Az Úr igazolása

I

sten népe számára a fogságba menetel elkerülhetetlen volt. Olyan úton jártak, amelyre Isten ítélete várt. Évszázadokon keresztül lehetőséget kaptak a megtérésre, életük megváltoztatására. Azonban nem vették ezeket a lehetőségeket komolyan, nem történt maradandó változás. Nem akartak teljes szívvel az Úrra figyelni, az Ő útján járni. A környező népek és a közöttük élő pogányok életmódja és szokásai vonzóbbak voltak számukra, mint az Isten által lefektetett életforma (2Kir 25,18-21).

Eljött az Úr ítéletének ideje, pedig nem akartak erről tudomást venni. Valahogy nem hitték, hogy az ő életüket megítéli Isten. Hamis biztonságban tudták magukat. Hányan érzik magukat ma is hamis biztonságban. Úgy gondolják elég a formális hit, elég az egyházi anyakönyvbe való beírás. Az Ige azonban arról beszél, hogy mindez nem elég. Az élet könyvébe kell beíratni, azonban oda nem a helyi lelkész jegyez be, hanem az Úr Jézus Krisztus. A bejegyzést saját vérével végzi.  Kinek a nevét írják bele az élet könyvébe? Azokét, akik a Bárány vére által megtisztíttattak. Aki látja nyomorult bűnös állapotát, és elismeri, hogy halálra méltó bűnös, és szívből kéri a kegyelmet, az átéli tartozása elengedését, és mint megkegyelmezett kerül a könyvbe. Neve mellé bejegyzik a drága vérrel, adóssága elengedtetett, bűnei meg vannak bocsátva. Fontos még megjegyezni, hogy a megkegyelmezést a kegyelemben való járásnak kell követnie.  Így szól Urunk: „Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz” (Jn 8,11)!

 Tehát az ítéletet, a fogságot már nem kerülhették el, de az ellenség pusztításának mértéke rajtuk múlt. Az Úr megítélte őket, de nem hagyta magukra, nem szolgáltatta ki őket teljesen. Jeremiás által még ebben a helyzetben is útmutatást adott nekik. Isten azt üzente a királynak, hogy ne védekezzenek, hanem adják meg magukat, és akkor nem pusztul el a város és a templom. Nehéz ilyen kérésnek megfelelni, hiszen mindenki önmagát meg akarja védelmezni, másrészt az a király kötelessége, hogy védje meg az országot. Ezt várja tőle mindenki. Erre Isten azt kéri, adják meg magukat, menjenek el fogságra. Ők azonban ezt nem tudták elfogadni. Miért? Mert nem ismerték igazán az Urat. Ők meg akarták menteni az életüket és így elveszítették azt (Mt 16,25). Meg kell tanulni Isten gyermekeinek még a magától értetődő helyzetekben is az Úrra figyelni. Ha elfogadjuk az Úr vezetését, a próbákat nem kerülhetjük el, ám az ellenség durva pusztításától megvédhet Gazdánk. Ha mindenben Őt követjük, problémák akkor is lesznek, de nem azok győznek le bennünket, hanem az Úr kegyelme által mi győzedelmeskedhetünk felettük.

Fel kellett volna a zsidóknak ismerni, hogy a fogság azt üzeni, az Úrnak továbbra terve van életükkel. Isten ígéretei még mindig állnak. A fogság lehetőséget kínál életük újraértékelésére, bűnbánat tartására, megújulásra.

Pál, Szilásszal elindult második missziói útjára (ApCsel 16,1-5). Az anyahajón feltöltődtek és mennek újabb bevetésre. Nincs megállás, mert az ördög is szertejár, keresi, kit nyelhet el, ezért igyekezni kell. Pálék viszik a hírt Jézus bűnösök felé kinyújtott kezéről, amelybe még az utolsó percben is bele lehet kapaszkodni. Amíg nyúl felénk ez az erős kéz, addig ragadjuk meg.

A kegyelem hajtóanyaga repíti őket előre. Felkeresnek olyan helyeket is, ahol korábban már járt az apostol. Lisztrában hatalmasan munkálkodott az első út alatt a Feltámadott. Ott gyógyult meg a születése óta sánta ember.  Itt tapasztalta meg Pál saját bőrén, a gyűlölet gyümölcsét az erőszakot. Lisztrában közel járt a halálhoz, de Jézus jelenléte csillapította kövek hatását, majd talpra segítette szolgáját. Újra világossá válik számunkra, hogy Pálban jelen van az Úr Jézus, mert egyébként nem tudna visszamenni abba a városba, ahol az életére törtek, ahol kis híján meghalt. De Pált az Úr vezeti, így ismét Lisztrában jár. Ha mi is engedjük, hogy Urunk vezessen akkor nem fogunk elkerülni, senkit, akkor nem fogunk kihagyni egy helyet sem, mert nem a bosszú, az ellenszenv, hanem Krisztus irgalma vezet.

Lisztrában Pál megtapasztalja az Úr vezetésének és korábbi hűséges bizonyságtételének gyümölcsét. Az Úr Jézus megajándékozza egy lelki gyermekkel.  Timóteus drága munkatársa és lelki gyermeke lesz. Amíg Pál távol volt, az Úr ottmaradt és munkálkodott. A Pál által elhintett Ige mag kikelt Timóteus szívében. Sőt nemcsak Timóteuséban, hanem az anyja és a nagyanyja szívében is. Egy anya és egy nagymama hitét, és bizonyságtételét használta fel az Úr Timóteus lelkének a formálására. Ma is áldott eszközök lehetnek Jézus kezében az anyák és a nagymamák, ha előbb ők nyitják meg az Úr előtt a szívüket.

Azt is megláthatjuk ebből a történetből, hogy az Úr Jézus igazolta Pál, Márkkakl kapcsolatos döntését. Márk helyett megkapta Timóteust. Pál akkor még nem tudta, hogy várja őt már egy fiatal tanítvány, de mégis helyesen cselekedett, amikor Márkot visszautasította, és nélküle ment az újabb útra. Pál a döntést megelőzően Jézussal megbeszélte a dolgokat és arra jutott, hogy így helyes. Lám eljön az idő, amikor az Úr megerősíti az apostol döntésének helyességét. Nem az a fontos, hogy mások helyesnek látják-e a döntésünket, hanem az a lényeges, hogy az Úr igazolja-e lépésünket. Ha igazolja, akkor jól döntöttünk és mehetünk tovább az úton.

A misszió eredményessége, majd a gyülekezetek életének fejlődése is azt mutatja, jól döntött Pál, hiszen neki valóban Timóteusra volt szüksége. Ő képviselte az apostolt, ott ahol ő már nem tudott jelen lenni, és építette a gyülekezetet. Márk pedig valószínűleg azon az úton, amelyen Barnabással tovább megy, elkezdi gyűjteni a később megírt evangéliuma anyagát. 

Igéje szól, Igéje hív

1.       Igéje szól, Igéje hív. Szívünkben kétséget csöndesít.

Refrén: Kegyelme kész, áldása vár. Tárd ki a szíved ó tárd ki már.

2. Igéje szól, Igéje hív. Urunkat követni megtanít. Refr Kegyelme..

3. Igéje szól, Igéje hív. Nagy és szent munkára lelkesít. Refr: Kegyelme

4.      Igéje szól, Igéje hív. Mondjon hát hálát a száj, s a szív. Refrén: Kegyelme kész…

Isten áldásával.