Jézusért szabad

Ú

jra fel kell idéznünk magunkban, hogy ezek a próféciák elsősorban Isten népe számára szólnak. Az az üzenetük, hogy az őket szorongató birodalom ideje is le fog járni. Túlkapásaik miatt nekik is felelniük kell. Életünkről számot kell adni. Ők sem tehetnek azt, amit akarnak. Hatalmukat Istentől kapták, általa eszközök voltak Izráel megbüntetésében, de mivel kevéllyé váltak, ők is ítélet alá esnek.

Így van ez minden időben, amikor egy nép elfelejti, hogy hatalmát és lehetőségeit Istentől kapta, és visszaél azokkal, megkezdődik hanyatlása. Ezért tűnnek el a nagyhatalmak és adják át másnak a helyüket. Másrészt, amikor túllépik megbízatásukat, úgy vélik, mindenki fölött vannak. Ők szabhatnak törvényt minden népnek, és Isten fölé is helyezik magukat. Abban a korban a hódító népek isteneik hatalmának tekintették győzelmeiket. Úgy gondolták, senki nagyobb hatalom nincs fölöttük. Isten azonban rámutat: Babilon is csupán egy emberi birodalom, nekik is számot kell adniuk az élő Isten előtt tetteikről. A hatalom nem azért adatik, hogy azzal visszaélve mások kárára éljenek. Nem mások leigázásához, nyomorba döntéséhez, elpusztításához adott segédeszköz a hatalom vagy a fegyver, hanem inkább mások védelme és segítése a feladatuk.

A Babilon fölött meghirdetett ítélet reménységet jelent a fogságban élők számára. Ebbe az ígéretbe fogódzkodva élhetnek, és erősíthetik egymást, hogy a birodalom ereje egyszer hanyatlani fog, és Isten megszabadítja népét. Azt üzeni ezzel, hogy a távolban, az idegen földön se adják fel, ne mondják, hogy minden mindegy, hanem bízzanak a szabadulásban, a hazatérésben. Soha ne mondjuk, hogy minden mindegy, innen már nincs visszaút. Mert mindig van esély. Isten ígéretei megbízhatóak, ha rájuk építünk, szilárddá válik az életünk.

Azonban nemcsak az a veszély fenyegeti Isten népét, hogy lemond a hazajutás lehetőségéről, hogy nem hiszi, eljön a szabadulás órája, hanem az is, hogy majd annyira megszokják az idegen földet, hogy nem is akarnak hazamenni. A letelepedett életnek, a jólétnek is megvannak a veszélyei. A hazatéréshez fel kell majd adni a babiloni vállalkozást, otthon pedig a semmiről kell újrakezdeni. Istennel azonban lehetséges az elszakadás és az újrakezdés. A megtérés tulajdonképpen elszakadás a bűntől, a régi életformától, és egy újnak a megkezdése. Legyünk készek lezárni a múltat, és megnyitni egy új fejezetet az Úrral. Isten felkínálja az új kezdetet, amit már Vele indíthatunk, úgy, amint Izráel is.

Miután Heródes visszaküldte Pilátushoz Jézust, ő kihirdeti, hogy bűntelennek találja (Lk 23,13-25). Nem követett el semmi olyat, amivel vádolják. Tulajdonképpen koholt vádak alapján akarják Őt elítélni. Pilátus szabadon akarja bocsátani, ám ehhez az elhatározásához nem ragaszkodik szilárdan. Miért? Mert nem az igazság érdekli, hanem saját karrierje. Ott áll Jézussal szemben, és nem akar dönteni, nem akarja látni, hogy Jézust kell vállalni, akkor is, ha ez pozícióvesztéssel jár is. Vállalom-e Jézust akkor is, ha hátránnyal jár? 

Pilátus háromszor kínálja fel a nép számára a Jézus melletti döntést. Isten különleges kegyelme háromszor ad lehetőséget önmaguk meggondolására. A hirtelen indulatból fakadó döntés, a tömeghez való alkalmazkodás helyett elgondolkodva, Jézusra tekintve dönthetnek. Lehetőséget kapnak arra, hogy az Életet válasszák. Azonban ezek az emberek már nem tudnak elcsendesedni, nem látják, kicsoda Jézus, és ki az, akit helyette választanak. A tömeg ítélőképessége befolyásolható, és amikor másokra figyelünk, elveszítjük józan ítélőképességünket.

Kit is választanak? Egy gyilkost, de ez a gyilkos nemzeti ügy érdekében lépett fel, és inkább őt választották. Barabbást kérték, mert ő olyan volt, mint a tömeg. Barabbás úgy oldotta meg a problémákat, ahogyan ők is. Barabbás lelke a nép lelkét fejezte ki. Ők is pusztítani akartak, az ölésben látták a megoldást.

Azért nem kellett nekik Jézus, mert Ő nem életet elveszíteni, hanem megmenteni jött. Jézus nem a háborúban, a pusztításban, az élet kioltásában látta a megoldást, hanem az újjászületésben. Jézus számára a megoldás az ember megtérés általi megváltozása és az új életforma. A megtért ember fegyvere a megbocsátás, az ellenség szeretése és a vele rosszat tevővel szemben alkalmazott jó cselekedet.

Mi is döntés előtt állunk. Ezeket a sorokat olvasva nem kerülhetjük ki a kérdést: kit választok? Ki kell nekem? Jézus, az Isten Fia, vagy Barabbás? A döntésem meghatározza életfelfogásomat. Ha Jézust választom, akkor rálépek a keskeny útra, amely életre vezet.

Pilátus végül engedett a nép követelésének, és halálra adta Jézust, Barabbást pedig szabadon engedte. Vajon belerendült-e Barabbás szíve ebbe a cserébe? Meglátta-e, hogy Jézus halála által lett ő szabad. Belerendül-e a lelkem ebbe a cserébe, meglátom-e, hogy Jézusnak azért kellett meghalnia, hogy én szabad lehessek? A sátán nem enged szabadon, csak Jézus életéért cserébe. Őérte lehetek én szabad. De ezzel a szabadsággal élnünk kell. Mit teszek a szabadulás után? Hálát adok és elindulok Őt követni, mint tette Bartimeus? Vagy megyek a saját dolgomra, élek ugyanúgy, mint addig, ahogyan a kilenc meggyógyult leprás? Hogyan tovább? Ezt kell eldönteni. Boldog, aki meglátja, mi történt Pilátus előtt, és hálás Jézusnak a cseréért, és Neki szenteli ezért az életét. Soha ne feledjük: nekünk lenne a helyünk a kereszten.

