Immánuel: Bizonyság

z 59. fejezet tegnapi szakaszában láttuk, hogy a bűn lelkileg sötétségben tart, Isten népe csak botorkált, mint a vakok. Pedig pont ők rendelkeznek igazi látással ezért életüknek határozottnak, céltudatosnak kellene lenni. Ám a bűnnel és a korszellemmel való megalkuvás leépít lélekben és bizonytalanná tesz.

A próféta mai szakaszunkban (Ézs 59,14-21) arra mutat rá, hogy amikor Isten gyermeke lelki sötétségbe kerül, az kihat a közösségre is. Mivel az emberek életében háttérbe került Isten szava, így lassan a hívők is kiszorultak a társadalmi életből, meglazult az erkölcs és ez az egész társadalomra lehúzóan hatott. Meglehet anyagilag, gazdaságilag növekedtek, azonban az erkölcsi rend felborult. Amikor nem Isten szava a tekintély számunkra mindig erkölcsi vákuum keletkezik, ez pedig bevonz valamit. Általában ilyenkor akarunk olyanok lenni, mint a többi nép, mint a világ. Azonban egy tanítvány számára soha nem lehet mérce és példa a világ, hanem mindenkor és mindenben egyedül az Úr Jézus a követendő.

A 15. vers szíven ütött, hiszen pont ezt tapasztaljuk napjainkban: „Oda van már a hűség”. Ám ezt a mai társadalom természetesnek mutatja be, sőt a hűséget már egy letűnt kor maradványának tekinti. Azonban látni lehet, hogy a korszellem ellenére sok hűtlen kapcsolatot követően felbukkan az emberek szívében a hűség és a biztonság utáni vágy. Amit az emberek elfogadnak, arra az Ige így reagál: „Látta ezt az Úr, és rossznak ítélte, hogy nincs törvényes rend.” Ez a lényeges, hogyan látja Isten terveinket, gondolatainkat, életünket, erkölcsünket, mert Ő nem a mi normáinkhoz igazodik. Akaratát kijelentette az Igében, az életre vezető út alapjait törvényében lefektette, és ezeken nem változtat az évek múlásával. A tíz Ige mai érvényes, követelménye felénk is hangzik, ma is érvényes Isten szeme előtt a házasság intézménye, ma is bűn a házasságelőtti szexuális kapcsolat, és Ő továbbra sem fogadja el az együttélést legitimnek.

Azonban jól ismer bennünket, és tudja, hogy képtelenek vagyunk akarata szerint élni és megígérte „eljön Sionhoz a Megváltó, Jákób megtérő bűnöseihez! - így szól az Úr” (20). A Megváltó az a személy, aki ebből az erkölcsi válságból, életválságból ki tud emelni és egy új életre segít. Mi már tudjuk, hogy az Úr Jézus Krisztus ez a személy. Ő jött el azért, hogy kiszabadítson minket a bűnökből és a jelenlegi gonosz világból Istennek, a mi Atyánknak akarata szerint (Gal 1,4). Azért van Jézusra szükségünk, mert önerőből képtelenek vagyunk megszabadulni. Egyedül nem megy, ezért jött Ő segíteni.

Azonban a megmentést azok tapasztalják meg, és élik át a Megváltó jelenlétét, akik bűneiket megbánva jönnek Hozzá. Aki nem akar megtérni, vagyis a bűnnel szakítani és Isten akarata szerint élni, az nem éli át a kegyelmet sem. Isten irgalmát csak alázatos bűnbánó szívvel tapasztalhatjuk meg.

Újszövetségből Pál apostol rómaiakhoz írott levelét kezdtük el olvasni (Róma 1,1-7). Az apostol a levél írása idején még nem járt Rómában, csak más testvérek elmondása alapján ismeri az ott élő keresztyéneket. Rómában tehát nem Pál szolgálata nyomán jött létre a gyülekezet, hanem valószínűleg az Úr Jézus Krisztust más településen megismerő emberek miután hazatértek nemcsak arról számoltak be mit láttak idegenben, mit vásároltak, hanem tovább adták az evangéliumot. Tovább adták azt a drága hírt, ami az ő életüket is elkezdte mássá formálni. Az Úr előtti csendben próbáljunk őszintén válaszolni a felvetődő kérdésre, én mit viszek magammal, miről beszélek otthon, és a munkahelyemen? Tovább adom-e a jó hírt, árad-e rajtam keresztül az élet vize, vagy eldugult hitem csatornája.

Pál leírja, hogy majd szeretné meglátogatni őket, mégpedig azért, hogy ő is vigyen valamit, abból, amit az Úr neki ajándékozott. Az evangéliumnak kell, hogy legyen túlfolyása a szívünkben, mert ha nem tud, tovább áradni megposhad, mint az állott víz.

Bizonyságot tesz bemutatkozásként arról, hogy ő elsősorban Krisztus Jézus szolgája, rabszolgája. Vagyis ő Jézus rabja, mert egyszer az ő nyugtalan és gyűlölettel teljes szívét rabul ejtette az Úr kegyelme és szeretete, majd kisöpörte belőle a gyűlöletet és ezt követően a Krisztus iránti határtalan szeretet maradt vissza benne. Az első találkozásban megtapasztalta az elhívást, mert nélküle nem lehetünk tanítványok, egyszer meg kell hallani, amint Jézus megáll mellettünk és így szól: Jöjj és kövess engem.

Amikor valaki igent mond az Úrnak és örömmel követi megtapasztalja az evangélium hirdetésére valókiválasztást. Nem pusztán azért hív, hogy ezáltal megmenekülve a kárhozattól jól éljünk, hanem kiválaszt az örömhír továbbadására. A kiválasztás elkülönítést is jelent, az Úr az övéit az evangélium hirdetésére, a Neki való szolgálatra különíti el. Ez az elsődleges feladatunk, ami azonban nem egy külső erőszak eredménye, hanem belső kényszer, nem tehetem, hogy ne mondjam, ne adjam tovább. Az emberekben benne van, ha egy jó akciót látnak, azt elmondják, hogy más is részesüljön a kedvezményekben, szinte muszáj róla beszélniük. Aki átéli a kegyelmet, és naponta tapasztalja az Úr jóságát, annak is muszáj erről beszélni, ezt nem lehet elhallgatni, magunkba tartani. Azonban lényeges, hogy az evangélium Jézusról, a feltámadott Úrról szól. Bármilyen jó dolgokat, módszereket adhatunk tovább, ha nem Jézus a középpont, akkor nem evangéliumot mondunk. Az Úr adjon ma is számunkra kegyelmet és békességet.

Ó,Sion,ébredj!

Ó, Sion, ébredj, töltsd be küldetésed!

Mondd a világnak: hajnalod közel!

Mert nem hagy az, ki népeket teremtett,

Senkit sem éjben, bűnben veszni el.

Légy örömmondó, békekövet,