A Megmentő

A

z 51. fejezet elmaradt verseiből (Ézs 51,9-23) foglaljuk össze az Úrtól kapott üzenetet. A múlt történései az ősök tapasztalata alapján sürgetik az Urat cselekvésre. Isten régi tetteiből, az ősök bizonyságtételeiből merítenek erőt és bátorságot. Hiszen bátor hitre van szükség a szabadítás várásához, majd a hazatéréshez. Mindent meglehet szokni, még a rabságot, a gonosz uralmát is. A megszokásból kilépni újat kezdeni mindig nehéz. Különösen akkor, ha az új lemondással, küzdelemmel, szenvedéssel jár.

Izráel népe felismeri, hogy már előttük is Isten gyermekei voltak a korábbi generációk. Az Úrral való életet nem ők kezdik, voltak már korábban, akik ezen az úton jártak. Az ő tapasztalataik, az általuk hátrahagyott történetek, most bizalomra serkentik őket. Amikor mi is nehéz helyzetben vagyunk, lássuk meg, hogy a tanítványok végeláthatatlanul hosszú sora járt már előttünk a keskeny úton. Mivel így a bizonyságtevőknek nagy fellege vesz körül bennünket, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet, és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát (Zsidók 12,1).  Bízhatunk az Úrban, hogy amiként régen hatalmas csodákat cselekedett, azt ma is képes megtenni. A mi feladatunk a terhek és a bűnök letétele, és az Úrtól kijelölt pálya végig futása.

Isten válaszol a népnek, és rámutat, Ő a vigasztalójuk és senki más. Bátran bízzanak Benne, hagyatkozzanak Rá és meglátják majd tetteit. Nemcsak a múltban, hanem ma is cselekszik az Úr, az Ő ideje nem járt le. Nekünk kell megtanulni kivárni, amíg eljön szabadításának ideje.  

Az Úr számon kéri a zsidóktól, amiért emberektől félnek. Mindig valamelyik hatalom vezetője tartotta félelemben a szívüket, mindig a politika alakulásától várták életük, helyzetük megoldódását. Azonban a politika mindig változik, de az Úr ugyanaz, ezért Benne bízzanak, Tőle várják a segítséget, mert Ő örökkévaló. A legnagyobb birodalom elsőszámú vezetője, a legfélelmetesebb ember, is halandó. Ezért egyszer lejár a királyok ideje is. Számunkra is üzeni az Úr, hogy az ember halandó, én is, és mindegyikünk. Egyedül Urunk az Örökkévaló, a Mindenható, és az Úr Jézus Krisztus, Aki feltámadásával legyőzte a halált és az Atya jobbjára ült. Egyedül az Ő kezében van jó helyen az életünk. A Benne való bizalom és a szolgálat által győzhetjük le az emberektől való félelmeinket. Krisztus a fóbiánál is hatalmasabb. Az Úr igéit adja a szánkba, és ha erre az igére figyelünk, ezt tovább adjuk, múlik a félelem is.

Az Úrban való bizalomnak meg van a gyümölcse, a próféta kihirdeti, lejárt az ítélet ideje. A tántorgás poharát kiveszi népe kezéből az Úr. Ennek az igének az olvasása nyomán eszembe jut egy régebbi bizonyságtétel, amiben egy idősebb testvérünk elmondta, hogy egy időben nagyon bizonytalan volt a járása, imádságban Isten elé vitte ezt az állapotát. Amikor igeolvasás közben várta Isten feleletét, egy nap azt olvasta: „Így szól Urad, az Úr, és Istened: Ímé, kiveszem kezedből a tántorgás poharát” (22). Amikor elolvasta átélte, hogy most ez a régi ige, neki szól személyesen, hitben elfogadta és megköszönte Istennek, hogy elvette tántorgását, bizonytalanságát, és attól kezdve megszűnt ez a problémája. Így formálja életetünket Isten az ige által ma is.

A mai szakaszban (52,1-15) arra bátorítja Izráelt a próféta, hogy már éljen a szabadításnak megfelelően. Rázza le a bilincset, tehát ha még Babilonban vannak is vegyék, komolyan Isten cselekszik, megszabadítja őket és ők már most ehhez mérten tegyék dolgaikat. Szakadjanak el már lélekben a fogságbeli életformától, hogy elindulhassanak, amikor eljön a hazatérés ideje.  Az Úr már kinyújtotta karját szabadításra, vagyis elhatározta, Babilon bukását, népe szabadulását és ezt senki, egyetlen földi hatalom sem képes megakadályozni. Amit az Úr elhatározott, azt meg is teszi. Csodálatos mindez, és hányszor láttuk már, hogy az terveit senki nem képes megakadályozni, mai népe is bízhat benne, hogy amint a múltban, úgy a jelenben és a jövőben is beteljesíti ígéreteit. Olyan jó olvasni, Istennek a nép minden tagjára gondja van, az idősekre, betegekre és gyermekekre is. Nem kell futniuk, mert az Úr vezeti és oltalmazza is őket. Isten jelenléte bekeretezi a vándorló népet és így biztonságban lesznek. Urunk így foglalja keretbe ma is az övéi életét. Addig vagyunk biztonságban és haladunk a cél felé, amíg megmaradunk ebben az oltalomban. Innen kilépni, saját biztonsági rendszerünkre építeni veszélyes.