Már keresztem vállra vettem

1. Már keresztem vállra vettem S érted mindent elhagyok. Mindenem vagy, árva lettem, Honjavesztett szív vagyok. Vágyat, célt a múltnak adtam, Nincs már bennem vak remény, Mégis gazdag úr maradtam: Isten és a menny enyém.

2. Ember bánthat és zavarhat: Szíved áldott menedék; :/: Sorsom próbál és sanyargat: Édes csenddel vár az ég. Nincsen búm, mely könnyet adjon, Míg szerelmed van velem, Nincs öröm, mely elragadjon, Hogyha nem benned lelem.

3. Lelkem, teljes üdv a részed, Hagyd a bút s a gondot el; :/: Légy vidám, ha meg-megérzed: Tenni kell még s tűrni kell. Gondold el: ki Lelke éltet, Milyen Atya mosolya; Megváltód meghalt teérted: Mit bánkódnál, menny-fia?

4. Kegyelemből dicsőségbe Szállj, hited majd szárnyat ad, :/: S az örök menny fénykörébe Bévezet majd szent Urad. Véget ér itt küldetésed, Elszáll vándoréleted, Üdvösséggé lesz reményed, Égi látássá hited.

Isten áldásával.

A csoda

A

 fogságban élők számára továbbra is bátorító üzeneteket mond az Úr (Jer 51,1-19). Most erre van szükségük, meg kell látniuk, hogy nem reménytelen a helyzetük. Ők úgy látják, nincs remény a hazatérésre. A próféta hirdeti: van, mert Isten megígérte, és ők az ígéretre figyeljenek, ne Babilonra. Most még úgy tűnik, ez a birodalom megdönthetetlen, és így elképzelhetetlen a szabadulás. Ha az Úrra néznek, ha belekapaszkodnak az ígéretekbe, akkor minden másképp néz ki. Az ige azt mondja el számunkra, hogy az Úr számára nincs lehetetlen. Mert nem arról van szó, hogy a zsidóságnak kell majd magát megszabadítania, mert erre valóban nincs esély. A rabságból, a bűn hatalmából képtelenek vagyunk magunkat megszabadítani. De Isten nem is ezt várja tőlük, hanem azt kéri, bízzanak Benne. Hívják segítségül, és majd megtapasztalják az Ő szabadítását. Isten ma is szabadító. Hamar megfeledkezünk erről, és így mi akarjuk problémáinkat megoldani. Isten nem feledkezik meg rólunk, azonban a szabadítás idejét ki kell várni.

Látunk emberi megoldást is ebben a részben, de ez nem vált be. Mert az igazi és mély problémákra nincs emberi megoldás. Gyógyítgattuk Babilont, de nem gyógyult meg. A régit, a bukásra ítéltet gyógyítgatják. Vannak, akik már annyira megszokták a babiloni életet, hogy nem akarják elhagyni, csak javítgatni akarnak rajta. Nem a javítgatás, hanem a megtérés, egy teljesen új élet a megoldás. Az egész emberiség számára ez az egyetlen út, megtérni az Úrhoz, és az ige szerint élni. Ez magunktól nem megy, csakis újjászületett emberek képesek Isten akarata szerint élni. Hiába mondogatjuk egymásnak: légy jó, szeresd a másikat, bocsáss meg, légy megértő! Ez magunktól nem megy. Ezt kellene már meglátnunk. Hiába gyógyítgatjuk magunkat, az öngyógyítás nem segít. Egyetlen orvosság létezik bajainkra, ez a kegyelem. Csak az Úr Jézus Krisztusban való élő hit által gyógyulhat meg az emberiség és benne a mi személyes életünk. Nincs más orvosság. Így adventben döbbenjünk erre rá, és fogadjuk el az Úr orvosságát.

Mindezek alátámasztására, a nép reménységének növelésére Istenre mutat Jeremiás. Az Ő hatalmáról tesz bizonyságot. Vallja, hogy Isten a Teremtő. Ő alkotta meg a földet, és ma is képes megtenni mindazt, amit eltervezett. Isten az Ő akaratát megcselekszi, nem csökkent a hatalma, nem fogytak el lehetőségei. Bátran bízhatunk Benne. Bízzunk ma is Urunkban, nincs számunkra más megoldás. Ne veszítsük el reménységünket és bizalmunkat. Ehhez azonban folyamatos hitre és igeolvasásra van szükségünk. A rendszeres kapcsolat növeli bizalmunkat, ha rendszeresen élünk az igével, nem tompul el látásunk. Akkor nem a világ lehetőségeiben, hanem ezek ellenére is Urunkban bízunk.

A gonosz feltartóztathatatlanul megy előre, nem áll le, csak akkor elégszik meg, ha Jézust a kereszten látja (Lk 23,1-12). Azt gondolja, győzelmet arat, de nem veszi észre, hogy ez a cél. Jézus értünk megy a keresztre. Az ember lehetőséget kapott Jézus földre jövetele által, ám ezzel nem élt. Isten elleni dühe, hamis önállósága elvakította, és nem ismerte meg jótevőjét, Megváltóját. Milyen könnyen elvakulunk mi is, nem látjuk, ki az, Aki előttünk áll, ki az, Aki felkínálja számunkra az új élet lehetőségét.

Pilátus is találkozhat az Úrral, így ő is beletekinthet Lénye tükrébe, és segítségül hívhatná Őt. Azonban nem teszi. Amit mond, az a másoktól hallott szöveg ismétlése. Jézus nem nevezi magát előtte Krisztusnak, Királynak, mert erre neki és nekünk kell rádöbbennünk. Jézus előtt állva nekünk kell felismerni, hogy kicsoda Ő. Csak akkor van értéke a vallomásnak, ha az személyes hitből és felismerésből fakad. Nem az a bizonyságtétel, amikor egy megtanult szöveget felmondunk. Jézus azt akarja, hogy minden vallomás lényünkből fakadjon. Nem azt várja, hogy azért mondjuk Úrnak, mert ezt várják el tőlünk.

Pilátus a menekülő, a gerinctelen ember képe. Amikor látja, hogy nincs miért elítélni Jézust, hogy nincs bűn Benne, akkor nem engedi szabadon, hanem továbbküldi. Szabadulni akar Jézustól, és nem megszabadulni a bűneitől. Nagy veszély ez ma is, azt gondoljuk, hogy az Istentől való szabadulás, a Tőle való menekülés megoldás. Ez soha nem megoldás. Akkor oldódnak meg a dolgok, és jutunk békességre, ha merjük Őt vállalni.

