Mit hagyunk magunk után?

 

A

z Úr meghatározza népe életét, és kijelöli a szent sátor helyét (Ez 45,1-46,24). Mindez úgy megy végbe, hogy amikor felosztják az országot és minden törzs megkapja a maga örökségét, közösen ajánlanak fel az országból egy részt a szent hely számára. Úgy adják, hogy közben tisztában vannak azzal, hogy az egész ország Isten ajándéka. Ha tudom, hogy mindaz, amivel rendelkezem Isten ajándéka, könnyebben adok Neki. Hogyne adnék örömmel annak, aki előbb adott, és Aki a Fiát adta oda értem a kereszten. Ha ezt nem látjuk, akkor mindent magunkra költünk. Isten dolgaira úgy adunk mintha a fogunkat húznák, azonban önmagunkra, kedvteléseinkre, a testünkre bármennyit költünk. Meg kell látnunk az Ajándékozó Istent. Ő az, Aki előbb szeretett, és adott nekünk mindent. Az egész föld az Ő ajándéka, benne az életünkkel.

Isten a szentély szolgáiról is gondoskodik. Csodálatos, aki Őt szereti, aki a szolgálatára szánja az életét, arról Ő nem feledkezik meg. Így van ez ma is. Azonban ennek meg van a feltétele, minden gondunkat Őreá kell vetni, és akkor megtapasztaljuk, hogy gondja van ránk. Ez a kulcs. Amennyiben mi akarjuk a gondokat megszüntetni, és gondoskodni magunkról, akkor nem tapasztaljuk meg az Ő gondoskodását. Mert ha mi is meg tudjuk tenni, akkor miért gondoskodjon Ő rólunk? Amikor az ember úgy gondolkodik, hogy az élet minden dolgát maga elrendezi, akkor kijelenti, hogy Istenre nincs szüksége. Ha pedig azt üzenjük, hogy nincs Rá szükségünk, miért várjuk, hogy mégis segítsen? Aki azonban bátran Ráveti Istenre a terheit, megtapasztalja az Ő csodálatos gondviselését. Mindez tulajdonképpen kegyelem. A kegyelem ajándéka. Jó dolog ezzel a hittel élni, hogy Neki gondja van rám. De ne feledjük, hogy ennek megvalósulásához Rá kell helyeznünk minden gondunkat. És amikor ez megtörténik, megszabadulunk az aggodalmaskodás alól. Nem kell már egyedül cipelni a terheket.

Isten vállalja a maga részét, de a népnek is vállalni kell Isten akaratát. Mindez, a bűn, a hamisság elvetését jelenti. Fel kell hagyni az erőszakkal, mások sanyargatásával. Aki Krisztusban van, más úton indul el. Már nem alkalmaz erőszakot, hanem Isten igazsága szerint jár el mindenben. A hívők élete felszabadul a világ hamissága alól, már nincs kétféle mérce.

Fontos volt, hogy a fejedelem a magáéból adjon örökséget a fiainak. Ne a néptől vegye el. Mindig a magaméból adjak mások megsegítésére. Mindig azon nyugszik meg Isten áldása, amit a magunkéból adunk.

Az apostol rámutat, a gyülekezetnek imádkoznia kell az Úr igéjének a terjedéséért (2Thessz 3,1-18). Ez a feladata. Ennél szebb és szenvedélyesebb feladatunk nincs is. De vajon szenvedélyesen imádkozunk azért, hogy az emberek megismerjék Isten szavát? Fontos nekünk, hogy minél több ember megtapasztalja Isten munkáját az életében? Mert Isten ma is az ige által munkálkodik. Általa szabadít a bűn hatalmából. Szabad azt is kérni, hogy Isten szabadítsa meg az evangélium munkásait az akadályozó tényezőktől. Hiszen sürgős a feladat. Az idő telik, és a halál arat, és mindenkinek addig van lehetősége a halálból életre jutni, amíg itt van ebben a világban. Nem lehet fontosabb feladatunk ennél. Mert ma is érvényes a lélekmentés megbízatása, az egyetlen megbízatás, amit az Úr adott, hirdessük az evangéliumot, azért, hogy az emberek azt meghallva életre jussanak. Vajon ezt tesszük? Vagy más megbízatásokat teljesítünk? Olyan munkát végzünk, amivel az Úr nem is bízott meg? Ha igen, akkor hagyjunk fel vele, és tegyük, amit Ő parancsolt!

