I
|
sten népe
kettészakadt, a bűn, az engedetlenség következtében (1Kir 12,20-33). Innentől
külön utakon jár a két országrész. A két országgá való válásnak nem kellene az
Úr útjáról való letérést eredményeznie, az északi ország lehetőséget kapott
arra, hogy bemutassa az Úrnak való életet. Nem szükségszerű bálványimádásba jutni. Mivel Isten akarta, hogy így legyen, keresni kellett
volna az Urat. Jeroboám számára adott volt az Úrral való járás. Átélte, hogy
egy próféta jelentette ki neki Isten akaratát, és amikor ez megvalósult és
királlyá tették, Istent kellett volna keresnie. Azon fáradozhatott volna, hogy még jobban megismerje az Urat, és a népet
is az Ő ismeretében mélyítse el. Nem a keret, hanem mindig a tartalom a
lényeges. Milyen tartalommal töltjük meg
gyülekezeti életünket, ki áll hitünk középpontjában? Egy új közösséget lehet
biblikusan terelgetni, de Jeroboám nem ezt tette. Hogyan élem meg hitemet? Mi a fontos: a külső
formák, a szokások megtartása vagy az élő kapcsolat, az engedelmes élet?
Roboám reakciója nem bűnbánat, nem borul az Úr elé és nem ott keresi, mi
is az oka ennek a helyzetnek. Nem az Úrtól vár megoldást, hanem annyira emberi,
politikusmódon gondolkodik. Sereget gyűjt, erőszakkal akarja visszatéríteni
Izráel fiait. Nem látja, hogy Isten nem
erőszakkal érvényesíti akaratát. Milyen gyorsan erővel, törvényekkel vagy
fegyverekkel akarjuk akaratunkat érvényesíteni. Lett volna lehetőség az ország
egybentartására, csak meg kellett volna hallgatni Jeroboám támogatóit, egy
kicsit változtatni kellett volna. Megértéssel, krisztusi indulattal viszonyulni
hozzájuk, és akkor minden másképpen alakul.
Ezért fontos a kapcsolat ápolása, az egymásra való odafigyelés, az Úr
előtt való elcsendesedés. Ha Isten elé visszük dolgainkat, ha az igére
figyelünk, és engedünk neki, a rázós dolgok is könnyedén megoldódhatnak. Ha nem
engedjük, hogy az ige érvényesüljön az életünkben, akkor marad az erőszak. Ez pedig nem megoldás. Az Úr Jézus többször is az engedés, az átengedés,
a lemondás, az alázat lelkületét javasolja. Ahol tudunk lemondani, mert az Úrra
bízzuk magunkat, ott könnyebben rendeződnek dolgaink.
Isten egy próféta által megérteti Roboámmal, hogy fogadja el ezt az állapotot,
ne harcoljon testvéreivel. És Roboám
hallgat az Úr szavára. Nagy dolog ez, egy király hallgat az Úr szavára,
elfogadja, hogy kettészakadt az ország, és elfogadja, hogy ez Isten akaratából
van, és egyúttal lemond a harcról. Nem könnyű Isten akaratának elfogadni a
veszteséget, a szakadást, mert mi úgy gondoljuk, Isten akarata mindig a
gyógyulás, a helyreállás, a kapcsolatok helyreállása. Itt ez az Úr akarata, egymás mellett él
tovább a két királyság. Rajtuk áll, hogy bizonyságtétellé válnak-e, és felragyog-e általuk Isten hatalma. A két ország is
lehetne Isten hatalmas küldötte ebben a világban. Az egység nem mindig egy
szervezetet, azonos földrajzi, politikai egységet jelent. Az egység hitben
nyilvánul meg.
Jeroboám maga kezdi építeni királyságát, nem Istent keresi. Nem azon
fáradozik, hogy megértse, mit is akar Isten ezzel a formációval, mi is a terve
velük. Emberi módon gondolkodik, nincs
meg a bizalma Isten felé. Attól tart, hogy a nép majd visszafordul Jeruzsálemhez. És
ebben az istentiszteletet látta fontos tényezőnek. Úgy vélte, saját kultuszt
kell kialakítani. Ez önmagában nem volt rossz ötlet, bár Isten Jeruzsálemen
kívül nem rendelt el más központi helyet.
Jeroboám nem ismeri az Urat, Egyiptomban élt, és amit ott látott, azt
vezeti be országában. Két aranyborjút készíttet, pedig tudnia kellene, hogy már
a pusztai vándorlás során is baj volt ebből. De nem tudja, nem ismeri sem a
történelmüket, sem Istent. Ismerem én Istent? Úgy ismerem, ahogyan kijelentette
magát? Az istentisztelet nem egy
kultusz, hanem a magát kijelentő Teremtő és Megváltó Isten imádata. Úgy imádjam,
ahogyan azt Ő igényli. Ne más népektől, kultuszoktól vegyük a mintát. Isten
imádatának mintája Jézus. Ahogyan Ő dicsőítette, szolgálta az Atyát, úgy
tegyünk mi. Az istentisztelet mintája és forrása a Szentírás. Ahogyan az első
keresztyének megélték, úgy éljük meg mi is. Ami nem egyezik az igével, Isten
akaratával, az bálványimádás, akkor is, ha hagyomány, vagy ha modern is. Jeroboám
önkényesen alakította a nép kultuszát, nem igazodott Istenhez, és ezzel rossz
útra tért.
