Ima és ének

I

sten népe kettészakadt, a bűn, az engedetlenség következtében (1Kir 12,20-33). Innentől külön utakon jár a két országrész. A két országgá való válásnak nem kellene az Úr útjáról való letérést eredményeznie, az északi ország lehetőséget kapott arra, hogy bemutassa az Úrnak való életet. Nem szükségszerű bálványimádásba jutni. Mivel Isten  akarta, hogy így legyen, keresni kellett volna az Urat. Jeroboám számára adott volt az Úrral való járás. Átélte, hogy egy próféta jelentette ki neki Isten akaratát, és amikor ez megvalósult és királlyá tették, Istent kellett volna keresnie. Azon fáradozhatott volna, hogy még jobban megismerje az Urat, és a népet is az Ő ismeretében mélyítse el. Nem a keret, hanem mindig a tartalom a lényeges. Milyen tartalommal töltjük meg gyülekezeti életünket, ki áll hitünk középpontjában? Egy új közösséget lehet biblikusan terelgetni, de Jeroboám nem ezt tette. Hogyan élem meg hitemet? Mi a fontos: a külső formák, a szokások megtartása vagy az élő kapcsolat, az engedelmes élet?

Roboám reakciója nem bűnbánat, nem borul az Úr elé és nem ott keresi, mi is az oka ennek a helyzetnek. Nem az Úrtól vár megoldást, hanem annyira emberi, politikusmódon gondolkodik. Sereget gyűjt, erőszakkal akarja visszatéríteni Izráel fiait. Nem látja, hogy Isten nem erőszakkal érvényesíti akaratát. Milyen gyorsan erővel, törvényekkel vagy fegyverekkel akarjuk akaratunkat érvényesíteni. Lett volna lehetőség az ország egybentartására, csak meg kellett volna hallgatni Jeroboám támogatóit, egy kicsit változtatni kellett volna. Megértéssel, krisztusi indulattal viszonyulni hozzájuk, és akkor minden másképpen alakul.

Ezért fontos a kapcsolat ápolása, az egymásra való odafigyelés, az Úr előtt való elcsendesedés. Ha Isten elé visszük dolgainkat, ha az igére figyelünk, és engedünk neki, a rázós dolgok is könnyedén megoldódhatnak. Ha nem engedjük, hogy az ige érvényesüljön az életünkben, akkor marad az erőszak. Ez pedig nem megoldás. Az Úr Jézus többször is az engedés, az átengedés, a lemondás, az alázat lelkületét javasolja. Ahol tudunk lemondani, mert az Úrra bízzuk magunkat, ott könnyebben rendeződnek dolgaink.

Isten egy próféta által megérteti Roboámmal, hogy fogadja el ezt az állapotot, ne harcoljon testvéreivel. És Roboám hallgat az Úr szavára. Nagy dolog ez, egy király hallgat az Úr szavára, elfogadja, hogy kettészakadt az ország, és elfogadja, hogy ez Isten akaratából van, és egyúttal lemond a harcról. Nem könnyű Isten akaratának elfogadni a veszteséget, a szakadást, mert mi úgy gondoljuk, Isten akarata mindig a gyógyulás, a helyreállás, a kapcsolatok helyreállása. Itt ez az Úr akarata, egymás mellett él tovább a két királyság. Rajtuk áll, hogy bizonyságtétellé válnak-e, és felragyog-e általuk Isten hatalma. A két ország is lehetne Isten hatalmas küldötte ebben a világban. Az egység nem mindig egy szervezetet, azonos földrajzi, politikai egységet jelent. Az egység hitben nyilvánul meg.

Jeroboám maga kezdi építeni királyságát, nem Istent keresi. Nem azon fáradozik, hogy megértse, mit is akar Isten ezzel a formációval, mi is a terve velük. Emberi módon gondolkodik, nincs meg a bizalma Isten felé. Attól tart, hogy a nép majd visszafordul Jeruzsálemhez. És ebben az istentiszteletet látta fontos tényezőnek. Úgy vélte, saját kultuszt kell kialakítani. Ez önmagában nem volt rossz ötlet, bár Isten Jeruzsálemen kívül nem rendelt el más központi helyet.

Jeroboám nem ismeri az Urat, Egyiptomban élt, és amit ott látott, azt vezeti be országában. Két aranyborjút készíttet, pedig tudnia kellene, hogy már a pusztai vándorlás során is baj volt ebből. De nem tudja, nem ismeri sem a történelmüket, sem Istent. Ismerem én Istent? Úgy ismerem, ahogyan kijelentette magát? Az istentisztelet nem egy kultusz, hanem a magát kijelentő Teremtő és Megváltó Isten imádata. Úgy imádjam, ahogyan azt Ő igényli. Ne más népektől, kultuszoktól vegyük a mintát. Isten imádatának mintája Jézus. Ahogyan Ő dicsőítette, szolgálta az Atyát, úgy tegyünk mi. Az istentisztelet mintája és forrása a Szentírás. Ahogyan az első keresztyének megélték, úgy éljük meg mi is. Ami nem egyezik az igével, Isten akaratával, az bálványimádás, akkor is, ha hagyomány, vagy ha modern is. Jeroboám önkényesen alakította a nép kultuszát, nem igazodott Istenhez, és ezzel rossz útra tért.

