Őszinteség

A tegnapi Igébe tekintsünk előbb bele és keressük Urunk mai napra szóló üzenetét (2Kir 15,23-38). Mert Ő most is, hozzánk is szól. A meghallott Igét pedig vegyük komolyan. Merjük azt, amit olvasunk magunkra alkalmazni. Olvassuk úgy, hogy ezt a részt nekünk írták, nem másoknak és másokról szól, hanem nekem és rólam. Így nézzük most ezt a szakaszt is.

Izráel utolsó királyairól beszél a Szentírás. Utolsó, mert lezárul számukra kegyelmi idő, mert egyszer az is véget ér. Számunkra is véget ér. Ezért lényeges, hogy a jelen pillanatot Isten kegyel-mében, az Ő akaratát teljesítve éljük meg. Mindig a most a fontos, mert ezzel rendelkezünk, a következő perc, a holnap még nem a miénk. Így tehát ne a holnapot tervezzük, hanem a mai napot éljük, mégpedig Isten dicsőségére.

Kiemelném a Biblia őszinteségét, amellyel megemlíti Izráel királyainak véres dolgait. Nem hallgatja el ezeket, úgy, mint gyakran a világi társadalomban, hogy a vezetők bűneit eltitkolják, és csak a pozitív dolgokat hangsúlyozzák. A Biblia őszintén bemutatja az embert, ilyen az Úr nélkül. Ugyanígy bennünk is jelen vannak a pusztító, romboló indulatok, ezeket csak az Úr Jézus tudja megfékezni és átalakítani. Legyünk mi is őszinték és ismerjük el a bennünk lévő erőszakos, gonosz indulatokat. Ne csak a másikban, hanem a saját szívünkben lássuk meg. Mert a felismert és megval-lott bűnökre van bocsánat.

Júdában Jótám uralkodott ez időben, aki azt tette, amit helyesnek lát az Úr. Mégis azt olvassuk: „Abban az időben kezdte az Úr rászabadítani Júdára Recínt, Arám királyát és Pekahot, Remaljáhú fiát” (37). Ha mindent helyesen tett, akkor miért szabadította rá Isten a szomszéd királyokat? Ez a háború lehetett próba is, mert mindig a nehéz időkben nyilvánul meg hitünk minősége és valódi arca. Amikor a megszokottól eltér az életünk, megszűnik az addigi kényelem, nem értenek meg, mellőznek vagy bántanak, akkor derül ki, mi van a szívünkben. Akkor látja meg az Úr, hogy most is kimondjuk-e legyen meg az Úr akarata, vagy sértődés, harag fakad fel a szívünkből. Egyszer ezt is tisztázni kell, jó ha őszintén látjuk hol tartunk. Ott vagyok-e ahol gondolom, vagy messze elmarad-tam a krisztusi példától. Az Ő természete, indulata árad belőlem, vagy a saját indulatom? Pál ezt írja: „Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt” (Fil 2,5).

A tizenhatodik fejezet első bekezdésében Áház uralkodásáról olvasunk (2Kir 16,1-9). Ő a dávidi minta helyett Izráel királyainak a példáját követte az ő útjaikon járt. Sőt még túl is licitálta őket. Mivel nem az Istentől kijelölt úton járt, nem az őse, Dávid példáját követte, hanem a testvérnép életéhez igazodott, egy idő után még a példaképen is túl akart tenni, ezáltal azonban nagy mélységbe jutott. A fiát is elégette áldozatul. Elgondolkodtató, hogy azt, amit a törvényben kért Isten, azt nem tette meg, de amit a pogányság diktált azt végrehajtotta. Isten nem kért gyermekáldozatot, sőt utálatos az a szemei előtt. Velünk is gyakran előfordul, hogy Isten elvárásait nehéznek tartjuk, de amit a világ kér, sokszor sokkal nehezebbet, azt készek vagyunk megtenni. Sajnálunk az Úrtól napi néhány percet, zúgolódunk, ha kér a javainkból, amit pedig Tőle kaptunk. Ellenben mennyi időt eltöltünk, milyen sok pénzt ráfordítunk szenvedélyeinkre. Ha őszinték vagyunk, akkor ki kell mondani, hogy a mostani gazdasági válság, az eladósodás sem az adakozásunk következménye. Nem azért megyünk tönkre, mert sok pénzt fordítottunk Isten dolgaira. Hanem inkább minden anyagi problémánk abból fakad, hogy nem adunk az Úrnak. Nem adjuk Neki mindenünk, nem engedjük, hogy Ő rendelkezzen Vele, hanem mi vagyunk a pénztárosok. Amennyiben az Úr rendelkezésére bocsátjuk pénztárcánkat és csak arra költünk, amire Ő is költene, rendbe jön anyagi helyzetünk. Aki bőven vet az Úrnak, bőven is arat.