Azt olvassuk, hogy Heródes is szerette volna már korábban is látni Jézust. Hát akkor miért nem kereste fel? Ha őszintén találkozni akart volna Vele, felkereste volna. De ő nem akart személyes életváltozást, neki nem megváltóra volt szüksége, csak csodákra. Azonban Jézus nem mutatványos. Csodái mindig bizonyságtételek Isten hatalmáról és Isten országa megérkezéséről. A csodákat nem lehet kikényszeríteni, mert tulajdonképpen a legnagyobb csoda Jézus. Aki csodát akar látni, szemlélje Jézust. Hiszen a legnagyobb csoda, hogy Ő eljött ebbe a világba. Karácsony a csoda napja, Jézus megszületett. Nincs ennél nagyobb csoda, hiszen nem természetes, az hogy Isten emberré lett. Ha nagyobb csodát akarunk, akkor zarándokoljunk el lélekben Jeruzsálembe, és keressük fel húsvét hajnalán azt a sírboltot, ahová megfeszített testét helyezték. Ott látunk csodát: feltámadt és él. Jézus nincs a sírban, feltámadt, él és uralkodik örökkön örökké. Pilátusok, Heródesek, főpapok ideje mindig lejár, ők meghalnak és nincs tovább befolyásuk az életre. De Jézus él, és hatása van ma is.

Jézust ne kezeljük játékszerként, amint tették kortársai. Ne dobáljuk ide-oda, hanem vegyük komolyan a lehetőséget, és adjuk át életünket Neki. Lássuk meg a csodát, és mondjuk ki Előtte: én Uram és én Istenem.

Meghódol lelkem tenéked, nagy Felség

1. Meghódol lelkem tenéked, nagy Felség, Szentháromságban ki vagy egy Istenség. Csak téged illet minden tisztesség, Mert téged ural az egész föld s ég.

2. Imád a nagy ég ő teljességével, Mondván: szent, szent, szent az Úr felségével! Teljes a föld s ég dicsőségével, Seregek Ura erősségével!

3. Imád a földnek kiterjedt nagysága, Mind e világnak nagy hatalmassága; A sok népeknek minden országa, Roppant táborok sűrű sokasága.

4. Imád téged a napnak fényessége, Az éjszakának titkos setétsége; Imád a holdnak ő teljessége: A csillagoknak szép ékessége.

5. Imád a tenger s a vizek folyása, A sok hegyeknek magas fennállása; Minden szeleknek széjjeloszlása S a madaraknak ékes szólása.

6. Imádlak én is téged, Teremtőmet, Gondviselőmet és Idvezítőmet, Megszentelőmet s erősítőmet: Én Istenemet, egy Segítőmet.

7. Imádlak téged, Urát kezdetemnek, Urát végemnek s egész életemnek, Fő szerző okát a természetnek, Halálnak Urát és kegyelemnek.

8. Imádlak téged, egyedül Uramat, Nem vetem másban én bizodalmamat; Mikor imádlak, halld meg én szómat, Írd be könyvedbe hódolásomat.

Isten áldásával.

Ne rejtsd el fényedet!

A

mikor egy nép más népek meghódítására törekszik, isteneiben bízik, győzelmeit bálványainak tulajdonítja (Jer 50,29-46). Tulajdonképpen istenek harcáról van szó, mert a hódítók úgy élik meg, isteneik hatalmasabbak, mint a legyőzött nép istenségei. Úgy tekintik a hódításokat, mint az istenük győzelmét. Így azután amikor elfoglalnak egy országot, birtokba veszik szentélyüket is, ez jelzi: totális győzelmet arattak, a legyőzöttnek nincs kiben reménykednie, mert istene is le van győzve.

Így indult el a Babiloni Birodalom is. Hatalmuk növekedését, győzelmeiket istenüknek tulajdonították. Amikor elfoglalták Jeruzsálemet és bevették a templomot, akkor is úgy gondolták, a zsidók Istenét is legyőzték. A zsidók feletti győzelem elbizakodottá tette őket, és visszaéltek hatalmukkal, erejükkel. Úgy vélték, övék a világ, mindenkinél hatalmasabbak, és azt tesznek, amit akarnak. Elhitték, hogy az ő hatalmuknak soha nem lesz vége, birodalmuk legyőzhetetlen. A próféta által szól Isten üzenete Babilon bukásáról. Az ige rámutat, eljön az ő büntetésük napja is. Igen, senki nem kerülheti el az Úr elé való állást. Nincs olyan földi személy vagy olyan hatalom, ami kikerülhetné Isten ítéletét. Mindnyájunknak számot kell adnunk életünkről, tetteinkről az Úrnak.

Az ige azt mutatja, hogy a birodalmak, a földi hatalmak nem csupán az ítéletkor kerülnek mérlegre, hanem már földi létük során is. Amennyiben nem ismerik el, hogy az élő Istentől kapták hatalmukat, és túllépnek hatáskörükön, az Úr kiszolgáltatja őket más népeknek. Egyik birodalom sem tart örökké, egyszer mindegyiknek lejár az ideje.

Babilon is azt gondolta, hogy senkinek nem tartozik elszámolással, nem akarta meglátni, hogy csak azért győzedelmeskedhetett Isten népe fölött, mert Ő a kezébe adta őket. Isten felhasználta Babilont népe formálásában, de nem bízta meg hatalma átlépésével. Mivel kevéllyé vált, el fog esni. Meg fogja tudni, hogy Izráel elbukott, de Isten nem. Istent nem lehet legyőzni, saját győzelmeit csak azért érhette el, mert az Úr engedélyt adott számára. De mivel nem így látta, nem az Urat dicsőítette eredményeivel, el fog bukni.

Nézzünk mi is a szívünkbe, vizsgáljuk meg életünket: az elért eredményekért adtunk-e hálát az Úrnak? Úgy látjuk-e, hogy mindent az Ő kezéből kaptunk? A növekedés, az eredményesség mind Isten ajándéka. Hányszor elfelejtünk hálát adni, magunknak tulajdonítjuk a sikert, a kudarcokért pedig Őt tesszük felelőssé. Legyünk hálásak, köszönjük meg az Úr ajándékait, és úgy éljünk velük, mint akiknek számot kell adniuk Gazdájuk előtt.

Amire senki nem gondol, megtörténik, a tanítvány megtagadja Mesterét (Lk 22,54-71). Talán pont azért történik meg, mert senki, még Péter sem gondolja, hogy ez vele megtörténhet. Pedig az Úr elmondta, mire számítson, és mégsem tudja elkerülni ezt a fájdalmas eseményt. Miért? Igen, miért nem volt képes elkerülni ezt a bukást? Talán azért, mert nem vette komolyan, hogy bajba kerülhet, másrészt úgy gondolhatta, hogy ha csak a főpap udvaráig megy, ha csak a tűz mellé húzódik, minden rendben lesz. Mivel nem vállalta nyíltan a Jézushoz való tartozást, azt gondolta, elkerüli a feltűnést, a lebukást.

