt.  Adjon ilyen megerősítést számunkra is a mindennapi Biblia olvasás során a mi Urunk.

Az utolsó versek pedig szívünkre helyezik a lélekmentés szolgálatát. Bár meglátnánk, hogy nem egyszerűen arról van szó, hogy vannak vallásos és vallás nélküli emberek, és ez mindenkinek a saját dolga. Azt üzeni Gazdánk, hogy felelősek vagyunk egymásért, mert aki bűnben él, és kegyelem nélkül hal meg, örökre elveszik. Viszont aki tudja, hogy ma még itt van a kegyelmi idő, az mondja el annak, aki nem tudja.

Üres kézzel kell-e mennem

Üres kézzel kell-e mennem, S állanom az Úr elé,

 Nincs kalász mit én arattam, Amit nyújtanék felé.

 Ó hogy állok így elédbe, Számot adni, Jézusom,

Nincs egy lélek kit vezetnék, Nincs egy kéve vállamon!"

(Halleluja 322)

Isten áldásával.

Bizonyság

A

 mai zsoltár (136,1-15) versei, Isten magasztalására, a hálaadásra fektetik a fő hangsúlyt. Az énekes megtalálja mind a saját, mind a népe életében azokat az eseményeket, amelyek által hangsúlyozni lehet Isten munkásságát. Nem arról beszél milyen nagy dolgokat hajtott végre népe, vagy Ő milyen tettekkel emelkedik ki, hanem Istenről beszél és Neki ad hálát.

Próbáljuk meg mi is így szemlélni az Egyház és a saját életünk történelmét. Szánjunk időt megkeresni Isten munkáját az életünkben, illetve a történelemben. Vegyük észre, hogy amikor nehéz helyzetben voltunk Ő mentett ki belőle. Hányszor magunknak tulajdonítjuk a megmenekülést, a sikert, pedig az Úr vett körül bennünket. Talán néha el is ismerjük magunkban, hogy Isten gyógyított meg egy betegségből, de mások számára is megvalljuk-e ezt a meggyőződésünket? Felmerjük-e vállalni környezetünk előtt is, hogy nem az orvos, a gyógyszer, a különféle terápiák, hanem Isten adta a gyógyulást szabadulást.

Emlékszem egyszer egy gyógyító konferencia végén balog Zoli bácsi ezzel az igével bocsátotta útra a résztvevőket: „legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet” (1Péter 3,15). Majd hozzáfűzte: amikor hazaértek és megkérdezik tőletek hol voltatok?- akkor nem azt mondjátok, hogy egy szanatóriumban gyógykezelésen, hanem elmondjátok, hogy egy olyan helyen, ahol az Úr Jézusról hallottatok, és már Őt fogjátok követni. Ez a mi feladatunk is, bátran vállalni akár a történelemben, akár az életünkben Isten tetteit. Merjük felvállalni az Úr jeleit kortársaink előtt, ne mondjuk mi is, amit a világ, hogy véletlen történt, vagy csupán a természeti törvények hatásait láttuk, hanem mutassunk rá a történelemben munkálkodó Úrra, akinek terve van népével.

A Jakab levél alapján (5,1-5) pedig, vizsgáljuk meg, mi van az életünk középpontjában. Mihez, vagy kihez rögzül a szívünk? Milyen törvények irányítják tetteinket, mindennapi életünket. Az első vers kemény szavai azért hangzottak el, mert már akkor, abban a gyülekezetben némelyeknek a civil életben való magatartása elvált a gyülekezeti, az igei mintától. Nem azzal volt a probléma, hogy voltak gazdagok, hanem a kincs, a vagyon került a középpontba, körülötte forgott az életük, és már nem volt fontos Isten akarata. Az Úrnak való szolgálat, a lélekmentés már a második helyre csúszott vissza.  Jó nekünk is csendben végig gondolni az Úrhoz való viszonyom? Ő-e a legfontosabb még ma is a számomra és az első szeretet tüze hajt-e még a szolgálat útján, vagy kezd kihűlni az Úrral való kapcsolatunk?

A másik probléma az volt, hogy a vállalkozók üzleti dolgaikat a pogányok etikája szerint intézték. Az akkori üzleti életben elfogadott szabályokat alkalmazták, függetlenül attól, hogy Isten mit szól ehhez. Így aztán gond nélkül visszatartották a fizetést, ha számukra úgy volt megfelelő és gondoltak a munkásuk szenvedésére, nélkülözésére. Jakab ezt a magatartást elítéli, és kéri, hogy igazodjanak Isten igéjéhez. Mai tanítványok számára is lényeges, hogy az élet minden területén az Ő jó vagy rossz illatai vagyunk. A munkánkat is keresztyén szellemben, igei vezetés alatt kell végeznünk, mert egyébként nem lesz jó bizonyság az életünk. A vállalkozásunk, a pénztárcánk fölött is Jézus Krisztus akar Úr lenni.

Mind jó, amit Isten tészen

1. Mind jó, amit Isten tészen, Szent az ő akaratja, Ő énvélem is úgy tégyen, Mint kedve néki tartja. Ő az Isten, Ki ínségben Az övéit megtart -ja, Hát légyen, mint akarja.

2. Mind jó, amit Isten tészen, Ő engemet meg nem csal, :/: De igaz ösvényen viszen, Én megelégszem azzal, Hogy kedvében, Kegyelmében Ő forgatja dolgomat, Csak rá hagyom magamat.

3. Mind jó, amit Isten tészen, Ő engem meg nem utál, :/: Mint jó orvosom, úgy tészen, És mérget ő nem kínál. Orvosságot, Boldogságot Énnékem készít, tudom, Azért csak benne bízom.

4. Mind jó, amit Isten tészen, Ő az én idvességem, :/: Ő velem rosszul nem tészen, Rábízom egész éltem. Örömömben, Keresztemben Mind nyilván megmutatja, Hogy javamat akarja.

5. Mind jó, amit Isten tészen: Ha oly pohárt innék is, :/: Amelynek íze szívemnek Nagy-keserűn esnék is, De eltűröm, Mert víg öröm Felváltja ezt végtére, Sok búm enyhítésére.

6. Mind jó, amit Isten tészen, Mind örökké ezt vallom, :/: Ha rajtam bú, bánat lészen S kell bosszúságot látnom. Mindazáltal Megvigasztal, Mint édes Atyám, engem, Mert csak ő segítségem.

Isten áldásával.

Csak egyedül Jézus

F

olytatjuk a 135. zsoltár olvasását (13-21), amelyben személyes vallomást olvasunk. Ez a bizonyságtétel saját tapasztalatból fakad. Megvallja, hogy Isten az ő életének Ura. Azt jelenti ez a megszólítás, hogy személyesen ismeri Istenét, naponta elé áll és beszélget Vele. Az Úr szava számára parancs, amit végre kell hajtani. Örökkévaló az Úr neve, és Istent az Ő tetteit nemzedékről nemzedékre emlegetik. Bizonyára neki is elbeszélték szülei a bibliai történeteket és ő is tovább adta utódainak, mindazt, amit Isten hatalmából megismert.

Benne feszül ebben a bizonyságtételben az a meggyőződés is, hogy biztos abban, Isten neve örökre fenn marad az emberiség számára. Tetteit nem fogja a feledés homálya beborítani. Mi már igazán megtapasztaltuk, hogy hányszor voltak eszmék és emberek, akik el akarták Istent homályosítani. Ki akarták törölni az emberi tudatból nevét, ők elmúltak, és már alig-alig emlékeznek rájuk, míg az Istenről szóló könyv mindmáig a legolvasottabb írásmű.