Azt is szem előtt kell tartanunk, hogy nem mindenkié a hit. Mi hirdetjük a jó hírt, de nem mindenki fogadja el. Nem mindenki akar a názáreti Jézusban, mint Megváltóban hinni. Az előző fejezet rámutatott, sok ember, inkább az emberben, annak tudásában, hatalmában, megoldásaiban bízik. Az ember az embert akarja dicsőíteni. Az ember istenné válásán fáradozik a világ, ahelyett hogy meghajolna Teremtő és Megváltó Istene előtt. Ez az egyedül járható út, meghajolni Előtte, és rábízni magunkat a kegyelemre.

Hűséges az Úr! Jó ezt olvasni, Ő hűséges, soha nem hagyja az Őt szeretőket, követőket magukra. Megerősít, amikor úgy érezzük, alkalmatlanok vagyunk a Tőle kapott megbízás elvégzésére. Bizony gyakran átéljük alkalmatlanságunkat, de Ő nem hagy magunkra. Nem mondja, hogy ilyenekre nincs szükség, hanem azzal bátorít, hogy az Ő ereje erőtlenség által ér célhoz. Aki végzi az Úr szolgálatát, azt megőrzi a gonosztól. Nem tud a gonosz célt érni az Úr hűséges tanítványai ellen. Különösen nem ér célt, ha engedelmesek vagyunk Neki, és ha egyedül csak Rá hallgatunk.

Az apostol a hívő életmódra nézve is eligazítást ad. A hívő ember nem másokból él, nem a testvért használja ki, hanem maga munkálkodik a megélhetésért. Pál és a munkatársai nemcsak mondják, hogyan kell élni, hanem maguk is példát adtak. A hitben előrébb járók adhatnak példát az életükkel, a még hitben kiskorúaknak. Aki nem dolgozik, vagyis nem foglalja el magát, sok szabad idővel rendelkezik, könnyen hiábavaló és haszontalan dolgokat fog tenni. A hívő ember nemcsak a mindennapi munkáját végzi, hanem szolgál is. Jót cselekszik, vagyis igyekszik másokat azt Krisztushoz vezetni, és segít azokon, akik nehéz helyzetben élnek. Ne fáradjunk bele a jó cselekvésébe, kéri az apostol. Ha az Úrra nézünk, nem fáradunk bele. Ha nem emeljük fel, tekintetünket könnyen elcsüggedünk, mert eredménytelennek látjuk a munkánkat. Azonban nézzünk mindig felfelé, ne fáradjunk bele a szolgálatba, az ige hallgatásába. Mert bizony ezekbe könnyen és gyorsan belefáradunk.

Végül áldással zárja sorait az apostol. Isten kegyelmét kéri életükre. Mivel zárjuk levelünket, munkánkat? Áldással? Isten kegyelmének a megjelenítésével? Mondhatnánk úgy is, mit hagyunk magunk után, amikor eltávozunk egy helyről? Isten kegyelmét, az Úr áldását?

 

 

Áldásoddal megyünk

1. Áldásoddal megyünk, megyünk innen el. Néked énekelünk boldog éneket. Maradj mindig velünk, Ha útra kelünk, Őrizd életünk mindennap.

 

2. Minden nap dicsérünk téged, jó Uram. Néked énekelünk vidáman boldogan. Maradj mindig velünk, Ha útra kelünk, Őrizd életünk mindennap.

 

 

Isten áldásával.