Csak Rád tekintünk!

I

sten csodálatosan cselekszik népe életében, és ezt Jósáfát megtapasztalta (2Krón 20,1-19). Az Úr nagy kegyelme nyilvánult meg abban is, hogy nem esett el Júda királya az arámokkal vívott csatában, hisz az nem az Úr akarata volt. Mégis megoltalmazta őt. Urunk hányszor mégis megoltalmaz, mégis könyörül rajtunk, amikor megyünk a magunk feje után, járjuk a saját utunkat.

Jósáfát szíve tele van hálával, de sátán nem engedi, hogy nyugodtan élje élete hátralevő részét. Mindig hoz új eseményt, mert sátán célja Isten népének elpusztítása. Most is összefog ellene Ammón és Moáb, nagy hadsereget indítanak Isten népe ellen. Valahogy a gonosz nem tudja elviselni Isten népének a jelenlétét, megpróbálja mindig eltávolítani. Ma sincs ez másképpen, amennyiben világítunk a magunk helyén, a sötétség mindent megtesz a fény eltakarása és megszüntetése érdekében. Sátán célja ma sem más, mint eltávolítani ebből a világból Isten népét. Ha ez megtörténik, nem lesz, aki Isten akaratát, szeretetét és kegyelmét képviselje. Akkor az ember kerül teljesen a középpontba, nem lesz már erkölcsi vezérfonál sem, mindenki azt tehet, amit akar. Azonban Isten mindig jelen lesz világunkban, és az egyházat sem lehet megsemmisíteni, és ez az ember nagy lehetősége. Bármennyire tomboljon a sötétség, és mossa át az emberek gondolkodását, Isten mindig megtalálható lesz.

Jósáfát ezt nem várta, megijedt, amikor a támadással, a túlerővel szembesült. De a félelme az Úrhoz vitte. Ez példaértékű, ha megijedünk a nem várt élethelyzettől, és úgy látjuk, képtelenek vagyunk vele mit kezdeni, keressük az Urat. Az ilyen váratlan és nehéz események is próbaként adatnak. Most derül ki, milyen a hitünk, hogyan reagálunk. Jósáfát Isten felé mozdult, Hozzá menekült. Böjtöt hirdettek, tehát közösen keresték az Urat. Jó nehéz helyzetben böjtöt tartani, ami azt jelenti, minden dolgot félreteszek, és erőmet, időmet az Úr keresésére fordítom. A böjt lényege: minden időt felszabadítok az Úrral való közösségre, és intenzíven keresem akaratát.

Jósáfát és a nép az Úr segítségét kérte. Úgy megragadott, hogy nem a saját ötleteiket tárgyalták meg, nem saját erőforrásaikat mozgósították, hanem az Úr segítségét kérték. Az ellenség egyre beljebb nyomult az országba, ők mégsem kapkodtak, nem veszítették el türelmüket, hanem az Úr segítségét kérték. Ez azt is jelzi, vártak is az Úrra. Tehát mindez időbe telt. Külső szemlélő számára bizonyára időhúzásnak tűnt, ám nem az volt. Mert Istenre várni soha nem időpocsékolás, Rá várni érdemes.

A király, mielőtt bármit tenne, imádkozik, és ezt a nép színe előtt teszi. Először Istenhez fordul, megköszöni eddigi munkáját, amit elvégzett őseik életében, megköszöni az ajándékba kapott földet, és segítséget, szabadítást kér. Mindezt a nép előtt fogalmazza meg. Vezetőként vállalja Istent és az imádság erejét. Mindenki szeme láttára felvállalja az Isten elé állást, ezzel bizonyságot tesz az ima erejéről. Megvallja: az imádság kapcsolat Istennel. Vállaljuk mi is Istent, a Vele való élő kapcsolatot, hadd lássa mindenki, érdemes bízni, lehet várni az Úrra. Nem ablakon kidobott idő, amit imádsággal és bibliaolvasással töltünk.

A király imádságában megvallja tehetetlenségét. Nem szégyelli erőtlenségét, félelmét, tudja, hogy így állhatunk az Úr elé. Olyan jó, hogy tehetetlenségünkkel is Hozzá mehetünk, sőt, amikor mi tehetetlenek vagyunk, akkor ragyog fel igazán a kegyelem, és látszódik meg Isten munkája, ragyog fel dicsősége. Ne féljünk vállalni és megvallani tehetetlenségünket, hanem vigyük őszintén Isten elé. Valljuk meg: Uram, olyan tehetetlen vagyok, nem látok semmi esélyt a dolgok megváltozására, de az én tehetetlenségem nem jelenti azt, hogy Isten is tehetetlen. Sőt, ahol én nem tudok mit tenni, ott megtapasztalhatom az Úr hatalmát. Ezzel a hittel vigyük az Úr elé mindazokat a problémákat, amikkel nem boldogulunk, és higgyük, Nála van megoldás. Bárcsak az egész emberiség meglátná és megvallaná tehetetlenségét, a kegyelem nagyszerű dolgokat végezne el. Istennél van segítség, van megoldás a leglehetetlenebb helyzetekben is. Nincs az a mélység, amiből ne tudna kisegíteni. Bízzuk Rá dolgainkat.

