Az ajtó előtt

I

smét a tegnapi igeszakasz (Ézs 45,14-25) olvasásával kezdjük az Úrra figyelést. A 17. verset több mint huszonöt évvel ezelőtt kaptam Istentől és az elmúlt évek folyamán sok bátorítást nyertem általa. Gyakran elcsüggedtem mivel eredménytelennek láttam a szolgálatomat, ez a vers azonban mindig átsegített a holtponton. Felismertem nem magamra kell nézni, hanem az Úrra. Az Ő szabadítása tartós, és nem hagyja magára, azt, akit megmentett.  Aki Őreá bízza magát, Akaratának engedelmeskedik, annak az élete szolgálattá válik.

Csodálatos üzenet a 18. vers is, amelyből megtudhatjuk, a földet mindenki számára lakóhely gyanánt alkotta az Úr. Itt mindenkinek jutnia kell helynek, mindenki számára berendezte Isten és megadta mindazt, amire szüksége van az áldott élethez. Milyen szomorú, hogy sok embernek még sincs lakása, nyomorognia kell, hajléktanként bujdokol valamerre. Mennyire elrontottuk mindazt, amit az Úr jónak alkotott. Mit is tett velünk a bűn? Mivé váltunk az engedetlenség következtében.  Azonban hálára késztet Isten kegyelme, mert ha mi elrontottuk is a dolgokat nem hagy magunkra, hanem mindig felkínálja segítségét. Most így szól a válságból kivezető segítség: „Rám figyeljetek a föld legvégéről is, és megszabadultok, mert én vagyok az Isten, nincs más!” (22). Isten azt kéri a mai napon, hogy figyeljünk Rá és megtapasztaljuk a szabadulást ott, ahol elakadtunk. Rá figyelni azt jelenti, hogy az igére nézek, komolyan veszem ígéreteit és bízom benne. Merjük végre feladni saját elképzeléseinket és hagyatkozzunk az Úr vezetésére. Tegyünk úgy, mint az a két tanítvány, akiket elküldött Jézus a szamárcsikóért. Ők sem értették azonnal mit akar Jézus, és miért kell azt megtenni. Ennek ellenére úgy cselekedtek, amint az Úr kérte tőlük. Mihelyst feladjuk az okoskodást és bátran megyünk a nyomában akkor is ha, ismeretlen terepe, járatlan úton vezet és áldást tapasztalunk. Átéljük, milyen hatalmas Urunk van. Gondoljunk Fülöpre, aki az Úr szavára otthagyta a jól működő közösséget és elment a Gázába vezető útra, amely járatlan volt. Mi nem szeretjük a járatlan utakat, hisz még a közmondás is azt mondja, járt utat járatlanért el ne hagyj. Pedig minket az evangélium által be nem járt területekre akar Urunk vezetni, hogy ott meglássuk életet formáló erejét.

A mai szakaszunkban (46,1-13) ismét magához fordítja tekintetünket Urunk. Kéri, merjünk Rá hallgatni, hiszen a bálványok némák, és akik bennük bíznak, mindig magukra maradnak. A bálványok nem képesek kimenteni a nyomorúságból. Aki verembe esett benne is marad, hacsak nem hívja segítségül a mindenható Urat, Aki Jézusban jó Pásztorként kész a mélybe is leereszkedni csakhogy kimenthessen.

Aki megtapasztalja szabadítását, pásztorolását és Rábízta az életét örök társra talál Benne. Ő nem válik hűtlenné, nem fárad el, hanem végig hordoz, vállalja övét mindenkor. Milyen csodálatos, hogy az öregség idején is Rá lehet támaszkodni.

Csüggedés idején sokat segít, ha visszaemlékezünk az Úr korábbi tetteire, mindazokra a dolgokra, amiket már megcselekedett az életünkben. A korábbi tapasztalatok erőt adnak a mai próbákban, és kimunkálják a bizalmunkat, mert Aki tegnap megmentett, az a mai problémámat is képes megoldani. Ő mindig ugyanaz marad, mindig számíthatunk Rá.

