Minden nap az Úré

B

eindult az új templomban az istentiszteleti élet, kialakították ennek a rendjét, mert a sok pap és lévita beosztás szerint végezheti rendben a szolgálatot (2Krón 8,12-18). Ha nincs beosztás, kaotikussá válhat a templomi szolgálat. Az elején, amíg tart a lelkesedés, nem férnének el egymástól, egy idő múlva pedig már nem lenne elég ember az oltár körül. Mert bizony, gyakran így van ez, amikor megszólít az ige, tele vagyunk lelkesedéssel, mindennél fontosabb az Úr, ott vagyunk minden alkalmon, aztán az idő múlásával egyre lohad a lelkesedés, és már csak ritkán jelenünk meg az Úr előtt, vagy vesszük kézbe a Bibliát. Ezért lényeges, hogy ne csupán az érzelmek vezessenek minket, hanem legyen rend az életünkben. Alakítsunk ki sorrendet, amelyben első az Úr. Ez azt jelenti, hogy mindig Vele kezdem a napot, Őt keresem, akár jó állapotban vagyok, akár nem. Beültetem a naptáramba az istentisztelet napjait, ahogyan előre beírjuk egy fontos esemény idejét, és tudjuk, hogy arra az időpontra nem tehetünk más alkalmat - így jegyezzük be az istentiszteletek időpontját. És ez jelentse azt, hogy rögzített idő, foglalt óra, mást nem tehetek erre az időpontra. Mindig legyen ott a szívemben: az istentisztelet ideje találkozás az én Urammal, Jézussal és az én mennyei Édesatyámmal.

Megragadott engem, hogy minden hétköznapon is áldoztak, tehát nemcsak ünnepnap, nem csupán szombaton, hanem minden nap. Úgy érezték, minden nap az Úr elé kell állni. Másrészt a hétköznapok is az Úr napjai. Jó ezt nekünk is komolyan venni. Ne csupán a vasárnapunk egy órácskáját adjuk Istennek, mert Övé az egész hét, az egész életünk. Sokan úgy gondolkodnak, a vasárnapból néhány perc Istené, a hét többi része az enyém. A tanítványság azt jelenti, állandóan követem az Urat. Övé az életem minden perce, szívem minden rezdülése. Azért jövök Hozzá, mert jó Vele lenni, mert szeretem Őt.

A mindennapi áldozat kifejezte, hogy bűnös az ember, így állandóan az Úr bocsánatára van szüksége. Ha csak egy nap járulunk az Úr elé, azt kommunikáljuk, hogy alapjában véve minden rendben van az életünkben, esetleg csak egy kis igazításra van szükségünk. Az ige azonban arról beszél, hogy bűnös ember vagyok, saját magam nem vagyok képes rendezni Istennel az életemet, tehát az istentisztelet nem jócselekedet, hanem a bűnös kegyelmi kérvényének a benyújtása. Azért jövök, mert fáj a bűn, de kérem az Urat, könyörüljön rajtam, és engedje el a büntetést. Isten az áldozatért törölte el a bűnöket. A bűn annyira súlyos dolog, hogy valakinek meg kell halnia. Mi már nem mutatunk be áldozatot, de minden nap lélekben megállhatunk a kereszt alatt, ahol az Úr meghalt helyettünk. Életét adta Jézus, hogy mi élhessünk. A kereszt alatt megújulhatunk, és örvendező szívvel adhatunk hálát az Úr nagy kegyelméért. Mert hála jár Neki, amiért élete árán új lehetőséget adott, és Isten országa kapuját kitárta előttünk.

Sokan vannak Jézus körül, mi is körülötte vagyunk, de milyen szándékkal (Lk 20,20-26)? Mi vezet Hozzá? Őszintén keresem Őt, mert felismertem, hogy Isten útját hozta el, sőt, Ő maga az út, és szeretnék azon járni? Ezek az emberek szemmel tartják Jézust, kémkednek utána. Tehát már Jézust is megfigyelték, rossz szándékkal vannak mellette. Ő azonban tovább megy a megkezdett úton, halad a kereszt felé. Soha ne másokra, hanem Urunkra, és a Tőle kijelölt útra figyeljünk. Mindig lesznek az egyházban, akik csak tettetik a hitet, csak előnyöket akarnak maguknak, de közben szívük nem az Úré, és mindent megtesznek a tanítványok ellen. Ne keseredjünk el, hanem nézzünk Jézusra, Ő sem figyel ezekre, hanem végzi, amit rábízott az Atya. Tudja, hogy csak a testet ölhetik meg, de Lényét el nem pusztíthatják. Aki Krisztusban van elrejtve, azt nem lehet elválasztani az Isten szeretetétől. Az Úr örök életre tart meg. A földi élet ideje mindenképpen letelik, így azután az a hangsúlyos, hová fogok érkezni. Nem az a kérdés, meghalok-e, vagy mikor halok meg, hanem az, hogy hol töltöm az örökkévalóságot? Meg vagyok-e mentve? Az Írás arról tesz bizonyságot, hogy aki hisz a Fiúban, annak örök élete van. Csakis Jézus által van üdvösségünk, de nem mindenkinek, nem alanyi jogon, hanem azoknak, akik kegyelmét elfogadják, és ezután Neki élnek.