Jó azonban megszívlelni: Jézust nem lehet titokban követni. Titkos tanítványság nem létezik, mert Ő nem bujkálásra, életünk mentésére, hanem bátor bizonyságtételre hívott el. Azt várja, hogy mindenkor vállaljuk hovatartozásunkat. Mindezt úgy kéri, hogy Ő is vállalt minket. Jézus soha nem bujkált, hanem nyíltan vállalta önmagát és küldetését, vállalta tanítványait is. Ezt láttuk a Gecsemáné-kertben is.

Péter azonban bujkál, titokban akarja tartani Jézushoz való tartozását, nem meri vállalni élete Urát. Mi mindig merjük vállalni? Nem történt még olyan, hogy nem akartuk, hogy kiderüljön a hitünk? Azonban Péter rossz helyre megy, a kényelmet helyezi előtérbe, és kiderül, hogy a tűz mellett az egyszerű emberek felismerik. Nem lehet elrejteni hitünket. Ő a világosság, és most elrejti fényét. Ne rejtsük el fényünket, vállaljuk fel mindig, hogy Jézus a világ Világossága.

Nem mindegy, milyen közösségbe megyünk, nem mindegy, hová tartozunk, Péter rossz helyre ment. A világ tüzénél nem melegedhet a tanítvány.

Pétert a kakas hangja emlékezteti Jézus szavaira, ennek nyomán rádöbben vétkére, és sírva fakad. Ez azt jelenti, hogy nem közömbös, mert fáj neki, amit tett. Most jön rá, hogy Jézus ismeri őt, tudja, mi lakik benne, de ő nem hitt az Úrnak. Péter sírása a bűnbánat megnyilvánulása, de nem reménytelen bánat ez, mert Jézus rátekint. Talán későnek gondolnánk, de nem késő, mert az Úr ránéz és jelzi, kész megbocsátani. Jézus tekintete megvigasztalja és felemeli Pétert. Ebben a tekintetben benne van: te megtagadtál engem, de én nem tagadlak meg téged. Igen, Ő nem tagad meg, továbbra is ad esélyt, mert terve van velünk.

Az emberiség legmélyebb pillanatai tárulnak szemünk elé, a példázatbeli Gazda Fiát, az Örököst csúfolják és bántalmazzák. Idáig süllyedt az emberiség, Teremtőjét megveri és halálra ítéli. De az is nagy lelki mélység, hogy más nyomorúságán tudnak szórakozni. Mennyire megkeményedik az ember,  a szenvedésen is tud szórakozni. Mit mondjunk erre? Mi már saját lakásunkban brutális jeleneteket nézünk, és talán közben vacsorázunk. Urunk, könyörülj rajtunk. Csoda, hogy még mindig kapunk esélyt, csoda, hogy még tart a kegyelem ideje.

A vezetők vallomást várnak Jézustól, de amikor megerősíti őket, amikor kimondják, hogy Ő az Isten Fia, nem hisznek neki. Hiszem-e, hogy valóban Jézus a Krisztus, az élő Isten Fia? Az első keresztyének bizonyságtétele volt ez, ami személyes meggyőződésből fakadt. Jézus nem egy jó ember, akire emlékezni kell, hanem Ő a Krisztus, a mi Segítőnk. Ő az, akire a mai embernek szüksége van. Ő az Ember.

Kicsiny kis fényemmel

|: Kicsiny kis fényemmel,

világítani fogok! :| 3x

Áldom Őt minden nap és mindenhol!

|: Elrejtsem-e fényemet? nem!

Világítani fogok! :| 3x

Áldom Őt minden nap és mindenhol!

|: Sátán sem állíthat meg! nem!

Világítani fogok! :| 3x

Áldom Őt minden nap és mindenhol!

|: Így teszek míg jézus jön! igen!

Világítani fogok! :| 3x

Áldom Őt minden nap és mindenhol!

|: Kicsiny kis fényemmel,

világítani fogok! :| 3x

Áldom Őt minden nap és mindenhol!

Isten áldásával.

Sebeink gyógyítója

J

eremiás a fogságban lévők számára nyújt reménységet mostani üzenete által (Jer 50,1-28). Az Úr prófétáján keresztül reményteljes jövőt vázol föl a most reménytelennek tűnő helyzetben. Arról beszél, hogy a most legyőzhetetlennek tartott Babiloni Birodalom is lehanyatlik majd. Eljön az idő, amikor egy másik nép uralkodik majd fölöttük is. A kijelentés elhangzásakor ez még hihetetlennek tűnik, hiszen mindig hihetetlennek tűnik az aktuális birodalom hanyatlásáról és bukásáról szóló prófécia. Akik az adott korban élnek, úgy gondolják, ennek a birodalomnak soha nem lesz vége. Ennek a tudatnak a kialakításához nagyban hozzájárul az adott birodalom ideológiai rendszere és propagandája. Lelki terror alkalmazásával éri el, hogy az emberek legyőzhetetlennek gondolják. Gyakran a hívők is átveszik ezt a gondolkodást, elveszítik igei látásukat, feladják reménységüket, és meghódolnak.

Isten azért üzen Jeremiás által a fogságban élőknek, hogy ezt a propagandát megtörje, és ébren tartsa bennük a hazatérés, a szabadulás vágyát. Isten népe az Isten ellenes birodalmakban soha nem érezheti magát otthon. Soha nem adhatjuk fel a világ befolyása alóli szabadítás reménységét. Isten népe nem érezheti magát jól Babilonban, várni kell a szabadítót. A mi szabadítónk az Úr Jézus. Azonban legyünk őszinték, nem mindenki és nem mindig érzi magát idegennek a világban. Gyakran nagyon is jól érezzük magunkat benne. Azért szól előre Jézus, hogy ellent tudjanak állni a csábításnak, és éberek legyenek, figyeljenek az idők jeleire, és amikor az Úr megnyitja a szabadulás kapuját, készek legyenek az indulásra.

Adventben vagyunk, így az Úr Jézus visszajövetelére figyelünk, nekünk is le kell győzni a világ hatalmát, és készen lenni, bármikor is érkezik. Bizony, annyira beleszokunk a világba, annyira elkényelmesedünk, hogy talán nem is igazán várjuk vissza Urunkat. Hiszen ha most jönne, sok mindentől nehezen válnánk meg, vagy nem is akarnánk megválni. A jóléthez, a nyugalomhoz annyira hozzá lehet szokni, hogy már nem is akarunk kimozdulni belőle. Könnyen megkövéredik a szívünk.