Szintén saját tapasztalata alapján szól az élő Isten és a bálványok közti különbségről. Meg kell állapítanunk, hogy külsőre nagyon hasonlítanak egy élő személyre. a bálványok titka abban rejlik, hogy megtévesztésig tudnak hasonlítani az élő lényekre, a cselekvő, igaz Istenre. Mindennel rendelkeznek, amivel egy ember is bír, de azt olvassuk, hiába van szájuk, nem beszélnek. Érzékszerveik érzéketlenek, tagjaik pedig használhatatlanok. A legfontosabb azonban, hogy nincsen lehelet szájukban. Nincs bennük lélek. Az embert Isten Lelke tette élő lénnyé. Mivel nincs bennük lélek, tehetetlenek. Sok embert megtévesztenek, pedig próba elé lehet állítani őket, amint Illés is tette (1Kir 19,). Kiderült, hogy hiába kiáltoztak a Baál papok, nem válaszolt az Istenük és tüzet sem tudott adni. Adja az Úr, hogy megnyíljon a szemünk és felismerjük mai bálványok hiábavalóságát is. A bálványokhoz hiába kiáltunk, amikor nyomorúságban vagyunk, nem tudnak segíteni, magunkra hagynak a bajban. Ám Isten azt ígéri: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem” (Zsolt 50,15). Az alábbi történet is jól szemlélteti a hamis istenek tehetetlenségét, és bizonyítja Jézus hatalmát és a bűnös ember iránti irgalmát.

„Egy kínai ember egyszer elmesélte élete tapasztalatait a maga képes nyelvén: Mély verembe estem, minden erőmmel igyekeztem kijutni, de nem sikerült. Arra jött Konfucius és így szólt: Fiam, ha hallgattál volna a tanításomra most nem lennél ebben a veremben. Ezt tudom! ?kiáltottam, de ez most nem segít rajtam. Segíts! Akkor követem tanításodat. Konfucius azonban mit sem törődve velem folytatta útját és otthagyott reménytelenül. Majd másvalaki jött, és letekintett a verem mélyére. Buddha volt. Keresztbefonta karját és azt mondta: Fiam, ha te is keresztbefonod karodat, behunyod szemedet és a teljes nyugalom és alázatosság állapotába kerülsz, akkor eléred a nirvánát, az örök megsemmisülést, ahogy én is elértem. Légy közönyös minden külső körülménnyel szemben, és megtalálod nyugalmadat. Sietős léptekkel közeledett Mohamed, lehajolt a verem szélén és lenézett. Ember! Ne csinálj olyan nagy lármát! Annyi bizonyos nyomorult helyzetben vagy. Félsz? Nos, nem kell félned. Allah akarata volt, hogy ide beleessél. Ezt jól gondold meg. Ki tehet valamit Allah akarata ellen? Mondd el a hitvallást: Allah nagy és Mohamed az ő prófétája. Mormold ezt a vallástételt, amíg örökre be nem zárul a szád. Aztán halj meg. Kétszeresen fogod élvezni a paradicsom gyönyörűségeit.  És Mohamed is elment, de engem, nyomorult embert nem szabadított meg. Aztán ismét hangot hallottam. Fiam! Feltekintettem és megláttam Jézus arcát. Az ember fiáét, telve részvéttel és együttérzéssel. Egyetlen szemrehányó szó sem hagyta el az ajkát. Azonnal lejött hozzám, a verembe. Tulajdon életét adta, hogy megmentsen. Karjával átölelt, kiemelt a veremből és szilárd talajra állította lábamat. Levette beszennyeződött ruhámat, és tulajdon ruhájába öltöztetetett. Azután ennem adott, végül így szólt: Kövess engem, és mostantól fogva vezetlek. Megőrzöm lábadat az eleséstől. Ezért lettem én -így mondta a kínai- Jézus követője” (Forrás: Internet).

