Időben

I

sten ismét hívogatja övéit magához (Ézs 55,1-13), nem kötelező menni, az jöjjön, aki szomjas, akinek a lelkét nem elégítette meg Babilon, a világ. Azért kell újra és újra hívogatni, mert az idősebb generáció, tehát azok, akik még éltek az ígéret földjén hazavágytak, hívták a fiatalokat is, ám azok nem akartak menni. Úgy gondolták az idősek csak nosztalgiáznak egy olyan kor után, amely már nem jön vissza, ámbár ők hittek a próféta szavainak és tudták, az Úr elhozza szabadulás idejét.  Az új generáció azonban már beilleszkedett oda ahol élt, sokan jól éltek és nem akaródzott visszamenni ősök földjére. Nem akarták a bizonytalanért a biztosat feladni. Hát ezeknek szól az ismételt hívás. Jöjjenek az Úrhoz, Őtőle ingyen kapják az életfeltételt, jöjjenek, mert az ígéret földje az övék, csak birtokba kell venni, ami nekik készíttetett. Azonban nehezen mozdulnak megszokták azt, amibe beleszülettek, amit a világ kínál, és nem akarnak róla lemondani. Mi halljuk-e ma Urunk hívását? Vagy olyan jól beleszoktunk a világ nyújtotta kényelembe, hogy nehezünkre esik megmozdulni és elindulni. „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék! Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek” (Jn 7,37-38) – hívogat minket is Urunk. De szomjazzuk-e még az élővizet? Vagy megelégszünk más kínálattal? Pedig lényünket csak a Szentlélek tudja megelégíteni, mégis mennyi pénzt költünk olyan anyagokra, amelyek rabbá tesznek, de nem adják meg, amire vágyunk. Jézus ingyen kínálja az élő vizet, az árát Ő fizette meg a kereszten.

Isten hív, de eljön az idő, amikor nem lehet megtalálni. Gondoljunk Ézsaúra, aki „később, amikor örökölni akarta az áldást, elutasították, mivel a megtérés útját nem találta meg, noha könnyek között kereste” (Zsidók 12,17). Az Úr itt van, elérhető, de ha időben nem térünk hozzá, eljuthatunk egy olyan lelki állapotra, amikor nem tudunk már hozzá kiáltani. Ebből a szempontból megrázó a kereszten lévő két lator története, ott volt közöttük a megfeszített Úr Jézus, de csak az egyik jutott bűnbánatra és hívta alázattal segítségül.  

Sokat hallott gyönyörű versek a következők (8-11) bennük van, hogy mi nem mindig értjük Istent, mert mások az Ő gondolatai, meg mi csak a jelenlegi pillanatot látjuk, az Úr azonban átfogja a múltat, a jelent és a jövőt.  Mi örülünk valaminek, ami később lehet, hogy rosszat hoz ránk. Bosszankodunk valami rossz esemény fölött és később kiderül, áldás fakad belőle. A leghelyesebb, ha Rábízzuk magunkat és hisszük, Isten akarata és gondolata jó, amikor reménytelenek vagyunk, gondoljunk arra, hogy Isten elküldte igéjét, ami elvégzi munkáját. Nem mindig látjuk ezt azonnal, de higgyük, hogy az elvetett mag ki fog kelni. Lényeges azonban még azt meglátni, hogy az ige azt végzi el, amiért küldték. Isten mindig céllal küldi igéjét, csak azt végzi el, nem lehet egyéni célokra felhasználni. bár sokszor próbálták már emberi célok igájába fogni az igét, de Isten mindig kiemeli onnan, mert az ige lélekmentést végez, általa Isten a kárhozatból akar kiemelni és az Ő országába bevinni.

Az újszövetségi rész (Mk 15,16-26) bemutatja az ember szörnyű mélybe jutását, amikor alkotóját kigúnyolja, majd megfeszíti. Döbbenetes az a vakság, ami sújt minket, hogy nem vagyunk képesek meglátni, Jézus az életünk. Ha elvetjük, az életet vetjük el. Jézus nélkül marad az erőszak. Ma is azt látjuk, mivel nem kell, a töviskoronás Király a fegyverek szavát juttatjuk érvényre. Miért nem látjuk meg, hogy amíg nem engedjük az Urat, hogy vezessen minket megtévesztés áldozatai vagyunk. A fegyver nem old meg semmit. Borzasztó, hogy nem változtunk a Jézus kora óta, ahogyan akkor és ott feljogosítva érezték magukat a kiszolgáltatott, a tehetetlen ember gyalázására, ugyanúgy feljogosítva érzi magát az ember, hogy mások feje fölül bombákat és rakétákat szórjon településekre. Urunk irgalmaz nékünk, és könyörül, hogy végre lássuk meg bűneink mélységét, és kiáltsunk Hozzád kegyelemért.

Döbbenetes, hogy mindeközben az uraknak, Ura és királyok Királya szó nélkül viseli a gyalázást, tűri a fájdalmat a testi-lelki szenvedést. Mi mennyire igyekszünk a legkisebb fájdalomtól is azonnal szabadulni, de Jézus nem menekül bódulatba, hanem vállalja értem a fájdalmas szenvedést.

A BÖRTÖNÖMNEK ZÁRÁT

A börtönömnek zárát az Úr nyitotta ki.

A békességem árát az Úr fizette ki.

Hadd zengjen hát az ének,

Az Ő nagy, szent nevének,

Dicsőség őneki! Dicsőség őneki!

Kifogyni élet kútját az Úr nem engedi,

A lábaimnak útját az Úr egyengeti.

Hadd zengjen…

Nincs szívem már a szennyben, az Úr emelte ki,

Az én helyem a mennyben az Úr rendelte ki.

Hadd zengjen…

Isten áldásával.