Tanácstalanságukban is volt egy biztos pont, az Úrra tekintettek. Fogalmuk sem volt, mit lehetne tenni, de tudták, lehet felfelé tekinteni. Az élet legsötétebb pillanataiban is van ablak az égre, lehet felfelé tekinteni. Talán azért is sötétül el minden a földön, hogy felfelé nézzünk. Végre forduljunk az Úrhoz.  Nézzünk ma is csak Rá.

A főpap házába vezették Jézust - arra gondoltam, a főpap miért nem beszélt vele korábban, miért nem hívta magához, amikor szabadon járt-kelt (Lk 22,54-65)? Neki meg kellett volna vizsgálni az ősi szövegek alapján, nem Ő-e a Krisztus? Ám a főpap nem várta a Messiást, neki nem volt szüksége Rá. És ez mutatja, milyen nehéz lelkiállapotban volt Izráel. De vajon ma a vezetők, az egyházi vezető emberek vágynak-e Krisztusra? Van-e bennünk igazi szomjúság Isten szava után? Kutatjuk-e teljes szívvel és minden erővel az Írásokat? 

Amíg Jézus bent van, addig Péter kint tartózkodik az udvaron, meglátja a tüzet, és odatelepszik a szolgák közé. Péter ott van, ahol nem kellene lennie, vagy ha ott van, akkor tudnia kellene, hogy felismerik, hogy ez is bizonyságtévő alkalom lehet. Azonban Péter csak a maga helytállását akarja bizonyítani, meg akarja mutatni, hogy bátrabb és különb, mint a többi. Elfelejti, hogy a legkülönbek is megbotlanak, pedig Jézus figyelmeztette, hogy meg fogja Őt tagadni. De Péter nem figyel az Úrra. Megtanít minket ez a helyzet Jézus szavának komolyan vételére, és arra, hogy ne akarjunk hősködni. Mindig csak oda menjünk, ahová az Úr küld.

Péternek nem kellene ott melegednie, de ha már így tesz, vállalhatná Mesterét, nem muszáj megtagadni Őt. Ám vegyük észre, hogy vannak olyan helyek és helyzetek, amelyek alkalmatlanok a hitvallásra, amelyekben inkább az elbukás fenyeget, mintsem a helytállás. A főpap udvarán lévő tűz az elbukásra van rendelve, veszélyes terep. A világ tüze mindig veszélyforrás, jobb, ha elkerüljük. Jézus a keresztet, a szenvedést is vállalta értünk. Saját kényelméért nem keresett előnyös helyzeteket. Péter csak azért, mert fázott, a tűz mellé telepedett, és ez okozta a vesztét. A tűz mellett lelki ébersége is elveszett, már csak kényelme és személyes biztonsága lett fontos. Péter elbukott.

Azonban az Úr még most sem hagyja magára, ebben a helyzetben is figyel rá. Amikor a kakas megszólal, Jézus Péterre tekint. Ránk is ránk tekint, és ezzel a nézéssel bűnbánatra indít. Péter sírva fakad, vagyis fáj neki a tagadás. Nem mentegeti magát, hanem elismeri, hogy elbukott, vétkezett az Úr ellen. Nem hős, amint gondolta, hanem egy önmagát féltő gyáva alak. Jézusra van mindenkor szüksége. Én sem vagyok több, Uram, mint Péter, Nélküled semmit sem érek, Rád van szükségem. Mentegetőzés helyett tartsunk bűnbánatot, valljuk meg az Úrra való ráutaltságunkat.

TÜZED, URAM JÉZUS, SZÍTSD A SZÍVEMBEN

1.  

Tüzed, Uram Jézus, szítsd a szívemben,

Lángja lobogjon elevenebben!

Ami vagyok és mind, ami az enyém,

Tartsd a kezedben, igazi helyén!

Életem kútja, örök örömem,

Fény a sötétben csak Te vagy nekem.

Hallod imám, és bármi fenyeget,

Nem hagy el engem, tart a Te kezed.

2.  

Szorongat a Sátán, de Te velem vagy,

Hű Szabadítóm, aki el nem hagy.

Ennek a világnak fekete egén

Lényed a csillag, sugarad a fény.

Életem kútja, örök örömem,

Fény a sötétben csak Te vagy nekem.

Hallod imám, és bármi fenyeget,

Nem hagy el engem, tart a Te kezed.

3.  

Jön az örök nap már, közeledik Ő,

Mennyei honba hazavinni jő.

Röpke pillanat, míg tart a keserű,

Jézus elém jön, örök a derű.

Életem kútja, örök örömem,

Fény a sötétben csak Te vagy nekem.

Hallod imám, és bármi fenyeget,

Nem hagy el engem, tart a Te kezed.

Isten áldásával.