Ne úgy legyen, ahogyan én akarom

D

ávid továbbra is az Úr felkentjének tekinti Sault (1Sám 26,13-27,12). Őt is felkente Sámuel, de amíg Isten nem teszi szabaddá előtte a trónhoz vezető utat, nem tesz érte semmit. Mindent Istenre hagy, nem tör a király életére, mert előtte szent az élete. Jó lenne így az Úrra hagyatkozni, ha megígért is valamit, nem harcolok érte, nem szerzem meg erőszakkal, hanem kivárom, amíg az Úr nekem adja azt. Bizony, gyakran türelmetlenek vagyunk. Dávid nem volt az. Nem mondta, ha várok, eltelik az idő, és soha nem leszek király. Tudta, eljön az ő ideje. Istent nem kell és nem is lehet sürgetni. Aki így vár, annak békessége van, és ez a békesség Isten ismeretéből fakad. 

Dávid nem távolítja el az útból Sault, akkor sem, ha tudja, hogy Isten elvette tőle a királyságot. Megkímélte az életét, pedig a kezében volt Saul. Tud megkímélni, tud nem megtenni olyan dolgot, amire lehetősége volna. És ez az a szelídség, amiről az Úr Jézus beszél, megölhetné a királyt, de mégsem teszi. Van-e bennem ilyen szelídség? Mert nem az nagy erény, ha nem tesszük meg azt, amire nincs lehetőségünk, vagy ami már korunkból kifolyólag nem jelent kísértést. Abban mutatkozik meg az új természet, ha azt nem teszem meg, ami most is kísértést jelenthet.

Saul király, úgy tűnik, megbánja, amit tett, ki is mondja, vétkeztem, még azt is kéri, hogy Dávid térjen haza. Azonban valami még mindig hiányzik, nem az Úrnak mondja, és nem kéri a szabadítást. Kimondja, talán őszintén is gondolja abban a pillanatban, csak azt nem ismeri fel, hogy nem képes ezt megtartani. Nincs hozzá ereje. A gonosz lélek hatalmát nem töri meg egy szánom-bánom, Isten előtt kell elismerni, hogy vétkeztem, és az Ő segítségét kell kérni a gonosszal szemben. Jézus azért jött el, mert tudja, hogy mi képtelenek vagyunk győzni a gonosz felett, de Ő legyőzte. Így azután van kihez fordulnunk. Rajtunk múlik, odamegyünk-e Urunkhoz, kérjük-e a segítségét, vagy magunkban igyekszünk megoldani a problémát. Saulnak is végig kellene gondolni: ha múltkori kibékülése, ígérete nem ért semmit, akkor a mostani sem fog. Mert mitől is érne többet?

Dávid is érzi, hogy nem lehet Saulban megbízni, és nem megy haza. Azonban Istenben való bizalma is meginog. Úgy látja, Saul mégis győzni fog felette. Hogyan jut el erre Dávid? Nem bízott már az Úr hatalmában, levette szemét az ígéretről, és Istenről is. Az elhúzódó menekülés, a többszöri támadás önmagára irányította a figyelmet, csak magára figyelt, és önsajnálkozóvá vált. Nagy kísértés a magunk sajnálata, amikor úgy látjuk, mindenki minket bánt, nem értékelik munkánkat. Az önsajnálat az ördög eszköze, általa azt sugallja, hogy nekünk kell magunkat megoltalmazni. Dávid úgy látja, csak a menekülés a megoldás. Mennyire nem Istenre tekint most, gyorsan kell menekülni, ez azt jelzi, bepánikolt. Az kerül ebbe a helyzetbe, aki nem Istenre figyel, hanem a problémára. Sault most nagyobbnak látja Istennél. Ez szomorú, mert a korábbi két helyzetnek pont Isten hatalmában kellett volna megerősítenie. Saul mindkétszer az elfogására vonult ki erős sereggel, ám Isten Dávid kezébe adta őt. Dávid került olyan helyzetbe, hogy megölhette volna a királyt. Így kapott szabadulást. Mégsem erősödött meg a hite, nem ezekből a tapasztalatokból, és nem az igéből építkezik. Önmagában a tapasztalat nem elég, az igazi kőszikla és így a biztos talaj az Isten szava, az Ő drága igéje. Csak az ige ad reménységet és kínál megoldást.

Dávid az ellenséghez, a filiszteusokhoz menekül. Olyan szomorú ezt látni, a felkent király már nem Istentől vár segítséget, hanem az ellenségben bízik, tőle vár oltalmat. Hányszor ma is a világtól várunk segítséget és oltalmat. Isten gyermekei számára maga az Úr az oltalom. Amikor menekülünk, még jobban megbonyolítjuk az életünket. A menekülés gyilkossá és hazuggá teszi. Amikor nem figyelünk és várunk az Úrra, ilyen helyzetbe kerülhetünk. Mindig az Úrban való őszinte bizalom, a vezetésre hagyatkozás jelent megoldást. Ha eltérünk ettől, hazugságokra kényszerülünk. Isten gyermekének az igazi segítője, oltalma és szabadítója az Úr.

