Sebeink gyógyítója

J

eremiás a fogságban lévők számára nyújt reménységet mostani üzenete által (Jer 50,1-28). Az Úr prófétáján keresztül reményteljes jövőt vázol föl a most reménytelennek tűnő helyzetben. Arról beszél, hogy a most legyőzhetetlennek tartott Babiloni Birodalom is lehanyatlik majd. Eljön az idő, amikor egy másik nép uralkodik majd fölöttük is. A kijelentés elhangzásakor ez még hihetetlennek tűnik, hiszen mindig hihetetlennek tűnik az aktuális birodalom hanyatlásáról és bukásáról szóló prófécia. Akik az adott korban élnek, úgy gondolják, ennek a birodalomnak soha nem lesz vége. Ennek a tudatnak a kialakításához nagyban hozzájárul az adott birodalom ideológiai rendszere és propagandája. Lelki terror alkalmazásával éri el, hogy az emberek legyőzhetetlennek gondolják. Gyakran a hívők is átveszik ezt a gondolkodást, elveszítik igei látásukat, feladják reménységüket, és meghódolnak.

Isten azért üzen Jeremiás által a fogságban élőknek, hogy ezt a propagandát megtörje, és ébren tartsa bennük a hazatérés, a szabadulás vágyát. Isten népe az Isten ellenes birodalmakban soha nem érezheti magát otthon. Soha nem adhatjuk fel a világ befolyása alóli szabadítás reménységét. Isten népe nem érezheti magát jól Babilonban, várni kell a szabadítót. A mi szabadítónk az Úr Jézus. Azonban legyünk őszinték, nem mindenki és nem mindig érzi magát idegennek a világban. Gyakran nagyon is jól érezzük magunkat benne. Azért szól előre Jézus, hogy ellent tudjanak állni a csábításnak, és éberek legyenek, figyeljenek az idők jeleire, és amikor az Úr megnyitja a szabadulás kapuját, készek legyenek az indulásra.

Adventben vagyunk, így az Úr Jézus visszajövetelére figyelünk, nekünk is le kell győzni a világ hatalmát, és készen lenni, bármikor is érkezik. Bizony, annyira beleszokunk a világba, annyira elkényelmesedünk, hogy talán nem is igazán várjuk vissza Urunkat. Hiszen ha most jönne, sok mindentől nehezen válnánk meg, vagy nem is akarnánk megválni. A jóléthez, a nyugalomhoz annyira hozzá lehet szokni, hogy már nem is akarunk kimozdulni belőle. Könnyen megkövéredik a szívünk.

Jeremiás látja, és úgy gondolom, a szívében örömmel látja ezt a jövőben végbemenő eseményt, hiszen amire mindig vágyott, bekövetkezik. Keresik az Urat. Jeremiás azért munkálkodott, hogy a nép elkezdje végre szívből keresni az Urat, és ez a szabadulás idején majd bekövetkezik. Az öröm és a bűnbánat könnyei törnek elő a szívekből, felismerik, hogy bűneik miatt volt a hetven esztendei rabság. Az öröm könnyeit pedig Isten hűsége és szabadítása indítja el.

Most már felismerik, hogy az Úrral való szövetség életet jelent. Egymást buzdítva szegődnek Istenük nyomába, meglátva: nincs más út, csak az Isten útja. Jó, amikor felismerjük, hogy egyedül az Isten által kijelölt út a jó, a járható, és örömmel lépünk rá.

Ki gondolta volna, hogy a tizenkettő egyike vezeti a Jézust elfogó csapatot (Lk 22,47-53)? Igen, ki gondolt erre? És ki gondolná, hogy egy tanítvány képes Mesterét elárulni? Mennyire rosszul ismerjük magunkat, nem tudjuk, mi lapul a szívünkben. Jó, ha őszintén Urunk elé állunk, ha még idejében kérjük, vegye kézbe életünket, tisztítsa meg a szívünket.

Megdöbbentő, hogy a szeretet jelének, a csóknak a leple alatt az árulás jele húzódik meg. Hányszor használjuk mi is a szeretet jelét rosszra. Amikor csókot adunk, de mást gondolunk. Mert az ember képes elrejteni igazi énjét és indulatát. Azonban Jézust nem lehet megtéveszteni, Ő tudja, hogy ez a csók mást jelent. Nem a szeretet kifejezése ez, hanem az árulás jele. A mi kezünkben a jó is elromlik.

Mennyire félreismerik Jézust, sokaság megy Ellene, azt gondolják, fegyverre van szükség Vele szemben. Jézus nem menekül el, mert azért jött, hogy életét adja értünk. Az is elgondolkodtató, hogy a tanítványok sem tudnak többet, mint: vágjuk őket fegyverrel. Három éve Jézussal vannak, és csak eddig jutottak el. De mi hol tartunk? Nem mi is sokszor odacsapunk? Úgy gondoljuk, az a megoldás, ha a fegyvert, az erőszakot vesszük igénybe. Jézus azonban nem ezen az úton jár. Megállítja a fegyverhasználatot.

Félreértik Őt, mert nem arra gondolt, hogy fegyvert kell használni, hanem arra, hogy majd amikor már nem lesz velük, gyakran nehézzé válik a helyzetük. Támadásoknak lesznek kitéve, nem fogadják őket mindenütt szívesen. És ebben a helyzetben a fegyver oltalmat jelenthet, hiszen a fegyveres férfiakat nem merik a rablók megtámadni. A tanítványok azonban úgy gondolták, most kell használni a kardot. Jézus nincs rászorulva a mi védelmünkre. Sőt, Ő meggyógyítja a szolga fülét. Mi sebeket okozunk, Ő pedig begyógyítja azokat. Ez reményt jelent a számunkra is, hiszen sokszor okozunk sebeket, de Jézus képes és kész helyrehozni, amit mi elrontunk. A mások által okozott sebeink gyógyítója is az Úr. Tárjuk fel Előtte minden sebünket, a lelkieket is, azokat, amiket senkinek nem mondunk el, vagy amiket senki nem képes kezelni. Az Úrnál minden sebre van orvosság, és ez az Ő irgalma és kegyelme. Azért kapott sebeket, hogy mi általa gyógyulhassunk. Áldott legyen érte az Úr neve.

 Lelki próbáimban, Jézus, légy velem

1. Lelki próbáimban, Jézus, légy velem, El ne tántorodjék tőled életem. Fé-lelem ha bánt, vagy nyereség kísért, Tőled elszakadnom ne hagyj sem-miért.

2. Ha e világ bája engem hívogat, Nagy csalárdul kínál hitványságokat: Szemem elé állítsd szenvedésidet, Vérrel koronázott, szent keresztedet.

3. Tisztogass bár bajjal olykor engemet: Kegyelmeddel szenteld szenvedésemet; Bár e test erőtlen: te oltárodon Keserű pohárral, hittel áldozom.

4. Ha halálra válik testem egykoron: Ragyogjon fel lelked e hitvány poron; Ama végső harcon rád bízom magam: Örök hajlékodba fogadj be, Uram!

Isten áldásával.