Jeremiás látja, és úgy gondolom, a szívében örömmel látja ezt a jövőben végbemenő eseményt, hiszen amire mindig vágyott, bekövetkezik. Keresik az Urat. Jeremiás azért munkálkodott, hogy a nép elkezdje végre szívből keresni az Urat, és ez a szabadulás idején majd bekövetkezik. Az öröm és a bűnbánat könnyei törnek elő a szívekből, felismerik, hogy bűneik miatt volt a hetven esztendei rabság. Az öröm könnyeit pedig Isten hűsége és szabadítása indítja el.

Most már felismerik, hogy az Úrral való szövetség életet jelent. Egymást buzdítva szegődnek Istenük nyomába, meglátva: nincs más út, csak az Isten útja. Jó, amikor felismerjük, hogy egyedül az Isten által kijelölt út a jó, a járható, és örömmel lépünk rá.

Ki gondolta volna, hogy a tizenkettő egyike vezeti a Jézust elfogó csapatot (Lk 22,47-53)? Igen, ki gondolt erre? És ki gondolná, hogy egy tanítvány képes Mesterét elárulni? Mennyire rosszul ismerjük magunkat, nem tudjuk, mi lapul a szívünkben. Jó, ha őszintén Urunk elé állunk, ha még idejében kérjük, vegye kézbe életünket, tisztítsa meg a szívünket.

Megdöbbentő, hogy a szeretet jelének, a csóknak a leple alatt az árulás jele húzódik meg. Hányszor használjuk mi is a szeretet jelét rosszra. Amikor csókot adunk, de mást gondolunk. Mert az ember képes elrejteni igazi énjét és indulatát. Azonban Jézust nem lehet megtéveszteni, Ő tudja, hogy ez a csók mást jelent. Nem a szeretet kifejezése ez, hanem az árulás jele. A mi kezünkben a jó is elromlik.

Mennyire félreismerik Jézust, sokaság megy Ellene, azt gondolják, fegyverre van szükség Vele szemben. Jézus nem menekül el, mert azért jött, hogy életét adja értünk. Az is elgondolkodtató, hogy a tanítványok sem tudnak többet, mint: vágjuk őket fegyverrel. Három éve Jézussal vannak, és csak eddig jutottak el. De mi hol tartunk? Nem mi is sokszor odacsapunk? Úgy gondoljuk, az a megoldás, ha a fegyvert, az erőszakot vesszük igénybe. Jézus azonban nem ezen az úton jár. Megállítja a fegyverhasználatot.

Félreértik Őt, mert nem arra gondolt, hogy fegyvert kell használni, hanem arra, hogy majd amikor már nem lesz velük, gyakran nehézzé válik a helyzetük. Támadásoknak lesznek kitéve, nem fogadják őket mindenütt szívesen. És ebben a helyzetben a fegyver oltalmat jelenthet, hiszen a fegyveres férfiakat nem merik a rablók megtámadni. A tanítványok azonban úgy gondolták, most kell használni a kardot. Jézus nincs rászorulva a mi védelmünkre. Sőt, Ő meggyógyítja a szolga fülét. Mi sebeket okozunk, Ő pedig begyógyítja azokat. Ez reményt jelent a számunkra is, hiszen sokszor okozunk sebeket, de Jézus képes és kész helyrehozni, amit mi elrontunk. A mások által okozott sebeink gyógyítója is az Úr. Tárjuk fel Előtte minden sebünket, a lelkieket is, azokat, amiket senkinek nem mondunk el, vagy amiket senki nem képes kezelni. Az Úrnál minden sebre van orvosság, és ez az Ő irgalma és kegyelme. Azért kapott sebeket, hogy mi általa gyógyulhassunk. Áldott legyen érte az Úr neve.

 Lelki próbáimban, Jézus, légy velem

1. Lelki próbáimban, Jézus, légy velem, El ne tántorodjék tőled életem. Fé-lelem ha bánt, vagy nyereség kísért, Tőled elszakadnom ne hagyj sem-miért.

2. Ha e világ bája engem hívogat, Nagy csalárdul kínál hitványságokat: Szemem elé állítsd szenvedésidet, Vérrel koronázott, szent keresztedet.

3. Tisztogass bár bajjal olykor engemet: Kegyelmeddel szenteld szenvedésemet; Bár e test erőtlen: te oltárodon Keserű pohárral, hittel áldozom.

4. Ha halálra válik testem egykoron: Ragyogjon fel lelked e hitvány poron; Ama végső harcon rád bízom magam: Örök hajlékodba fogadj be, Uram!

Isten áldásával.

Tovább

A

 szomszédos népekkel kapcsolatos próféciákban többször olvassuk: „de végül jóra fordítom sorsát”. Nem az ítéleté az utolsó szó, hanem mindig a kegyelemé, mindig tesz értük az Úr (Jer 49,23-39). Mert Ő az, aki jóra akarja fordítani életünket. Mindig Ő akar nekünk jót. Az ítéletes, nehéz időszak sem azért van, mert Isten rosszat akar. Inkább azért, mert mi nem akarjuk azt a jót, amit Ő elkészített a számunkra. Valahogy mindig minden fontosabb, mint amit az Úr akar. A nyomorúság azért történik, hogy felismerjük: a saját megoldásaink nem jók. Mi magunkban képtelenek vagyunk megoldani életünket. Szükségünk van Istenre, a Vele való élő kapcsolatra. Sokat mondjuk: a kapcsolat a lényeg, élő kapcsolat Istennel és egymással, de valóban így van-e? Mindennél többet ér-e számunkra a csönd, megteszünk-e érte mindent? Mert nem elég mondani, hogy az Úrral való közösségre vágyunk, nekünk kell megtenni mindent, hogy ez létre is jöjjön. A világ ebben nem fog támogatni, inkább mindent megtesz, hogy ne jusson idő se az Úrra, se egymásra. Azonban rajtunk áll, fogunk-e időt szakítani, merjük-e azt mondani, most félrevonulok, az Úrral leszek, mert szükségem van rá. Hiszen az Úrtól jön a felüdülés ideje (ApCsel 3,20). Ézsaiás pedig azt mondja, a nyugalom helyén töltött idő a pihenés. A lelki, testi felüdülés és az igazi pihenés az Úr előtt eltöltött időből fakad (Ézs 28,12).

Elgondolkodtató, hogy az Úr munkája a végső megoldás. Miért nem az első? Mennyi mindennel próbálkozunk előtte. Minden megteszünk, hogy rendbe tegyük a dolgokat, mert mindig mi akarunk cselekedni, mi akarjuk megmutatni. Legtöbbször csak a teljes kudarc idején fordulunk Istenhez. Amolyan végső megoldásként alkalmazzuk az igét. Pedig az igével kellene kezdenünk, az Úrhoz kéne azonnal fordulni. Milyen jó, amikor így teszünk, akkor nem mélyülnek el a bajok, hanem megtapasztaljuk Urunk segítségét.