Ezek tudják, hogy Isten útját tanítja Jézus, de kiderül, hogy ők nem akarnak ezen az úton járni. Nem elég ismerni Isten útját, hanem járni kell rajta. Nem elég ismerni az igét, élni is kell azt. Mert a keresztyén hit életforma. Járok-e ezen az úton, vagy még mindig saját utaimat taposom? Jézus útja a keskeny út, de előttünk jár rajta. Beleléphetünk az Ő lábnyomába.

Az adókérdést veszik elő ellenfelei. Szabad-e adót fizetni a császárnak? Egy olyan ördögi kérdés, amire úgy gondolták, nincs jó felelet. Ha azt mondja Jézus, nem szabad adót fizetni, fel lehet jelenteni, és lázításért Róma letartóztatja. Ha pedig megengedi, és így szól: szabad adót fizetni a császárnak, akkor az emberek ábrándulnak ki belőle, és fordulnak el Tőle. Mindkét válasz esetén megszabadultak Jézustól, kifogták a szelet vitorláiból. Már nem jelent veszélyt számukra. Olyan szomorú, hogy a szelet kifogni akarják, és nem vitorláikat a szél felé fordítani, hogy az belekapjon és vigye az élet felé őket. Van sok okoskodás, kifogás. Mi is hatástalanítani akarjuk Jézust, ahelyett, hogy Lénye hatása alá kerülve igazi életet élnénk.

Jézus azonban kér egy dénárt. Milyen meglepő, van is náluk. Gyűlölik Rómát, de használják a pénzét. Róma nem kell, de a pénze igen. Mintha ma is hasonlóan gondolkodnánk. Jézus megkérdezi, kinek a képe és felirata van a pénzen - a császáré, hangzik a felelet, és Jézus számára meg van oldva a kérdés. Semmit nem kell tenni, nincs probléma, csak tegyünk mindent a helyére. A pénzt adjátok annak, akié, az életeteket pedig Istennek. Mert ahogyan a pénzen a császár képmása van, úgy hordozza az ember magán Isten képmását. Azonban ezt kisajátítottuk, kivettük a képmást Isten kezéből. Jézus azt kéri, adjuk vissza Istennek azt, ami az Övé, de elvettük Tőle. Adjuk vissza Neki az életünket, bízzuk Rá hittel magunkat. Gyakran hangsúlyozzák, hogy adjuk meg a császárnak, ami a császáré, és ezzel oly sokszor kiszolgálták az aktuális hatalmat, de gyakran lemarad a másik fele a mondatnak: és Istennek, ami az Istené. Mi ne felejtsük el ezt a második részt, hanem tegyük első helyre, és elsőként magunkat adjuk az Úrnak.

JÁROM A JÉZUS LÁBNYOMÁT

Járom a Jézus lábnyomát mind a sírig én,

Az égi Jeruzsálemből árad rám a fény.

Bár vihar dúl, nem sötétül el fenn az égi jel,

Felnézek hittel Jézusra: Ő sosem hagy el.

R.: Jézus hű barát, drága jó barát,

Gyermekeinknek hordja bánatát.

Bár vihar dúl ...

Nem vétem már el szem elől Jézus lábnyomát,

Nem térek ki a cél elől mellék útra át.

Szent igéje mindig bennem él: buzdít és vezet

Megmentett életem szolgál: hisz remél, szeret.

Mennyben ér véget nemsoká ez a keskeny út,

Meglátom Jézust trónusán, mint dicső fiút.

Dicsfénye betölti lelkem, s ez elég,

Örökre Ő marad nekem a Kezdet és a Vég.

Isten áldásával.