Minden kész, jöjjetek!

A

z átkelést  követően ismét megállnak, és pihenőt tartanak (Józs 4,1-7). Szükség van a csoda megtapasztalása után megállásra, mert így tudják végiggondolni mindazt, ami történt. Amikor megállnak hálát is adnak az Úrnak, mert tudják, hogy mindez kegyelem. Végérvényesen mögöttük maradt a puszta, a vándorlás, múlttá vált az engedetlenség, és mindezek fényében felismerik, hogy az Úr jósága, hogy még élnek, hogy még nincsen végük.

Ma nagyszombat van, Jézus a sírban, nem történik semmi, mert a zsidók számára nyugalomnap volt. Isten úgy alakította az eseményeket, hogy a Fiú megölése után nyugalomnap következzen, csend amiben most nyugodtan végiggondolkodhatják ami történt. Isten lelkigondozást végez, a csendre szükség van, mert magunkba lehet tekinteni, megláthatjuk életünket, végiggondolhatjuk mindazt, ami eddig történt velünk. Egy egész napunk van az elcsendesedésre, arra, hogy ne a tennivalók legyenek a középpontban, hanem Jézus. Szombaton telepedjünk le Urunk lábai elé és engedjük, hogy beszéljen velünk. A Vele való csendességben hangolódjunk a feltámadás napjára. Lássuk meg, hogy a feltámadást megelőzi Jézus halála, de ez a halál minket terhel. Azt hirdeti nem fogadtuk be Isten szeretetét. Azonban lehetőséget kapunk a bűnbocsánat lehetőségének felismerésére is. Ha meglátjuk és megvalljuk bűneinket lehetőséget kapunk az újrakezdésre. Nagyszombat azért adatik, hogy ezen a napon minél többet Urunkkal és egymással legyünk. 

Izráel népe azt a feladatot kapta, hogy az átkelés után vegyenek ki tizenkét követ a Jordánból, arról a helyről, ahol az Úr szövetségládáját tartották a papok. A köveket elhelyezik majd az átkelés közelében, és emlékeztetőül szolgál. Ezek a kövek majd a következő generáció tagjait indítják kérdezésre, hisz ha meglátják őket, megkérdezik, miért vannak ezek itt, mi a jelentőségük. Akkor lehetőség nyílik elmondani, hogy mit cselekedett értük az Úr, és hogyan vitte őket keresztül a Jordán medrében. Az emlékkövek azért vannak, hogy bizonyságtétellé legyenek Isten életünkben elvégzett munkájáról. Fontos, hogy nem maguknak állítanak emléket, nem Józsué szobrát helyezik, el, hogy majd legendává váljon, hanem ezek a kövek Istenről beszélnek.

A mi életünkben is sok mindent elvégez az Úr, de vannak-e ezeknek az eseményeknek emlékeztetői, amik alapján majd Őrá tudunk mutatni, vagy hálára serken a szívünk? Vannak közös emlékköveink, de megállunk-e előttük és elmondjuk-e gyermekeinknek, hogy mit is jelentenek. Ilyen nagyszerű emlékkő a Szentírás, hiszen benne foglaltatik mindaz, amit Isten értünk cselekedett. A Biblia bizonyságtételt tartalmaz Isten életet ajándékozó munkájáról, és mindarról, amit értünk tett.  Vannak szimbólumaink, itt a kereszt, amit mi teljesen kiiktattunk, pedig hatalmasan beszél Isten szeretetéről. Elmondja, hogy az Atya kész volt értem halálra adni a Fiát, csakhogy engem megmentsen.  Legalább ma álljunk meg és nézzünk hálás szívvel a keresztre, mert ott fizette ki tartozásunkat Urunk. Neki köszönhetjük, hogy már nem rajtunk kéri számon adósságunkat, mert Jézus magára vállalta, Ő elrendezte. Ne csak ünnep legyen ez számunkra, hanem rendítsen meg a kereszt látványa és indítson mély hálára, hisz nekem kellett volna rajta meghalnom, mégis élhetek.

Sok szimbólumunk van, amelyek emlékeztethetnek minket Isten hatalmára, bűn fölötti győzelmére és irántunk való szeretetére. A másik ilyen emlékkő lehet a sír, amivel mindig találkozunk, hiszen végig kíséri földi életünket. Rendszeresen meg állunk egy-egy sír mellett, de már ne az elválást, a reménytelenséget jelentse számunkra, hanem juttassa eszünkbe húsvét diadalát. A temető a reménység helye, onnan árad szét Isten üzenete a világba, ne féljetek, mert Krisztus feltámadt. De emlékezünk-e?

