Bővölködő élet

A

 zsoltáros a nyomorúság idején Istenhez fordul, meglátja, hogy a nehéz helyzetben is van hová menni (Zsolt 77,1-10). Nincs egyedül fájdalmával, kétségeivel, megoszthatja azokat az Úrral. Nem magában gyötrődik, hanem megszólítja Istent, kiált Hozzá, kéri, figyeljen rá. Talán úgy gondolja keserűségében, Isten nem figyel, nem törődik vele - mi is hamar eljutunk erre az álláspontra. Pedig Isten figyel övéire, de van, hogy próbával vesz körül, kitartunk-e mellette, várunk-e Rá akkor is, ha nem azonnal érkezik a segítség. Ezek a próbák megvizsgálják, igazán vágyunk-e Istenre, vágyunk-e a változásra? Amikor Lévit elhívta az Úr Jézus, megállás nélkül ment tovább. Bartimeus kiáltozásakor sem állt meg azonnal, de nem azért, mert nem törődik a kiáltóval, hanem várta, hogyan fognak reagálni: Lévi ül tovább a pénze mellett, vagy felpattan és követi; Bartimeus feladja, vagy tovább kiált, addig, amíg Jézus meg nem áll és figyel rá? Mit teszünk? Kézbe vesszük a dolgokat, bevetjük kapcsolatainkat, vagy várunk hittel tovább?

Mi már többet tudunk, mint a zsoltáros tudott, mi ismerjük a testté lett Igét, Aki soha nem megy el a nyomorult mellett, Aki meghallja Hozzá intézett kiáltásunkat. Legyünk ma is bizalommal Iránta, éljünk az imádkozás lehetőségével, hiszen nagy kiváltság az, hogy a mindenható Istennel állandó és élő kapcsolatban lehetünk. Miért is lennénk nyugtalanok, miért is félnénk, ha a nagy Király népéhez tartozunk? Kapkodás helyett legyünk teljes bizalommal, higgyük, Nála mindenre van megoldás.

Ha annyira terhelnek a gondok, és úgy ránk telepszik az élet terhe, hogy nyugtalanok, feszültek és álmatlanok vagyunk, tanuljunk a zsoltárostól. Nem nyugtatót vesz be, és nem is az altatót hívja segítségül, hanem az emlékeit. De nem saját kiválóságára, fiatalsága erejére, egészségére gondol, hanem Isten tetteire. Álmatlansága idején felelevenít egy bibliai történetet magában, részletesen végiggondolja, és közben átéli Isten hatalmát. Amint látja az Úr szabadító munkáját, az ellenség fölötti győzelmét, megvigasztalódik, reménységre tesz szert.

Számunkra is adott ez a lehetőség. Mindnyájan ismerünk legalább egy bibliai történetet, vagy van egy aranymondás, amit valamikor megtanultunk. Ezeket felidézhetjük magunkban, és közben magunkat helyezhetjük valamelyik szereplő helyébe. Figyeljünk közben az Úrra, engedjük, hogy lénye átjárja szívünket. Isten tetteiből pedig merítsünk erőt és reménységet saját életünkre nézve. Lássuk meg, hogy amint akkor cselekedett az Úr, úgy képes ma is véghezvinni akaratát.

Az Igén elmélkedve felragyog előttünk Isten irgalmassága és kegyelme. Ha az Ige áthalad a szívünkön, elmúlnak kétségeink, meglátjuk, hogy Ő ma is irgalmas és kegyelmes. Nincs veszve ügyünk, ha alázattal és bűnbánattal Hozzá fordulunk. Az Úr ma is népe mellett áll, számára fontos, hogy terjedjen az evangélium. Ehhez adja áldását és kegyelmét, hiszen ma is az evangélium által szólít meg embereket és visz végbe változást bennük, majd körülöttük. Kegyelme nem fogyott el, csak élni kell vele. Rajtunk áll, hogy keressük-e a kegyelmet, keressük-e az Úrral való megbékélést és kapcsolatot. Kiáltsunk Hozzá, ahogy a szentíró is tette, vigyük Elé minden problémánkat, tárjuk fel őszintén életünket, mert Ő meghallgat, Nála kész a szabadítás.

Pál apostol rámutat, hogy akik hitben erőseknek gondolják magukat, ne bíráljanak, hanem segítsenek a gyöngéknek (Rm 15,1-13). Az erősek álljanak oda, és vegyék vállaikra a terheket, és hordozzák. Hordozzák az erőtlenek gyengeségeit. Hordozhatjuk mások gyöngeségeit az Úr előtt imádságban, mert az ima az egyik problémamegoldó eszköz. Ha annyira erősnek gondoljuk magunkat, akkor ne magunknak kedvezzünk, hanem tegyünk meg mindent a gyöngébbek épüléséért.

A hitben erősek segíthetnek a még gyöngéknek lelki edzést tartani, hogy ők is megerősödjenek. Mert az Isten versenypályáján való futás nem azt jelenti, hogy győzzük le a másikat, hanem azt, hogy segítsünk neki. Segítsünk, abban, hogy a másik is célba érjen. Olvassuk együtt az Igét, tárjuk fel az Írás üzenetét a másik számára. Mondjuk el, mi hogyan éljük meg az Úrban való bizalmunkat egy-egy élethelyzetben.

Mindezt úgy tegyük, hogy közben legyen szemünk előtt az, hogy az Úr sem magának kedvezett, nem a maga számára igyekezett előnyt szerezni, hanem értünk élt. Magára vette nyomorúságainkat, bűneink büntetését, és elszenvedte azt a kereszten. Az volt a szeme előtt, hogy megmentsen minket. A szolgálat útján az Írás az erőforrás, belőle merítünk reménységet. Bizony, hamar elcsüggedünk, de az Ige megerősít. Isten szava, a Vele való kapcsolat nélkül már rég feladtuk volna a reménységet, a szolgálatot. Hiszen az elvetett mag eredménye nem látszik azonnal. Sőt, csak egy kis része hull a vetőmagnak jó talajba, de tudjuk az Igéből, hogy az Úr szava nem tér vissza üresen, nem tér vissza anélkül, hogy elvégezné a rábízott munkát.

Dicsérjük Urunkat, és legyen szívünk tele örömmel, azért, hogy mi pogányok is kegyelmében részesülünk. Nem csak Izráel, hanem mi is hallhattuk és hallhatjuk a jó hírt. Örüljünk jelenlétének, szeretetének. Az Úr töltse be ma is szívünket örömmel, békességgel és a reménységben való bővelkedésben. Engedjük, hogy egész nap ez a bővölködő öröm töltsön be és uralja szívünket, árassza el környezetünket.

Jöjj, mondjunk hálaszót

1. Jöjj, mondjunk hálaszót Hűszájjal és hű szívvel, Mert rajtunk itt az Úr Nagy csoda dolgot mível. Már anyaölben is Volt mindig gondja ránk. A sok jót, melylyel áld, Ki sem mondhatja szánk.

2. Dús kincséből az Úr Jó békességet adjon, :/: Hogy szívünkben a kedv Víg és derűs maradjon. Ne hagyja híveit Bú-bajban sohasem; A rossztól óvja meg Itt s túl ez életen.

3. Az Atyát és Fiút És a Szentlelket áldom; :/: A menny Urát, kiben Szent egybe forrt a három; Aki úgy szól ma is, Ahogy régente szólt, Nem változik: Az Ő, És az lesz, aki volt.

Isten áldásával.