Velem leszel!

A

 Baal templomát lerombolták Ataljá eltávolítását követően, de nem elégedtek meg ennyivel, hanem hozzáfogtak az elhanyagolt állapotban lévő templom rendbetételéhez (2Krón 24,1-14). Felismerték, hogy nem elégedhetnek meg a bálványimádás kellékeinek eltávolításával, hanem az Úr tiszteletét is helyre kell állítani. A rombolás, az eltávolítás soha nem elég, ezzel még nem elégedhetünk meg. Ezt mindig a helyreállításnak és építésnek kell követni. A megtérésnek mindig magával kell hozni a bűntől való szabadulást, a bűnösen megszerzett dolgok eltávolítását, de itt nem állhatunk meg. Fel kell építeni az evangéliumra épülő új életet.

Tehát Jóás király jó irányba kezdett haladni, felismerte, hogy az Úr háza mindennél fontosabb, és elhatározta, hogy kijavíttatja. Számomra mindennél fontosabb-e az Úrral való élő kapcsolat, és mindaz, ami ennek az ápolásához szükséges? Fontos-e számomra is az a hely, ahol az istentisztelet végbemegy? Mert ma is szükség van istentiszteleti helyre, és azt ma is karban kell tartani. Mert jó, hogy vannak olyan helyek, ahol Isten gyermekei a világ zajától elvonulva Istenre figyelhetnek. Azonban az Úrral való kapcsolat ápolásának az épületnél is fontosabb eszköze a Szentírás. Mennyi időt, erőt szentelek az olvasására? Mennyire fontos nekem az ige és az ige mélységeit feltáró könyvek? Adjunk hálát az Úrnak azért, hogy ma sokféle fordítás, több nyelven is rendelkezésünkre áll. Sokan áttérnek az elektronikus eszközök használatára, de azért jó, ha nem feledkezünk meg a papír alapú Bibliáról, mert eljöhet az idő, amikor ezeken az eszközökön nem lesz elérhető.

Megdöbbentő, amit Jóásról olvasunk: azt tette, amit helyesnek lát az Úr, de csak Jójáda főpap haláláig. Ez előrevetíti, hogy azt követően történik vele valami, és elhajol az Úrtól. Olyan jól indul, de csak egy darabig halad ezen az úton? Miért? Mert hite a főpaphoz kötődött. Az ő jelenléte hatással volt rá, de nem adta teljesen az Úrnak a szívét. Úgy tűnik, nem érezte magát szabadnak, és majd Jójádá halála után meg akarja mutatni, ő is ér valamit, ő is valaki. Az a jó, amikor Jézushoz kötődik a hitünk és az engedelmességünk. Amikor nem egy másik személynek akarunk megfelelni, hanem minden tettünk az Úr Jézus iránti szeretetből fakad. A hívő ember hajtóereje a Krisztus iránti szeretet.

A király gyűjtést szervez a javítási munkálatok elvégzésére, ezzel a lévitákat bízza meg, a szívükre helyezi, hogy siessenek. Jóás számára még sietős az Úr dolga, hiszen a templomban szól az ige, ott történik az áldozat bemutatása és ott élik át bűneik bocsánatát. Ezzel nem lehet várni, hanem sietni kell. Benne van-e a szívünkben az Úr ügyével kapcsolatban ez a buzgóság? A lélekmentés halaszthatatlan, a legfontosabb a világon, ezért sietnünk kell az evangélium emberekhez való eljuttatásával. Nem lehet vele késlekedni, vinni kell, mondani kell, mert az alkalmas idő elmúlik. Azonban a léviták nem siettek. Miért? Elfásultak, megszokták a lazaságot, a lustaságot, fontosabb volt a saját megélhetésük, mint az Úr szolgálata, az áldozatok bemutatása.

Hogy állok én az Úr ügyéhez? Fontos, sietős nekem? Mindent megteszek, hogy Jézus kereszten értünk elvégzett áldozatát megismertessem másokkal? Fontos számomra a jó hír? Vagy hasonlítunk a lévitákhoz, és az elmúlt években mi is eltespedtünk? Annyi minden fontossá vált, különféle programokat szervezünk, javítunk, építünk, de a megtérésre, a szabadulásra való törekvés gyakran elmarad. Megelégszünk a külsőségekkel, a kultusz még úgy-ahogy folyik. Megtartjuk az istentiszteletet, szebbé, kényelmesebbé tesszük épületeinket, de közben több a pókháló, mint az ember, a szívekben nem történik semmi. Nincs életváltozás, felhígulunk, és már nem az igéhez szabjuk az életünket, és mindezt olyan természetesnek vesszük.