Az Úr arról beszél tanítványainak, hogy megbotránkoznak Benne, Péter azonban ezt sehogy sem akarja elfogadni (Mk 14,26-52). Ő már aztán nem. Ha mindenki megbotránkozik is Jézusban, ő akkor sem. Ezzel azt állítja, hogy Jézus rosszul ismeri őt. Ő nem olyan, amilyennek Jézus gondolja. Azonban kiderül, hogy az Úr nagyon is jól ismer, tudja, mi van a szívünkben, mi az, ami kitelik tőlünk. Ezért ne berzenkedjünk, amikor az ige elénk tárja azt, akik vagyunk. Ne magunknak higgyünk, hanem az Úrnak. Ő még nálunk is jobban ismer bennünket, jól tudja, ki vagyok én.

Jézus szerint még azon a napon megtagadja Urát. Ő lesz az első, aki elbukik. Péter legutolsónak gondolta magát, úgy vélte, ő tart majd ki legtovább. Nagyon fontos az alázat, ahogyan Pál is írja: aki áll, vigyázzon, hogy el ne essen. A bukás akkor jön, amikor meg vagyunk győződve szilárd hitünkről, és hogy ez most velünk nem történhet meg. Bármikor megtörténhet.

A következő próbában mindjárt el is bukik Péter. Jézus szembesíti önmagával, és rámutat, még ennyi sem telik tőled, még virrasztani sem vagy képes velem, nemhogy meghalni. Bizony, még ennyi sem telik tőlünk, a testünk is olyan hamar győzelmet arat felettünk.

Az Úr az Atya elé borul, a keresztre imádságban készül fel. Ez fontos, tanuljuk meg ezt Tőle, az élet különféle feladataira igazán imádság által lehet felkészülni. De ez az imádság nem kényszerítés, hanem az Atya akaratának alázatos elfogadása. Ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem, amint te. Ez az igazi imádság, tulajdonképpen itt kezdődik, amikor úgy állok az Úr elé, hogy lemondok a saját akaratomról, kívánságomról. Elfogadom, hogy az a jobb, amit az Atya akar. Ez bizony elég nehéz osztály, mert mi inkább azt szeretnénk, ha Isten jóváhagyná terveinket. Mi eltervezzük, Ő meg ráteszi pecsétjét. Azonban nem így működik. Az Úr Jézus is elfogadta, hogy nincs más megoldás, nem lehetséges ennek a pohárnak a kihagyása, ki kell inni. És amikor erről meggyőződik, igent mond rá. Nem fél, hogy mi lesz majd a tanítványokkal, hogyan alakul az evangélium útja. Mindent rábíz az Atyára.

A lélek ugyan kész, hát bizony ez a mi esetünkben nem biztos, hogy elmondható, nálunk a lélek és a test is erőtelen. Azonban jó, hogy aki erőtlen és gyenge, az megtapasztalhatja a kegyelem erejét. Nem magunkban, tudásunkban, képességünkben, hanem az Úrban van a mi erőnk. Jézus mennyire más, mint a világ, nem menti és nem is védi magát. Engedi, hogy elfogják. Ő most is a tanítványait védi és menti.

A Jézus körül állók csak csapkodni tudnak, sebet okozni. Jézus soha nem sebzett meg senkit. Maga szenved sebeket, hogy mi az Ő sebei által gyógyuljunk meg, és gyógyuljunk ki a fegyverrel való megoldás kényszeréből. A fegyver soha nem megoldás. Jézus odaadta az életét, és így mentett meg életeket. A fegyverre mindig fegyver a válasz.

IGEN, ATYÁM, MERT ÍGY KEDVES ELŐTTED

1.        

Igen, Atyám, mert így kedves előtted,

Öröm vagy bánat ér, akármi gyász,

Kezed megáld mosolyt, borút vagy könnyet,

S a lelkem békén, csendben rád vigyáz.

2.        

Igen, Atyám, ha hű karod vezérel,

S közeleg fényivel a messze cél,

Kísértés, támadás viharszelével

Pokol hatalma is feléd segél.

3.        

Igen, Atyám, ó, mindenen keresztül!

Igen, Atyám, ború vagy fényözön

Tetőled száll rám, atyai kezedből.

A földön másban nem gyönyörködöm.

4.        

Igen, Atyám, az évek úgy sietnek,

Számuk kiméri hűséges kezed.

S Te társz kaput megfáradt gyermekednek,

A boldog óra ha elérkezett.

5.        

Megyek, amerre utam kijelölted.

Úgy hív, úgy vár a szent atyai ház.

Igen, Atyám, mert így kedves előtted,

A lelkem békén, csendben rád vigyáz.

Isten áldásával.