Arra is jó figyelni ebben az igében, hogy Isten ígérete szerint nem a gonoszé az utolsó szó, hanem Isten cselekszik utoljára. Ő zárja le és oldja meg a helyzetet. Az utolsó szó mindig az Úré. Ez reménységgel tölt el, nem a gonoszé vagy a halálé a végső szó, hanem Istené. Amikor a gonosz úgy vélte, nincs már tovább, Isten lépett még egyet, és kihozta a halálból megváltó Urunkat. Így azután a pont helyett vessző következett, vagyis van folytatás. Így van ez egyéni életünkben is, amikor sátán el akarja hitetni, hogy nincs tovább, nincs több esély, akkor az Úr mellénk lép és azt mondja, ne félj, csak higgy! És ez a tovább. Ne adjuk fel, hanem higgyünk Benne tovább, menjünk Vele tovább.

Jézus is továbbmegy, mégpedig a kereszt felé, és oda a Gecsemáné-kerti tusakodáson át vezet az út (Lk 22,39-46). Ez a kert Jézus számára a félrevonultságot, a csöndet, az Atyával való zavartalan kapcsolat lehetőségét kínálta. Jézus élt is vele. Fontos volt számára az egyedüllét, az Atyával eltöltött idő. Az Úr bátran megy tovább, nem fordul vissza, hanem halad a kereszt felé. Mindezt értünk teszi. Ez az egyetlen módja a megmentésünknek, és Ő nem a maga érdekeit tartja szem előtt, hanem a mi javunkat.

A kertben imádkozásra buzdítja övéit. Arra biztatja őket, hogy imádkozzanak, mert így kerülhetik el, hogy a kísértések legyőzzék őket. Az ima a legfontosabb eszköz az önmagunk és a bűn elleni harcban. Lássuk meg, hogy Urunk az imádkozást ajánlja megoldási eszköznek a számunkra. Az ima mindig kéznél van, nem kerül pénzbe, és függőséget sem okoz. Bárhol és bármikor alkalmazhatjuk. Az ima hatásos eszköz, általa lenyugodhatunk és világos látáshoz juthatunk. Az imádságon keresztül felismerhetjük Isten akaratát.

Jézus térdre borulva imádkozik - van, amikor a térdeinken lehet megharcolni az előttünk lévő küzdelmet. Jézus imádságában fontos szerepe van az Atya akaratának. Azért tusakodik, hogy úgy legyen minden, ahogyan az Atya akarja. Ezzel azt is mondja Jézus, hogy Ő akarna mást, ha volna más megoldás. De kimondja: ne úgy legyen, ahogyan én akarom. Az imádság célja, hogy ide eljussunk, ne az én akaratom legyen meg, hanem a Tiéd. Bizony, mi görcsösen ragaszkodunk a magunk akaratához, mennyivel másabb lenne az életünk, ha mindig kimondanánk: a Te akaratod valósuljon meg. Mi nem akarunk lemondani a saját akaratunkról, akkor sem, ha annyiszor megtapasztaltuk már rossz következményeit.

Amikor egyre jobban gyötrődött Jézus, nem adta fel az imádkozást, hanem még buzgóbban, még kitartóbban imádkozott. Mi gyakran feladjuk az imádkozást és a bibliaolvasást, ha azonnal nincs változás, nincs eredmény. Jézus nem így tett, hanem elmélyültebben imádkozott tovább. Vegyünk példát Jézusról, és alkalmazzuk tovább az imádkozást, a tusakodást, és éljünk továbbra is az igével.

A tanítványok elaludtak, nem voltak képesek együtt lenni Jézussal. Talán meg is értjük őket, de valószínűleg azért, mert mi is pont így vagyunk, és magunkat olyan könnyen felmentjük. Mert ezek az emberek, amikor éjjel dolgozni kellett vagy szórakozni mentek, biztos nem aludtak el. Az álom mindig akkor jön, amikor az Úrral kell lenni. Mindig akkor nehéz fönt lenni, amikor Istenre és egymásra kellene időt szánni. Az Úr adjon erőt, hogy képesek legyünk egymással és az Úrral is időt tölteni. És ebben az időtöltésben éljük át a lelki felüdülést, megújulást.

 Siess, keresztyén, lelki jót hallani

1. Siess, keresztyén, lelki jót hallani, Régi törvényből harcolni tanulni, Az igaz hit mellett mint kell bajt vívni, Krisztusban bízni.

2. Mert nem hiába ezt az ó törvénybe, Próféták írták Biblia könyvébe; Szép tanulság ez most az új törvénybe', Mi eleinkbe'.

3. Jól tudja földön ezt minden keresztyén: Nem csak fegyverrel oltalmaz az Isten. Ezt minden népnek tudására adom: Istenünk vagyon!

4. Fejedelemség vagyon csak Istenben, Minden hatalom vagyon ő kezében; Kiket ő akar, föld kerekségében: Emeli égben.

5. Ne ess kétségbe ő nagy jóvoltában, Az igaz hitben erős légy magadban, Mint Dávid, úgy jársz párviadalodban, Hitvallásodban.

6. Dávidot Isten hagyá királyságban, Ő ellenségit veté gyalázatban. Dicsérjük Istent nagy hálaadásban, Énekmondásban.

Isten áldásában.

Jöjj a kereszthez!

A

z Izráelt körülvevő népek felé hangzik Isten ítélete, mert senki nem kerülheti el az ítéletet (Jer 49,1-22). Azok sem, akik nem hittek Istenben, akik nem az Ő népe voltak. Miért ítéli meg akkor őket Isten? Azért, mert mindenki Tőle indult, így azután felelős az életéért, mindazért, amit tesz. Másrészt azért is, mert a szomszédos népek is hallottak Istenről, de nem vették Őt komolyan. Izráel puszta léte is bizonyságtétel, sőt, ők sok csodálatos dolgot láttak és hallottak, amelyek mind az Úr hatalmáról beszéltek. Ezt a bizonyságtételt nem fogadták készségesen, hanem ellenálltak neki.

Már beszéltünk arról, hogy Izráel élete nem vonzotta, hanem inkább taszította a pogány népeket, sőt, ők hajoltak hozzájuk. Azonban soha nem lehet kifogás a bizonyságtevők taszító élete, nem lehet elbújni a velük szemben táplált negatív érzelmek mögé. Hányszor használjuk fel a hívők iránti ellenszenvünket, a közöttük látott negatívumokat arra, hogy elbújjunk mögéjük. Azonban az Úr hív, és ne a népe nyomorúságaira tekintsünk, hanem Istenre. Ő nem olyan, amilyen a népe. Ő nem tehetetlenen, mint oly gyakran az övéi.

