Immánuel: Készség

soda: újra otthon Isten népe, bár minden romokban, a régi dicsőségből nem látszik semmi (Ezsd 3,1-7). Azonban mégis otthon vannak, a maguk földjén, az Istentől kapott földön. A helyükön vannak, és ez a lényeg, a helyünkön lenni, ott, ahová Isten állított. Ez a hely lehet, hogy nem olyan vonzó, vagy nem népszerű. Talán nem is csillog úgy, mint más helyek, de az Úr itt akar látni, itt ad feladatot. Itt tapasztalhatom meg jelenlétét. Ez a lényeg, átélik Isten közelségét.

Éppen ezért az első feladat az oltár építése. Áldozatot akarnak bemutatni, ha még maga a templom nincs is rendben. Felismerik, hogy oltárt így is lehet építeni, és ha megvan, akkor áldozatot tudnak bemutatni, vagyis működhet az istentisztelet. Mert az istentisztelet, Isten imádása, a Hozzá való fordulás nem függ a helyszíntől. A romok között is segítségül lehet hívni az Urat. Sőt, megvallják, az az első, hívjuk segítségül itt a romok között, és ez jelzi, nem a magunk erejére építünk. Egyedül nem megy, és nem is akarunk egyedül nekifogni az új kezdetnek.

A cél: úgy mutassanak be égőáldozatokat, ahogyan meg van írva. Rádöbbentek, hogy a fogság előtt már nem az íráshoz igazodtak. Eltértek Mózes törvényétől, és most visszatérnek hozzá. Nem az a lényeg, hogy legyen oltár és áldozat, hanem úgy legyen, ahogyan azt Isten mondta, ahogy azt kéri. Az istentisztelet középpontjában Isten van, Róla szól. Az oltáron való áldozat bemutatása bűnbánatra is utal. Csakis bűneinket felismerve és megbánva lehet áldozatot bemutatni, csak így van értelme, és csak így nyugszik áldás rajta. Az istentiszteleten való részvétel, az úrvacsorai közösség is ezt igényli, jöjjünk megtört, bűnbánó szívvel. A kenyér és a pohár jelzi: bűnös vagyok, azért kellett az Úrnak életét adnia a kereszten.

Mózes Isten embere, ezt évszázadokkal később is látják. Élete világít, Istenről beszél. Vajon az életünk beszél-e majd a halálunk után? És ha igen, miről, kiről és mit beszél? Az Úr kegyelme, elvégzett munkája jut-e rólunk az emberek eszébe?

Reggeli és esti áldozatokat mutattak be, reggel az Úr elé álltak, Vele kezdték a napot, és este szintén Őt keresték, Vele zárták a napjukat. Hogy történik ez a mi életünkben? Ilyen ritmusunk van? A gonosz ma sok mindent elénk hoz, ami által elvon Istentől. A világ dolgai válnak vonzóvá, okoseszközeink révén a híroldalakat, az érdekes eseményeket böngésszük, leveleinket nézzük át. Az mozgat, kitől milyen üzenet érkezett. És ez este is hasonlóan megy végbe. Pedig Isten is küld üzenetet, mindennap szól hozzánk. Ehhez csak a Bibliát kell kézbe vennünk és elcsendesednünk. Ha ezt megtesszük, Vele lehetünk együtt, igéje tisztogatja szívünket, és általa erőt kapunk a szolgálatra.

Ezek az emberek is az Úrral való kapcsolatból nyertek erőt. Rettegtek bár, de mégis elkészítették az oltárt, keresték az Urat. Mert az Úr volt életük forrása. Rettegtek, mert nem mindenki örült, hogy visszatértek. A helyükre telepített emberek nem örvendeztek, a város falai is romokban hevertek még. Nem voltak biztonságban. De az oltár és az áldozat bemutatása jelezte, Isten velük van, és ha Ő jelen van, akkor van biztonság és oltalom. Mert az igazi biztonságot az Úr nyújtja népe számára.

Az Urat nem lehet irányítani, nem igazodik senkihez, egyetlen iránytűje az Atya akarata (Jn 7,14-24). Őhozzá igazodik, és amikor felülről zöldet kap, akkor indul. Akkor megy, amikor világos számára az üzenet, amit tovább kell adnia. Mert nem szórakozni megy Jeruzsálembe, ez nem turistaút, hanem azért, hogy tanítson. Átadja azt, amit felülről kapott.

A zsidók, elsősorban az írástudók és farizeusok, csodálkoznak, mert Jézus nem az ő iskolájukból érkezett. Honnan ismerheti így az Írást, ha nem tőlük tanulta? Jézus az Atyától tanult, első kézből veszi az üzenetet, és nem emberek, iskolák tanítását veszi át. Lehet első kézből, az Atyától tanulni a Szentlélek által. Igazából a Lélek világosítja meg az olvasó előtt az igét. Nélküle zárva marad előttünk. Keressük az Úr közelségét, és olvassuk imádságos szívvel a Szentírást. Kérjük a Szentlélek Istent, tárja fel az ige értelmét, mutassa meg az Atya üzenetét.

Az üzenet, az ige megértése összefüggésben van azzal, hogy kész vagyok-e cselekedni az Atya akaratát. Ha igen, akkor megértem, akkor feltárul előttem minden összefüggés, megláthatom, mit is akar Isten általam. A Biblia nem irodalmi kincsként adatott, nem elég csak a tartalmát ismerni, vagy tisztázni a kortörténeti dolgokat. Úgy kell az ige elé állni, hogy kérdezek: Mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem? Ha ez a készség bennem van, akkor meg fogom tudni, mit akar Isten. Kész vagyok-e cselekedni az Úr akaratát? Teszem-e, amit mond? Ott van-e bennem: megteszem, amit Isten mond nekem, akkor is, ha nehéz, ha következményei vannak. Isten áldott emberei arról voltak nevezetesek, hogy tették, amit Isten mond. Engedelmeskedtek Neki, akkor is, ha nem azonnal körvonalazódtak az ígéretek.

A zsidók mindig Isten akaratára hivatkoztak, boncolgatták a törvényt, keresték, mit mikor és mikor nem lehet tenni. Erről szóltak a szombat-törvények, a legalapvetőbb törvényt, a ne ölj parancsát azonban semmibe sem vették. Meg akarták ölni az Úr Jézust. Mennyit boncoljuk az igét, könyvtárakat töltenek meg a magyarázatok, azonban gyakran a legegyszerűbb, legvilágosabb igét sem cselekedjük. Ölünk, lopunk, házasságot törünk, pénzszeretettel van tele a szívünk, gyűjtjük a földön a kincset, haragszunk, kapzsi és parázna a tekintetünk. Gyakran nincs megbocsátás, tele vagyunk szeretetlenséggel, de az irodalom gyarapodik. Így voltak a zsidók is. Azonban a Úr Jézus a szívbéli engedelmességet várja. Ő nem a magyarázatainkra, elmés ötleteinkre kíváncsi, hanem az ige megcselekvésére teszi a hangsúlyt.

A béke messze tőled

A béke messze tőled, szíved örömtelen.

A lépted is oly fáradt, szemed de fénytelen.