Bátorítólag hat, hogy az Úrnak terve van életünkkel, és ha ezt a tervet felismerjük, az a bizodalom lehet a szívünkben, hogy Isten terve megvalósul, Ő keresztülviszi, amit ígért. A legtöbbször nem Isten tervével, hanem a mi türelmünkkel van a baj. „Ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem” (Ézs 55,11).

Márk evangéliuma soron következő verseiben (Mk 13,14-31) több olyan nehezen érthető esemény is van, amit csak akkor fogunk egyértelműen beazonosítani, amikor megtörténik. Ilyen a pusztító utálatosság is. Ennél az eseménynél a templomról lehet szó, oda kerül be valami (istentelen dolog, bálvány), ami nem volna szabad ott lenni, ami jelenlétével a teljes Isten elleni fordulást fejezi ki. Amikor ez bekövetkezik, látnunk kell, hogy az ember teljesen szembefordul Teremtő és Megváltó Urával. ebben a helyzetben Jézus tanítványai nem belekeveredni kell a helyzetbe, hanem inkább távol tartania magát. a mi feladatunk az Úr várása lesz. Megfigyelhetjük, hogy az Úrnak gondja van övéinek a nyomorúság idejére való felkészítésére. Mennyire odafigyel a kisgyermekes anyákra, mennyire gondja van népére, és értük kész megrövidíteni azokat a napokat. Dicsérjük ezért szent nevét. Igénk azonban azt is magában foglalja, hogy Isten népe nemcsak a nagy nyomorúság idején, hanem minden időben visszatartó és védő szerepet tölt be. Isten az övéire való tekintettel mérsékeli a gonosz erejét. Azért nem vette még ki a világból az Egyházat, hogy általa visszafogja a gonosz tombolását. Ahol Krisztus egy hívő emberen keresztül megjelenik, a gonosz mindig hátrál. Jelenlétünk csillapítólag hat erre a világra.

A megtévesztésre ismét felhívja az Úr a figyelmünket, mert nem csak az eredeti terméket hamisítják, hanem az evangéliumot is. A gonosz úgy tud sokakat félrevezetni, ha hamisítványt kínál fel a számukra. Azonban az igével rendszeresen táplálkozók felismerik az eredeti evangéliumot, a hamisat pedig elutasítják. A hamis krisztusok még csodákat is tesznek, világunk pedig csodára vár. Sokan akarnak gyógyulni bármi áron, és ha ezt megkaphatják, a forrás már nem érdekli őket. Gyakran az ilyen csodákat cselekvők még Istenre is hivatkoznak. Azonban vigyázzunk, és ne engedjük magunkat megtéveszteni.

Nem a mindenáron való gyógyulás a lényeg, hiszen ismét meg fog betegedni, hanem az, hogy az Úré legyek és várjam Őt, akár betegen is. Közel van Ő az ajtó előtt, de be akar rajta lépni, nehogy kívül rekedjen. Hanem engedjük be, amint a Laodíceai gyülekezetnek írja: „Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem” (Jel 3,20). Akkor tudunk felkészülni az Úr jövetelére, ha figyelemmel kísérjük az általa megadott jelek beteljesedését. Időpontot nem tudunk, de a jelek folyamatos várásra buzdítanak. Urunk érkezése közel, ezért úgy éljünk, hogy mindenkor végezzük a ránk bízott feladatokat, hogy felénk is hangozhasson: „Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad ünnepi lakomájára” (Mt 25,21)!

Ó, Jézus, árva csendben

Ó, Jézus, árva csendben az ajtón kívül állsz,

Bejönnél már, de némán kulcsfordulásra vársz.

Mi mondjuk, hogy miénk vagy, Te vagy a név, a jel,

Ó, szégyen, hogy Te légy az, akinek várni kell.

Ó, Jézus, most kopogtatsz, sebhelyes még a kéz;

Könny-marta kedves arcod oly búsan, intve néz.

Ó, áldott, drága jóság, mely ennyit tűrve vár!

Ó, bűnök szörnyű bűne, mely Téged így kizár!

Ó, Jézus, szólsz s a szívhez a szó szelíden ér:

„Így bánsz velem? – teérted hullt testemből a vér!”

Bús szégyennel behívunk, az ajtónk nyitva már.

Jöjj, Jézus, jöjj, ne hagyj el, a szívünk várva vár.

Isten áldásával.