Ezt láttuk Márk evangéliumában a 14, 53-65 versekben. Péter kilépett Jézus mögül, nem vette komolyan az Úr figyelmeztetését. Jézus helyett magában bízott, ezért elbukott. Jól látható, hogy a nem Krisztusra alapozott önbizalom veszélyt hordoz magában. Az egészséges önbizalom alapja: „meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve a Krisztussal együtt az Istenben” (Kol 3,3). A Krisztussal együtt Istenben elrejtett ember már nem látható, mert nem magára, hanem az Úrra épít. Nem fogadkozik, és nem akar bizonyítani, mert a természeti éne meghalt. Már Krisztus él benne. Péter azonban még nem tartott itt. Ő meg akarja mutatni, hogy Jézus rosszul ismeri és ő különb a többinél. Bizonyítani akar Jézusnak, tanítványtársainak és önmagának. Azonban ez a bizonyítás soha nem sikeres, hiszen mi már sokszor bebizonyítottuk, hogy kik és mik vagyunk. Ha képesek lennénk hűségesek maradni, tiszta szent életet, Isten akarata szerinti életet élni, ha le tudnánk tenni a poharat és bármilyen szenvedélytől rossz szokástól képesek lennénk megszabadulni, nem lett volna szükség a golgotai keresztre. Azért nem múlik el Jézustól a szenvedés pohara, mert megmentésünkre nincs más megoldás.

Megragadott ebből a szakaszból, hogy Jézus vállalja önmagát, küldetését és vállal minket, bűnös embereket a főpapok előtt. Csak egy szót kellene másképp mondania, amikor kérdezik. Ha azt mondaná, nem vagyok, szabadon engednék, megmenthetné magát. Ám Jézus nem magát, hanem minket menteni jött. Legyen áldott érte a neve, hogy kész volt értem halálra menni. Amikor azt mondja: „Én vagyok”, akkor kijelenti, hogy benne a szent Isten áll előttük az, Aki annak idején Mózesnek kijelentette magát. Adja az Úr, hogy átéljük jelenlétét, és szívünket megszaggatva, bűnbánattal kiáltsuk: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek.

Lássuk meg még, azt hogy Jézus határozottan kijelenti, el fog jönni. A Jézus ügy nem zárult le, és egyszer mindannyian meglátjuk Őt. Ki életre, ki ítéletre. Az erősíthet minden tanítványt, hogy mi nem világvégét, katasztrófákat, hanem az Urat várjuk vissza, Aki magához veszi majd népét.

Pétert látjuk a mai igében (Mk 14,66-72), amint rossz helyre áll, a tűz mellé telepszik és nem Jézus mellett van. De nem rejthető el a hegyen épült város, a hitet nem lehet hosszú távon titkolni, legalábbis sérülés nélkül. Így járt Péter is. Végleg bebizonyította, hogy nem építhet önmagára. Jó, ha még a lejtőre kerülés előtt komolyan vesszük az Úr figyelmeztetését és nem magunkra, hanem Őreá építünk.

Higgyük el, Jézus nagyon jól ismer minket, nem akar megtéveszteni, hanem inkább a bukásoktól megőrizni. Azonban aki nem veszi komolyan, az Úr szavát elesik. Mert nemcsak megszabadításra, hanem megtartatásra is szükségünk van.

Vegyük észre azonban a hívőben lévő változást is. Péter ugyan elbukott, vétkezett az Úr ellen, de a bűn már nem jelent számára örömet. amikor tudatára ébred, sírni kezd. A hívő ember is eleshet sajnos, de már nem akar fekve maradni, és a bűn nem jelent már örömet, és nem élvezkedik benne, hanem már fáj neki. Ezért sírva fordul az Úrhoz és kér Tőle bocsánatot.

Szelíd szemed

Szelíd szemed, Úr Jézus,

Jól látja minden bűnömet.

Személyemet ne vesse meg

Szelíd szemed, Úr Jézus.

Szelíd szemed, Úr Jézus,

Tekintsen rám, ha roskadok,

Adjon békét, bocsánatot

Szelíd szemed, Úr Jézus

Szelíd szemed, Úr Jézus,

Tudom, hogy vádat is emel,

Vétkeztem én, ítéljen el

Szelíd szemed, Úr Jézus.

Szelíd szemed, Úr Jézus

Elítél, bár lásd, én megint

Csak várom, hogy majd rám tekint

Szelíd szemed, Úr Jézus.

Isten áldásával.