Vegyünk példát arról az apáról, akinek a fiát nem tudták a tanítványok meggyógyítani, és ő a kudarc után nem ment el sértődötten. Nem mondta azt, hogy akkor a Mesteretek sem lehet különb, hanem megvárta Jézust. Mi is várjunk Rá, mert ha a tanítványok kudarcot vallottak is, Ő soha nem vall kudarcot.

Azonban nemcsak ítélet hangzik, hanem a pogány népek is meghallják az Úr kegyelmének üzenetét. Mert Isten célja nem a pusztítás, az elvettetés, hanem a kegyelem. Ő azt akarja, hogy mindenki megtérjen és éljen. És ehhez biztosítja a feltételeket. Mi már tudjuk, hogy a pogány népek számára Krisztusban nyílik meg a kapu az életre. Az elválasztó függöny szétszakadt, és így mi is szabadon mehetünk a kegyelem királyi trónjához. A kereszt alatt van hely mindenki számára. Csak oda kell menni, és terheink lehullanak. Ne tétovázzunk, ne keressünk más megoldási lehetőséget, hanem induljunk el a kereszt felé. Ott találunk lelkünk számára békességet. A kereszt alatt életet nyerünk, onnan árad az élet vize. Csodálatos forrás fakad ott, amely megelégíti örökké szomjas szívünket. Ha ott merítünk, nem fogunk többé megszomjazni. Jöjj a kereszthez, jöjj Jézushoz, szomjas szív.

Mennyire más hullámhosszon vannak a tanítványok, mint Jézus - ezt látjuk a mai szakaszban is (Lk 22,31-38). Ő halad a kereszt felé, a tanítványok pedig értetlenkednek és hősködnek. Az Úr azonban melléjük áll. Felkészíti őket mindarra, ami őrájuk is vár, és segíti őket a helytállásban és az újrakezdésben.

Jézus elmondja Péternek, hogy megrostálódik a hitük. Sátán jelen van, és őket is kézbe veszi. Mindaz, ami történik, megrostálja a hitüket. Nem lesz könnyű nagypéntek után tovább hinni. Mindig vannak olyan helyzetek, amik után nem könnyű hitben továbbmenni. A sátán mindent megtesz, hogy kiábránduljunk Jézusból, hogy ne tartsuk Őt Isten Fiának. Rostálás van, de olyan jó látni, hogy nem hagyja övéit magára az Úr. Imádkozik értük, azt kéri, hogy ne fogyatkozzon el a hitük. Megláthatjuk, milyen nagy jelentősége van az imádkozásnak, a közbenjárásnak. Az Úr Jézus is ezt alkalmazza, amikor már nem lesz Péter mellett fizikailag, imádkozik érte, mert az imádság mindenhová odaér. Az ima a legfontosabb és mindenkor kéznél levő fegyverünk. Használjuk mi is.

A bukásból is talpra lehet állni, meg lehet, sőt, meg is kell térni. Soha ne keseredjünk el, és ne adjuk fel a küzdelmet. Ne mondjuk, én alkalmatlan vagyok, mert Jézussal újra lehet kezdeni. Senki nem alkalmas, Krisztus által válunk azzá. Minden elesés után a megtérés hozza el a talpra állást. Ebben a magatartásban szembesülök vétkeimmel, vállalom bukásom, és ha ez megtörténik, az Úr megbocsát és talpra segít. Önerőből nem tudok talpra állni, csakis az Ő segítsége által. A talpraállt tanítvány bizonyságtevővé válik. Most már elindul és erősít másokat.

Péter nagyon erősnek véli magát, nem feltételezi, hogy az ő hite is elfogyhat. Nem gondolja, hogy Jézus imádságára, erejére van szüksége. Magát erősnek és bátornak látja, ám az Úr rámutat, hogy meg fogja Őt tagadni. Még a legkiválóbb is elbukhat, és el is bukik, ha magában bízik, és nem Jézusra alapoz.

A továbbiakhoz a múlt tapasztalatai adnak erőt. Mindig vissza kell gondolni az Úr korábbi csodáira, megtapasztalt segítségére. Amit korábban átéltünk, az válik erőforrássá a jelenben. A jelen mindig a múltból táplálkozik, ezért vissza kell tekinteni mind a saját életünkben megtapasztalt kegyelemre, mind az egyház eddigi útjára. Hiszen nem velünk kezdődik a keresztyénség, sokan jártak előttünk már ezen az úton, sok nehéz helyzetben tapasztalták meg az Úr segítségét. Adjon ez számunkra is erőt, nyújtson vigasztalást a nehéz pillanatokban. A múltban megtapasztalt kegyelem reménységet támaszt a jelenben, azt üzeni: ahogyan tegnap megsegített az Úr, úgy megteszi ma is. Mert „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz” (Zsid 13,8).

Az Isten Bárányára Letészem bűnöm én

1. Az Isten Bárányára Letészem bűnöm én, És lelkem béke várja Ott a kereszt tövén. A szívem mindenestül Az Úr elé viszem, Megtisztul minden szennytül A Jézus vériben, A Jézus vériben.

2. Megtörve és üresen Adom magam neki, :/: Hogy újjá ő teremtsen, Az űrt ő töltse ki. Minden gondom, keservem Az Úrnak átadom, Ő hordja minden terhem, Eltörli bánatom, Eltörli bánatom.

3. Örök kőszálra állva A lelkem megpihen; :/: Nyugszom Atyám házába’ Jézus kegyelmiben. Az ő nevét imádom Most mindenek felett; Jézus az én királyom, Imámra felelet, Imámra felelet.

4. Szeretnék lenni, mint ő, Alázatos, szelíd, :/: Követni híven, mint ő, Atyám parancsait. Szeretnék lakni nála, Hol mennyei sereg Dicső harmóniába’ Örök imát rebeg, Örök imát rebeg.

Isten áldásával.

Velem és rólam

M

oáb életében megláthatjuk, hogy soha nem jó másokkal foglalkozni, mindig saját magunkra figyeljünk, a magunk életét vizsgáljuk meg (Jer 48,26-47). Moáb Izráellel foglalkozott, örült a nép fogságra hurcolásának. Amikor látta, hogy az asszírok elfoglalják és lerombolják Jeruzsálemet, nem együttérzés volt bennük, hanem öröm. Kinevették a rabláncra fűzött embereket, és gúnyolódtak rajtuk. Fejcsóválva csúfolták őket, és közben azt kérdezgették, hol van Istenetek? Nem segít Isten? Hol van az, aki Egyiptomból kihozott benneteket? Ez a nép úgy gondolta, ők különbek a zsidóknál, nem ismerték fel, hogy nincs különbség, ők sem jobbak. A zsidókat nem azért érte ez a nyomorúság, mert bűnösebbek, hanem azért, mert hűtlenné váltak Istennel szemben. Nézzünk szembe önmagunkkal, vizsgáljuk meg az Úr iránti hűségünket.

Moáb Izráel bukásából nem tanult, hiszen ennek az eseménynek önvizsgálatra és bűnbánatra kellett volna őt serkentenie. Őszintén magukba kellett volna nézni, és akkor rádöbbentek volna lényük igazi tartalmára. Ők meg voltak magukkal elégedve, mint ahogy általában mi is meg vagyunk elégedve magunkkal. Azonban jó beletekinteni az igébe, jó, ha ott tájékozódunk, mert Isten másképp lát minket. Moábot is másként látta. Azt mondja róla: gőgös, büszke, dölyfös, fennhéjázó és kevély szívű. Micsoda jelzők, micsoda szív. És ők nem így látták magukat. Vajon milyen a mi szívünk? Mit lát az Úr lényünk mélyén? Nincs jelen a gőg, a kevélység? Igen, vizsgáljuk meg magunkat, kérjük az Urat, mutassa meg, milyen is vagyok. Mert olyan könnyen esünk abba a hibába, hogy másokkal foglalkozunk, mások vétkét látjuk. Nagyon hamar többes számban beszélünk: ők, mondjuk, és elfelejtünk egyes szám első személyt használni. Pedig Isten mindig engem szólít meg, velem és rólam akar beszélgetni. Ő nem azért keres, hogy másokról beszéljen velem, hanem azért, hogy rólam. Mi pedig szeretünk másokkal foglalkozni. Az Úr adja meg, hogy most saját életünkkel foglalkozzunk, magunkat vigyük az Úr színe elé.

Moáb becsapta saját magát, mert úgy gondolta, az ő élete rendben van, nem vette észre a közelgő veszedelmet. Nem feltételezte, hogy ő is megítéltetik. Azonban Isten számára fontos az is, aki még nem a népe, aki még messze van Tőle. Mindent megtesz értük is. Ő jóra akarja fordítani sorsukat, azonban ehhez előbb ítéleten kell keresztülmenniük. Az eddigi felhívást nem hallották meg. Hátha meghallják a keményebb beszédet. Mert a keményebb szó vagy a pálca is javunkat szolgálja. Istent mindent az érdekünkben tesz. Az utolsó vers reménységet is nyújt számunkra. Ha nehéznek látjuk is helyzetünket, az Úr ígéri, jóra fordítja sorsunkat. Ez a jó Krisztusban érkezik és teljesedik ki.

A tanítványok nem nagyon vannak egy hullámhosszon Jézussal (Lk 22,24-30). Ő elárulásáról és szenvedéséről beszélt nekik, ők viszont társadalmi pozíciókban gondolkodtak. A kereszt felé tartó Jézus mellett földi sikerekről ábrándoznak, nem akarják meglátni, hogy más az ő útjuk. Mennyire nincsenek együtt Jézussal, mennyire más irányba haladnak ők. Milyen gyakran vagyunk mi is így, nem értjük Urunkat, de nem értjük egymást sem. Nem igazán látjuk, mit akar az Úr. De látjuk-e azt, ami a másikban lezajlik? Meglátjuk-e a másik szenvedését, belső vívódásait, vagy csak a magunk dolgaira tudunk figyelni, saját érdekeink a fontosak?

Tulajdonképpen a tanítványok versengése azt mutatja, számukra csak az a lényeg, mi lesz velük. Nem érdekes, hogy mi vár Jézusra, mi lesz a másikkal. Ez egy önző magatartás. Mindig az a lényeg, mi lesz velem. Hányszor nem a másikat siratjuk, nem az fáj, hogy a mellettünk levő szenved, nem a másik hiányzik, ha meghalt, hanem magunkat siratjuk és sajnáltatjuk. Jaj, mi lesz most velem. Így voltak a tanítványok is. Mi lesz velük, mi vár rájuk. És ők nem szenvedésben gondolkodtak, mert senki nem akar szenvedni, ők uralkodásban, jólétben gondolkodtak. Mi hogyan gondolkodunk? Számunkra mi jelenti az életet? A jólét, a társadalmi emelkedés? A biztos és jól jövedelmező állás? Pedig az Úr Jézus elmondta már a számukra is, hogy több az élet. Igen, az élet sokkal több, mint a test vágyainak a kielégítése, akkor is, ha fontos és szükséges az étel és a ruházat, és még több minden is. Azonban az élet Krisztus, és annak van igazi élete, aki kapcsolatba kerül Vele, és ezt a kapcsolatot meg is tartja. Tulajdonképpen a hívő ember életében mindig annak az állapotnak kellene kiírva lenni, hogy kapcsolatban. Ha nincs kapcsolat Jézussal, nincs igazi élet.

A tanítványok úgy gondolják, Isten országa a pogány társadalmak mintájára szerveződik. Úgy vélik, itt is le vannak osztva a feladatok, és egyik ember uralkodik a másik felett. Azonban Isten országára, a hívők életére nézve nem lehet minta a társadalom működése. Jézus új mintát hoz, új emberek számára. Itt már nem a hatalomgyakorlás, hanem a szolgálat van a középpontban. Mindig Jézus élete szolgáltatja a mintát. Ő úgy volt jelen ebben a világban, mint aki szolgál. Nekünk mindig Rá kell figyelni. Ő nem ellenünkre, hanem javunkra gyakorolta hatalmát. Jézus hatalma nem elnyom, hanem gyógyít és felszabadít. Ő a bűn ellen, az ember érdekében használja erejét. Számunkra a szolgálat útja a járható út.

Vágyol-e elhagyni bűneidet?

1. Vágyol-e elhagyni bűneidet?

Az Úr vériben van nagy erő.

Vágyol-e győzni a sátán felett?

E vérbe csodás az erő.

Van erő, van csodás erő van Jézusunk vériben.

Van erő, van csodás erő van Jézus drága, szent vériben!

2.Oh, ha a büszkeség rabja vagy tán,

Az Úr vériben van nagy erő.

Jöjj csak, hisz gyógyírt lelsz a Golgotán,

E vérben csodás az erő.

Van erő ...

3. Érzed-e, hogy szíved oly salakos?

Az Úr vériben van nagy erő.

Tisztátalan szívet tisztára mos.

E vérben csodás az erő.

Van erő...

4. Szolgálni vágyol a Jézust talán?

Az Úr vériben van nagy erő.

Csak neki zengeni nap nap után!

E vérben csodás az erő.

Van erő, van csodás erő van Jézus drága, szent vériben!

Isten áldásával.