A bálványokkal kapcsolatban azonban még egy dolgot hangsúlyozni kell, amit a zsoltáros is megemlít: „Hozzájuk hasonlók lesznek készítőik, és mindazok, akik bennük bíznak” (18).  Nem veszélytelen a bálványokkal, hamis istenekkel, ideológiákkal való ismerkedés, mert hatással vannak ránk. Nem múlik el nyomtalanul a velük való foglalkozás, szívünket, lényünket átformálják, hozzájuk hasonlók lesznek, akik bennük bíznak. Miben lesznek hasonlóak? Ők is lelketlen, érzéketlen, tehetetlen emberekké válnak. A bálvány és mindaz, ami hozzá fűződik személytelenné, arc nélkülivé teszi azokat, akik benne bíznak. Ellenben Jézus Krisztus visszaadja az eredeti arcunkat, sőt a saját hasonlatosságára formál. Emberi ábrázatunk, torz arcvonásunk helyett, isteni vonásokkal ruház fel. Mit is mondhatnánk ezek után mást, mint a zsoltáros: „Dicsérjétek az Urat” (21)!

A Jakab levél mai része (4,13-17) pedig visszaránt bennünket a magaslatról a földre. Hangsúlyozza, hogy életünk olyan, mint a pára, amely rövid ideig látszik, azután pedig eltűnik (14). Számunkra az alázat az egyedül járható út. Terveinket, elképzeléseinket, mindig azzal a gondolattal határozhatjuk meg, ha az Úr akarja és élünk. Én hiába akarok, mert ugyan készíthetek nagy terveket, de az életem fölött sincs hatalmam. Ezért a legjobb belesimulni Jézus kezébe, és Rábízni magunkat akaratára.  Az Úr kérte vegyük komolyan: „elég minden napnak a maga baja” (Mt 6,34). Ez a fajta életszemlélet megőriz a stressztől, a kiborulástól és a csalódástól.  A távoli jövő helyett éljünk a jelenben. Mert a jövő terveivel való foglalkozás eltereli figyelmünket a jelen problémáiról. Pedig isten, most ad lehetőséget a cselekvésre. Ha tudnál jót tenni, de a saját érdekeid, távoli terveid miatt elmulasztod, bűn az. Nemcsak az lehet a bűn, amit megteszünk, hanem az is, amit a saját kényelmünk, vagy előnyünk miatt elmulasztunk. Ezt az igét mi kitettük a konyhában a mosogató mellé, aki arra jár és látja, hogy van ott elmosatlan edény, gondoljon rá, hogy ha elmossa, jót tesz. Sokszor nagy dolgokban gondolkodunk, pedig legtöbbször apró tettek jelentik a jó cselekedetet. Mi az a tett, ami által másoknak jót teszek, és eddig elmentem mellette, mert nem tartottam fontosnak? Adja az Úr, ha megláttuk, ezentúl tegyük is, neve dicsőségére.

1. Nem szeret senki, senki igazán, Nem érzi más azt, ha valami fáj. Csak egyedül Jézus, csak egyedül ő, Csak egyedül Jézus, csak egyedül ő.

2. Nem látja senki, senki, aki néz, Mi van a szívben, szívnek mi nehéz. Nem látja senki, senki, aki néz, Mi van a szívben, szívnek mi nehéz. Csak egyedül Jézus, csak egyedül ő, Csak egyedül Jézus, csak egyedül ő.

3. Nem ért meg senki, senki, aki él, Nem őriz, félt úgy, ha jön a veszély. Nem ért meg senki, senki, aki él, Nem őriz, félt úgy, ha jön a veszély. Csak egyedül Jézus, csak egyedül ő, Csak egyedül Jézus, csak egyedül ő.

4. Hálánk jeléül szálljon énekünk, Énekünk Jézus, Jézus egyedül. Hálánk jeléül szálljon énekünk, Énekünk Jézus, Jézus egyedül. Csak egyedül Jézus, csak egyedül ő, Csak egyedül Jézus, csak egyedül ő.

Isten áldásával.