Jóás nem vette természetesnek, kereste a megoldást, és meg is találta. Jójádával megsürgette őket, és perselyt készíttetett, tehát már nem emberi kézbe került az adomány, már nem tudott elakadni. Jó megfigyelnünk, hogy most találkozunk először a persellyel. Az is szívet melengető, hogy örömmel vittek adományt. Tehát nem azért, mert a király elrendelte, hanem maguk is örültek az Úr ügyének, a templom rendbetételének. Ezek az emberek nem kritizáltak, miért omladozik az Úr háza, hanem felismerték, hogy az övék, nekik van rá szükségük, és ha Isten elé akarnak állni, meg kell javíttatni. És ez a munka az ő dolguk. Az is megragadott, nem mástól várták, hogy adjon vagy tegye rendbe az Úr házát, nem is az állami kasszából utalták át az összeget, de nem is világi fórumoktól pályázták meg, hanem ők maguk adták össze. Ehhez azonban szívbeli változásra van szükség, annak a felismerésére, hogy anyagi javaink is az Úrtól származnak, és ezért hálával tartozunk Neki.

A  kereszt a megmentés helye, világosan látszik a mostani szakaszunkból, mindabból, ami ott történik (Lk 23,39-43). Jézus a kereszten szenved, már imádkozott megfeszítőiért, az elutasítókért, akik nem is tudják, mit cselekszenek. A gonosz ennyire megvakít, eltompít, hogy nem is tudjuk, mit teszünk, amikor Jézust elutasítjuk. Olyan bódulatot ad, mint az alkohol vagy a drog, majd csak kitisztulás után szembesül az ember mindazzal, amit tett. De sokszor nem is emlékszünk az alkoholos állapotban elkövetett dolgainkra. Ilyen bódult az ember a kereszt tövében, ez jó a gonosznak, csak ne vegyétek észre, ki az, Akit megfeszítettetek, ne lássátok meg, mekkora baj ez számotokra. 
A kereszten lévő egyik gonosztevő is ilyen kábult lélek, ő is beáll csúfolók táborába. Milyen szomorú: nyomorult haldokló, egyetlen esélye Jézus, és ő ezt nem látja. Valószínűleg korábban elszakadt Istentől, és mára teljesen megsötétült, tompává vált. Ez az ember már nem tud magába szállni, már nem látja bűneit. Jézus mellett van, látja és hallja Őt, mégis érzéketlen marad a szíve. Hányan maradnak érzéketlenek az Úr szavait hallva több évtizedes istentisztelet-látogatás után is. Áthalad az élő víz rajtuk, a külső talán vizes is lesz, de belülre nem hatol. A belső, a szív érintetlen, száraz marad. Csendesedjünk el, és vizsgáljuk meg szívünket, érintette-e már az evangélium, vagy csak a felületünk nedves? Az élő víz azonban a szívünkig akar hatolni. Kérjük az Urat, tegyen érzékennyé az igére, láttassa meg bűneinket, adjon bűnbánatot a szívünkbe és kérjük az Ő bocsánatát.

Az egész nagypénteki történetben a másik lator szerepe a felüdítő. Olyan jó látni, hogy ez az ember nem gúnyolódik, nem lázadozik, nem a kereszt szenvedésétől, a haláltól, hanem az ítélettől akar megmenekülni. És ez lényeges különbség. Sokan úgy vannak, mint az első lator, Jézustól a szenvedésektől való szabadítást várják, le akarnak szállni „keresztjükről”, de nem akarnak az ítélet elől menekülni. A második lator azonban látja, jogos az ítélet, de felragyog előtte Jézus Lénye, meglátja, hogy Általa lehet örök élete. Ő Jézus országának polgára kíván lenni, és oda Jézuson keresztül vezet az út. Hittel tekint Jézusra, meglátja, hogy a halál után is élni fog, és eljön országa. Meglátja, hogy Jézus valóban király, Isten országának királya Ő.

Az Úr válasza: még ma velem leszel.  Csodálatos, a kegyelem illata járja körül a keresztet, az életünket - velem leszel. Kell ennél több? Nem! Ez az élet értelme és célja, Vele lenni, és a kereszt tövében, Krisztust behívva az életünkbe ez megtörténhet. Aki átéli, annak szól az ígéret, veletek vagyok minden napon. Halála ellenére, feltámadása által velünk van, minden nap. Sőt, majd ha elérkezik utolsó földi óránk, Hozzá mehetünk, ez a cél. Pál így mondja: vágyom elköltözni és Krisztussal lenni, mert az mindennél jobb. Mire vágyol? Vágyol-e már most Vele lenni, és Mellette maradni? Felismerted-e, hogy ez mindennél jobb?

Jézusom, ki árva lelkem

1. Jézusom, ki árva lelkem Megváltottad véreddel, Kárhozattól óvtál engem, Bűnös szívem, ó, vedd el! Add, hogy néked megháláljam. Hogy nem hagytál a halálban, megmutattad: Bármit adj, Én oltalmam csak te vagy.

2. Jézus, benned bízva bízom, Elpusztulnom, ó, ne hagyj! :/: Te, ki bűnön, poklon, síron Egyedüli győztes vagy: Gyönge hitben biztass engem, Készíts arra, hogy én lelkem Láthat majd fenn, ó, Uram, Mindörökké boldogan.

Isten áldásával.