Azután saját életünk állomásai is emlékkövekké válhatnak. Amikor átéltük az Úr kegyelmét, és új életet nyertünk, emlékkővé vált-e mások számára. Több tanítvány elhívási története is emlékkővé vált, mert miután leírták megtérésüket, mások számára reményforrássá váltak, és arról beszéltek, hogy az ő életük is mássá lehet. Az Úr azért munkálkodik életünkben, tapasztalunk sok csodát, éljük át gondoskodását, hogy ez mások számára Urunkra mutató jellé váljon. Hirdesse életünk eseménye a mai világ számára, van Isten, Aki él és uralkodik mindörökké.

Bizony megrendítő Isten szeretete és türelme, a mai példázat is ezt mutatja (Mt 22,1-7). Elkészíti a király a menyegzőt, majd meghívja az embereket és azok nem akarnak elmenni. Urunk napról-napra hív bennünket, és hányszor elutasítjuk. Nem akarunk elmenni, mert nem akarunk Vele találkozni. Megdöbbentő, hogy már nem fontos a számunkra Isten. Annyi minden van, ami elfoglal, ami leköti erőnket, figyelmünket, hogy Isten már nem érdekes. Mennyi minden fölösleges és számunkra lényegtelen dologra odafigyelünk. Istenre azonban nem vagyunk kíváncsiak, nem akarunk Vele lenni. Pedig nem dolgoztatni akar, nem is bíróságra citál, nem a pénzünkre utazik, hanem adni akar. Meg akar ajándékozni és mi mégsem megyünk. A világ mindig csak elvenni akar tőlünk. Elveszi erőnket, békességünket, tisztaságunkat, időnket és pénzünket és mégis mindig megyünk, amikor csábít. A világ a maga színes és sokféle ragyogásával mindennap betör az életünkbe, reklámok formájában magának kéri figyelmünket, időnket, erőnket és mi mindent odaadunk, amit kér, még azt is, amit nem kér. A minket megajándékozó Istent pedig elutasítjuk.

Ennek ellenére a király nem mond le róluk, ismét küldi szolgáit, hangsúlyozva az üzenetben: „Íme, elkészítettem az ebédet, ökreim és hízott állataim levágva, és minden készen van: Jöjjetek a menyegzőre!”  „Minden kész”, hangzik az üzenet, Isten mindent elkészített, nekünk csak el kell menni, és örülni a Királynak és a Fiának. Kétezer éve hangzik minden kész, jöjjetek, két évezrede egyfolytában hív az Úr, mi hogyan válaszolunk?

Borzasztó, amint olvassuk, hogy a meghívottak mit sem törődtek ezzel a drága üzenettel, ment ki-ki a maga dolgára. A föld, a kereskedés fontosabb volt. Igen, a munka, a pénz mindennél fontosabb volt a számukra, még a Királynál is, Akitől kaptak mindent. Korunk emberének a képe ez, hiszen az istentiszteleti alkalmak látogatottsága azt jelzi, hogy a mai ember sem törődik a Király hívásával. Csak a jóléttel, a vagyonnal, szórakozással. Figyeljük csak meg, mit mond Pál: „Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna” (1Kor 4,7)? Igen, mindent Tőle kaptunk, az életünket, a földet, a munkát és mindent, amivel rendelkezünk, hát adjuk mi is oda magunkat az Úrnak.

 Mind jó, amit Isten tészen

1. Mind jó, amit Isten tészen, Szent az ő akaratja, Ő énvélem is úgy tégyen, Mint kedve néki tartja. Ő az Isten, Ki ínségben Az övéit megtart -ja, Hát légyen, mint akarja.

2. Mind jó, amit Isten tészen, Ő engemet meg nem csal, :/: De igaz ösvényen viszen, Én megelégszem azzal, Hogy kedvében, Kegyelmében Ő forgatja dolgomat, Csak rá hagyom magamat.

3. Mind jó, amit Isten tészen, Ő engem meg nem utál, :/: Mint jó orvosom, úgy tészen, És mérget ő nem kínál. Orvosságot, Boldogságot Énnékem készít, tudom, Azért csak benne bízom.

4. Mind jó, amit Isten tészen, Ő az én idvességem, :/: Ő velem rosszul nem tészen, Rábízom egész éltem. Örömömben, Keresztemben Mind nyilván megmutatja, Hogy javamat akarja.

5. Mind jó, amit Isten tészen: Ha oly pohárt innék is, :/: Amelynek íze szívemnek Nagy-keserűn esnék is, De eltűröm, Mert víg öröm Felváltja ezt végtére, Sok búm enyhítésére.

6.                   Mind jó, amit Isten tészen, Mind örökké ezt vallom, :/: Ha rajtam bú, bánat lészen S kell bosszúságot látnom. Mindazáltal Megvigasztal, Mint édes Atyám, engem, Mert csak ő segítségem.

Isten áldásával.