Amennyiben a Jézus Krisztus által lefektetett úton járunk, kiteljesedik az életünk. Azon az úton Ő jár előttünk, sőt Ő maga az Út. Jézus jó irányba vezet bennünket, csak bízzunk Benne. Lehet, hogy az út keskeny, de életre vezet. Keskeny, mert Isten országa törvénye érvényes rajta. Itt nincs önzés, itt nem én vagyok a középpontban, itt nem rólam, hanem minden Róla szól. Így járom-e Jézus lábnyomát? Neki zeng-e a szívem? Az Ő lénye határozza-e meg a hangulatom, vagy a saját borús hangulatom határozza meg a napomat. Kövessük a napraforgó példáját, amely mindig ragyog, mert együtt mozog a nappal. Ha mi is mindig együtt mozgunk az Úrral, sugárzó emberekké válunk.

Mivel Áház a környező népek szokása szerint élt, a fenyegetettség idején is hozzájuk hasonlóan oldotta meg a helyzetet. Ő már nem ismeri Izráel Istenét. Nem tudja, hogy Ő a szabadító, ő már nem tudja mondani: „Az ÚR az én kőszálam, váram és megmentőm, Istenem, kősziklám, nála keresek oltalmat, pajzsom, hatalmas szabadítóm, fellegváram” (Zsolt 18,3)! Ez bizony szomorú! Isten népe nem tudja, hogy az Úr az Ő vára, és megmentője. Nincs annál nagyobb tragédia, mint amikor Isten gyermekei nem ismerik Urukat, és a világtól kérnek oltalmat. Az egyház mindig mélyponton van, amikor a világi hatalom segítségére támaszkodik. Ebből az állapotból is csak az Úr kegyelme képes kiemelni. Kire támaszkodom én a mindennapokban? Kitől várok segítséget és oltalmat? Az Úrtól, vagy a világtól?

Az újszövetségben az evangélium diadalmenetét láthatjuk (ApCsel 11,19-26). Ebben a menetben nem tudósok, az értelmiség, a vezetők, hanem az Úr Jézus egyszerű tanítványai vesznek részt. Olyan emberek, akiknek menekülniük kell hitük miatt szülőföldjükről, de nem megkeserednek, hanem viszik szívükben magukkal a drága kincset, az élő magot, az Igét. Amerre mennek, hintik a magot, és Isten Lelke által ez az áldott vetőmag jó talajba kerül és kihajt. A friss hajtást pedig tovább gondozzák. Erre a feladatra Barnabást hívta el Urunk.

Barnabás teljesen a Szentlélek vezetése alatt élt. Egy idő után meglátta, hogy ő nem tudja tovább vezetni az egyre növekvő antiókhiai közösséget, ezért elmegy Tárzusba Saulért. Csodálatos ez a fel-ismerés, és az az alázat, amellyel elfogadja, hogy innentől más lesz a főnök. Azonban Saul is tud második lenni. Mert egy évig, csak tanuló. Jó látni, hogy még Pál apostol sem lesz azonnal vezető, nem mindjárt küldik ki missziói munkára. Előbb neki is a gyülekezet tagjává kell válnia. Így készíti fel az Úr, és teszi alkalmassá arra a szolgálatra, amire kiválasztotta. Isten Országában a tanuló időt nem lehet megspórolni. Hibát követünk el, ha ezt a lépcsőt kihagyjuk, és azonnal tisztséggel bízzuk meg a friss gyülekezeti tagot.

A mai szakaszból (ApCsel 11,27-30) az ragadott meg, hogy amikor az antiókhiai tanítványok ér-tesülnek a próféta által az elközelgő éhínségről, akkor nem magukat mentik. Nem azon fáradoznak, hogy őket elkerülje ez a baj, vagy lehetőleg minél kevesebbet szenvedjenek, hanem a Júdeában még nehezebb helyzetben lévő testvérekre gondolnak. Nemcsak gondolnak rájuk, hanem lehetőségeikhez mérten segítenek is rajtuk. Ez az evangéliumi, felelős hozzáállás. Nem azt kell várni, hogy mi kimaradjunk a megpróbáltatásokból, hanem keresni a lehetőséget, hogyan segíthetünk azoknak, akiket még nálunk is jobban sújt a csapás.

A tanítványok sohasem a moziból figyelik mások szenvedéseit, és örülnek, hogy ők ebből kima-radtak, hanem részt vesznek benne, és segítenek a bajbajutottatokon. Segítenek a másik testvérnek, vagy bizonyságot tesznek azok számára, akik még nem ismerik az Úr kegyelmét. Az Antiókhiai gyülekezet a mai gyülekezetek számára is például szolgálnak.

Tudom, hogy Jézus él

1. Tudom, hogy Jézus él, Tudom, hogy ő segél, Nem bánthat gond és félelem, Ő van mindig ve-lem.

2. Jó pásztor ő nagyon, Szeme juhán vagyon, Legeltet szép zöld pázsiton, Ég harmatát iszom.

3. Mikor leszáll az est, Sötétje bánt, ijeszt, Az éjszakában is tudom, Hogy megvéd Jézusom.

4. Ha lábam tévedez, Bánt a világ, sebez, Jézus szívén a menhelyem, Ő gyógyírt ad nekem.

5. Ha rája néz szemem, Úgy megvan mindenem, Boldog vagyok, hogy tudhatom, Jézus szeret nagyon.

Isten áldásával.