Ma már a Filippiekhez írott levelet olvassuk, ez is páli irat (Fil 1,1-17). Egymás után születnek levelei, pedig most börtönben van, mégsem csak magával törődik, nem keseredik meg, hanem tele van a szíve örömmel. A mégis-öröm levele ez, annak ellenére örül, hogy nincs oka örömre. De öröme Krisztusból fakad, megtapasztalja a Vele való áldott közösséget, mert a gyülekezettől, emberektől ugyan elválasztja a fogság, de Krisztustól nem. Ez az ő többlete, vele van az Úr. A keresztyén hit többlete maga Jézus. A feltámadott, élő Úr, Aki ott van övéivel a legnehezebb pillanatokban is. Megvan-e ez a többleted? Átéled-e, hogy veled van az Úr, bárhol legyél? Vele lehet beszélgetni, igéje megszólít, erőt ad, és bizonyságtétellé formálja a szenvedést, a méltatlan helyzetet is.

Pálnak nem saját életkörülménye volt a fontos, hanem az evangélium terjedése. Bárhol tartózkodjon, akár önként, akár mások akaratából, az a lényeg, hogy megismerjék Krisztust. Már Filippibe is úgy érkezett, hogy hozta az evangéliumot, az Istentől küldött segítséget. Egy macedón férfi látomásban segítséget kért Páltól, és ő viszi a segítséget. Ez a segítség Krisztus ismerete. Nem segít más rajtunk, csak egyedül Krisztus. Előbb néhány asszony fogadta be az igét, ők voltak a kezdet, bennük kezdte meg munkáját az Úr, és Pál hiszi, hogy amit elkezdett az Úr, azt elvégzi, befejezi, mert Ő nem végez félmunkát. Ő jó munkát kezd el bennünk, Isten munkája mindig jó, elkezdi az új életet, amikor befogadjuk a szívünkbe. A megfogant életet Ő maga gondozza, és mindent megtesz, hogy minél több gyümölcsöt teremjen.

A szenteknek, akik Filippiben vannak, szól a levél. Nem az egész Filippi, nem minden ember szent, csak azok, akik Krisztusban vannak. Ez mindig csak egy kis létszám, de azért kezdi el az Úr a megszentelésünket, hogy aztán már mi hirdessük félelem nélkül és bátran az igét. Félelem nélkül és bátran szólni, erre van ma is szükségünk. Hányszor nem merünk szólni, mert féltjük magunkat. Pál fogsága azt üzeni: mi történhet, börtönbe zárhatnak, meg is ölhetnek, de a lelket nem tudják megölni. Ne féljetek, hirdessétek bátran az igét. Mi történhet? A börtönben lévők és a börtönőrök is hitre juthatnak, mint ahogy az történt Filippiben is. 

Mindig bizonyságtétellé válik, ahogyan megéljük a rendkívüli helyzeteket, a szenvedést, üldözést. Lehet rossz, és lehet jó bizonyságtétel az életünk. Pál magatartása jó bizonyságtétel volt. Nem lázadozott, nem okolt senkit, nem szitkozódott, hanem, mint a Mestere a kereszten, ő is imádkozott. Imádkozott és énekelt. Ez volt nagy hatással. Mit teszünk mi? Mi is énekelünk, imádkozunk, hálásak vagyunk, és annak örülünk, hogy hirdettetik az evangélium? Örülj az Úrban, imádkozz és énekelj! Mert lehet így is válaszolni a kihívásokra. Ima és ének, ezek lehetnek a mi feleleteink, a mi fegyvereink. Pál imája és éneke még a börtönt is megrengette. Ma is szükség van ilyen erőtől duzzadó imádságokra.

Jer, mindnyájan örüljünk

1. Jer, mindnyájan örüljünk, És szívünkben vigadjunk, Mert született Úr Jézus nekünk.

2. Kit az Atya Úr Isten, Könyörülvén emberen, Elbocsájta teljes időben.

3. Elhagyá gazdagságát, Véghetetlen országát, Hogy érettünk adja Őmagát.

4. Ő életnek adója, Szívek vígasztalója, Lelkünk megvilágosítója.

5. Azért jöve, hogy éljünk, Isten kedvébe essünk, Érdeméből kegyelmet nyerjünk.

6. Nagy szeretet mindenhez, Hogy Isten emberekhez Jöve, fertelmes bűnösökhöz.

7. Akik benne nem bíznak, Sőt bízni sem akarnak, Örök halállal mind meghalnak.

8. Mi azért e felségben, Emberré lett Istenben: Higyjünk mi egy reménységünkben.

Isten áldásával.