Ma már a Filippiekhez írott levelet olvassuk, ez is páli irat (Fil
1,1-17). Egymás után születnek levelei, pedig most börtönben van, mégsem csak
magával törődik, nem keseredik meg, hanem tele van a szíve örömmel. A mégis-öröm levele ez, annak ellenére örül,
hogy nincs oka örömre. De öröme Krisztusból fakad, megtapasztalja a Vele való
áldott közösséget, mert a gyülekezettől, emberektől ugyan elválasztja a fogság,
de Krisztustól nem. Ez az ő többlete, vele van az Úr. A keresztyén hit többlete
maga Jézus. A feltámadott, élő Úr, Aki ott van övéivel a legnehezebb
pillanatokban is. Megvan-e ez a többleted? Átéled-e, hogy veled van az Úr,
bárhol legyél? Vele lehet beszélgetni, igéje megszólít, erőt ad, és
bizonyságtétellé formálja a szenvedést, a méltatlan helyzetet is.
Pálnak nem saját életkörülménye volt a fontos, hanem az evangélium
terjedése. Bárhol tartózkodjon, akár önként, akár mások akaratából, az a
lényeg, hogy megismerjék Krisztust. Már
Filippibe is úgy érkezett, hogy hozta az evangéliumot, az Istentől küldött
segítséget. Egy macedón férfi látomásban
segítséget kért Páltól, és ő viszi a segítséget. Ez a segítség Krisztus
ismerete. Nem segít más rajtunk, csak egyedül Krisztus. Előbb néhány asszony fogadta be az igét, ők
voltak a kezdet, bennük kezdte meg munkáját az Úr, és Pál hiszi, hogy amit elkezdett
az Úr, azt elvégzi, befejezi, mert Ő nem végez félmunkát. Ő jó munkát kezd el bennünk, Isten munkája
mindig jó, elkezdi az új életet, amikor befogadjuk a szívünkbe. A megfogant
életet Ő maga gondozza, és mindent megtesz, hogy minél több gyümölcsöt teremjen.
A szenteknek, akik Filippiben vannak, szól a levél. Nem az egész Filippi, nem minden
ember szent, csak azok, akik Krisztusban vannak. Ez mindig csak egy kis létszám, de azért
kezdi el az Úr a megszentelésünket, hogy aztán már mi hirdessük félelem nélkül és bátran az igét. Félelem nélkül és bátran szólni, erre van ma is szükségünk.
Hányszor nem merünk szólni, mert féltjük magunkat. Pál fogsága azt üzeni: mi
történhet, börtönbe zárhatnak, meg is ölhetnek, de a lelket nem tudják megölni.
Ne féljetek, hirdessétek bátran az igét. Mi történhet? A börtönben lévők és a
börtönőrök is hitre juthatnak, mint ahogy az történt Filippiben is.
Mindig bizonyságtétellé válik, ahogyan megéljük a rendkívüli helyzeteket,
a szenvedést, üldözést. Lehet rossz, és lehet jó bizonyságtétel az életünk. Pál
magatartása jó bizonyságtétel volt. Nem lázadozott, nem okolt senkit, nem
szitkozódott, hanem, mint a Mestere a kereszten, ő is imádkozott. Imádkozott és
énekelt. Ez volt nagy hatással. Mit teszünk mi? Mi is énekelünk, imádkozunk,
hálásak vagyunk, és annak örülünk, hogy hirdettetik az evangélium? Örülj az
Úrban, imádkozz és énekelj! Mert lehet így is válaszolni a kihívásokra. Ima és
ének, ezek lehetnek a mi feleleteink, a mi fegyvereink. Pál imája és éneke még
a börtönt is megrengette. Ma is szükség
van ilyen erőtől duzzadó imádságokra.
Jer, mindnyájan örüljünk
1. Jer, mindnyájan örüljünk, És szívünkben vigadjunk, Mert született Úr
Jézus nekünk.
2. Kit az Atya Úr Isten, Könyörülvén emberen, Elbocsájta teljes időben.
3. Elhagyá gazdagságát, Véghetetlen országát, Hogy érettünk adja Őmagát.
4. Ő életnek adója, Szívek vígasztalója, Lelkünk megvilágosítója.
5. Azért jöve, hogy éljünk, Isten kedvébe essünk, Érdeméből kegyelmet
nyerjünk.
6. Nagy szeretet mindenhez, Hogy Isten emberekhez Jöve, fertelmes
bűnösökhöz.
7. Akik benne nem bíznak, Sőt bízni sem akarnak, Örök halállal mind
meghalnak.
8. Mi azért e felségben, Emberré lett Istenben: Higyjünk mi egy
reménységünkben.
Isten áldásával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése