A
|
z Úr reakciója
az aranyborjúval történő paráznaságra, hogy nem akar velük menni (2Móz
33,1-23). Mózes vezetésével mehetnek tovább, minden támogatást megkapnak, de
Isten személyes jelenléte elmarad. Mehetnek a maguk útján, de az Úr nem megy
velük. Nagyon megrendítő történet ez, mert olyan mélységbe jutott röviddel a szabadítás
után Izráel, hogy az Úr nem vállalja velük a közösséget.
Miért? Mert az Úr a bűnnel nem vállal közösséget. A bűnöst szereti, de a
bűnt megítéli. Ezentúl pedig Isten nem erőlteti magát senkire. Ha nem akarnak
az Ő útján járni, ha nem szeretik Őt, engedi őket a maguk útján.
A nép erre az eshetőségre, Isten ilyen reakciójára megrendült, gyászolni
kezdtek, mert rádöbbentek, ezzel csak ők veszítenek. Mert amikor elhagyjuk az
Urat, mindig mi veszítünk, soha nem az Úr.
Mózes a táboron kívül felállította a kijelentés sátrát, és aki az Urat
kereste, akinek szüksége volt Rá, az kiment a táboron kívülre, és megállt a
sátor előtt. Kiderül, hogy az egész nép megbánta tettét és vágynak az Úrra.
Milyen jó ezt látni, és milyen jó lenne ma is ezt látni, bárcsak egész népek
indulnának keresni az Urat, keresni az Ő szent akaratát. Ez a legfontosabb,
mindig keresni az Úr akaratát. De keresem-e mindig? Fontos-e számomra, mit akar
az Úr?
Mózes számára fontos Isten akarata, ezért minden nap keresi azt. Fontos
számára a rábízott nép is, ezért közbenjár értük. Megerősítést kér, hogy az Úr
nem hagyja őt magára, és arra hivatkozik, hogy ez a nép mégiscsak az Úr népe. Igen, Mózes nem tulajdonítja
magának a népet, tudja, ezek az emberek nem az övéi, csak rá bízattak. Ő
szívesen vállalja a terhet, de maga képtelen ezzel megbirkózni. Az Úr
segítségére siet, és felajánlja, hogy továbbra is velük megy. Mózes erre úgy
reagál, hogy ne is vigye őket tovább, ha Ő nem megy velük. Ebben benne van, ha nem
jössz velünk, nincs értelme tovább menni, vándorolni, harcolni, letelepedni.
Isten nélkül értelmetlen az élet. De jó lenne ezt meglátni, és kérni: jöjj, Uram, az életembe. Nélküled egy tapodtat sem akarok tovább menni. Miért is nem akar
tovább menni Isten nélkül Mózes? Azért, mert Isten jelenléte, vezetése adja a
különbséget. Nem a templomok formái, a liturgiák adják a különbséget, hanem az,
hogy velem és bennem van-e az Úr.
Ezt követően az Úr megmutatja dicsőségét Mózesnek, és ezzel még erősebbé
teszi a szolgálatra. Minél jobban ismerjük az Urat, minél nagyobb számunkra az
Ő dicsősége, annál kiegyensúlyozottabb lesz az életünk.
Megtudja, hogy az Úr könyörülő Isten, és Ő kegyelmez a bűnösnek. Ezt már
igazán az Újszövetségből látjuk. Jézusban minden bűnt kész megbocsátani az
Atya, amennyiben megvalljuk azt Előtte. Az én részem, hogy lássam, bűnös ember
vagyok és kegyelemre van szükségem. Ahogyan jöhetett a kereszten függő lator,
úgy hívhatja segítségül Őt ma is minden bűnös ember.
Csodálatos, az Úr kész újrakezdeni népével, segít a talpra állásban, mert
minden elesés után van talpra állás (2Móz 34,1-29). Ez Isten kegyelme, nem
érdemeljük, de nem akarja, hogy elesve maradjunk, és tudja, a magunk erejéből
képtelenek vagyunk talpra állni. A talpra álláshoz elengedhetetlen a tíz ige,
az Istentől kapott Útmutató. Ezért új táblákra van szükség, de ezt már Mózesnek
kell elkészíteni. Nem könnyű feladat két táblát kivágni a sziklából, nem tudjuk,
korábban Mózes foglalkozott-e ilyesmivel, de ez nem is számít. Ezt parancsolta
az Úr, és meg kell csinálni. Vannak olyan helyzetek, amikre nem számítunk előre,
így felkészülni sem tudunk rájuk, de mégis meg kell oldani. Ez a történet azt
jelzi, lehetséges, az Úrral lehetséges. Elég rövid időt kapott Mózes, és mégis
készen lett. Az Úrral bátran nekifoghatunk olyan munkának is, amit még
korábban nem végeztünk. Ha Ő mondja és bízunk Benne, sikerrel fogunk járni.
Mózes a két kőtáblával fölment a hegyre. Nem kirándulás volt ez, fárasztó
út, de mégis örömmel tette, mert az Úr várta őt. Az Úrral találkozni mindig
csodálatos, jó, hogy mi már bármikor, hegyi túra nélkül is találkozhatunk Vele.
A találkozó létrejött, az Úr elvonult előtte. Aki akar találkozni az Úrral,
annak össze is fog jönni, mert Ő a kezdeményező. Ő ma is találkozni akar
velünk, és ha nem sikerül, az nem Őrajta múlik. Isten hívta Mózest, és ő fel is
ment a hegyre, engedelmeskedett a hívásnak. Ha engedelmeskedem a hívásnak, ha
megteszem, amit az Úr kér, átélem a találkozást.
Az Úr szövetséget köt népével, és ennek vannak feltételei. Mégpedig, hogy
a bálványokat el kell távolítani, és fontos, hogy pogány népekkel ne
keveredjenek. Isten már itt rámutat, hogy hívőnek hitetlennel felemás igában
élni nem jó. Miért? Mert a hívő fog igazodni a nem hívőhöz, az ő istenei és
szokásai mindig csábítást jelentenek. „Feleséget se végy fiaidnak az ő
leányaik közül, hogy mikor azok isteneiket követve paráználkodnak, fiaidat ne
vigyék paráználkodásra az ő isteneiket követve” (2Móz 34,16).
Jézust már figyelik, azért gyűlnek köréje a farizeusok és írástudók, hogy
minden lépését szemmel tartsák, és amint lehet, belekössenek (Mk 7,1-23). Így is,
ilyen lelkülettel is lehet körülötte tartózkodni, és Ő nem küld el, hanem
inkább lehetőséget ad a belső változásra és a szemlélet megváltoztatására.
Kérdést intéznek Hozzá, és ebből kiderül, mi is a fontos számukra. Nem
Isten, és nem az Ő akarata, hanem az ősök hagyománya. Csak az a fontos, hogy a
tradíció fennmaradjon, de hogy Isten akarata, az ige útmutatása megvalósul-e,
nem számít. Jézussal szemben áll a szokásokba és hagyományokba csontosodott egyház,
amelyben nincs már jelen az Úr. Minket is kísért a megcsontosodás, inkább a
hagyományokhoz, őseink kultúrájához ragaszkodunk, mint az igéhez. Holott, Isten
igéjét első helyre téve, az előbbiekről sem kell megfeledkezni, amennyiben
egyeznek Isten akaratával.
Az Úr válaszol, és mindjárt rámutat a lényegre: az a baj, hogy csak
szájukkal tisztelik Istent, de a szívük távol van Tőle. És ma is ez minden
probléma oka, szánkkal olyan könnyen tiszteljük az Urat, teszünk hitvallást, de
a szívünk, az életünk kimarad belőle. Pedig az Úr a szívünket keresi, arra tart
igényt. Nem a szavaink, hanem az életünk alapján tesz mérlegre minket. Az Úré-e már a szívem, mert Ő nem a
keresztlevelünket, konfirmációi bizonyítványunkat, hanem a szívünket kéri. „Add nekem, fiam, a szívedet, és tartsd szemed
előtt útjaimat” (Péld 23,26)!
Az Úr Jézus azt kéri: hallgassunk Rá, mindnyájan. Igen, erre volna szükségünk, Rá hallgatni. Ha
egyszer eljön az a pillanat, hogy mindenki félreteszi a saját véleményét,
okosságát, és Őreá hallgat, megváltozik az élet. Ha mindenben kikérjük a
tanácsát és Rá is hallgatunk, egyszerűbbé válnak mindennapjaink. Megszabadulunk
a félelemtől, aggodalomtól, gyűlölettől, és helyükre lép a békesség, biztonság,
öröm.
Minden tisztátlanság, gonosz az ember szívéből származik. Ha ezt
meglátjuk, bejelentkezhetünk Jézus főorvosnál szívátültetésre. Ő új szívet ad, annak, aki ezt kéri Tőle.
Bár mind kérnénk, mert nincs más
megoldás, csak a szívcsere. Amíg ez nem valósul meg, ne várjunk tartós
változást. Ábrándozni lehet, de ettől még marad minden a régiben, mert az ember
is maradt ugyanaz, aki volt. Marad gonosz, romlott és bűnös. Ezen csak a
szívcsere változtathat.
Új szívet adj, Uram, énnekem
1. Új szívet adj, Uram, énnekem, Új szívet adj, én Istenem. Amely csupáncsak
teérted ég, S véled jár szüntelen, Csak véled szüntelen.
2. Nyájas, vidám, szelíd, jó szívet, Mely, Jézusom, te lakhelyed, Hol
egyedül a te hangod szól, Mely véled van tele, Csak véled van tele.
3. Jézus, a te gyógyító kezed Megfogta már a szívemet, S én is tudom:
bűntelen leszek Majd nálad odafenn, A mennyben odafenn.
Isten áldásával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése