Ma még lehet

M

ai igeszakaszunkból (2Kir 17,1-23) néhány dolgot szeretnék kiemelni. Az első, ami számomra is fontos, hogy Isten országában rend van, ezért nem mehetnek a végtelenségig változatlanul a dolgok, eljön az idő, amikor Isten keményebben szól, és a megtérni, illetve gyümölcsöt teremni nem akaró fügefát (Izraelt) kivágatja. Az ítélet végrehajtásában Asszíria királya Isten eszköze. Ezt ma is látni kell, hogy amikor Isten népe, gyermeke pogányoktól gyötörtetik, vagy súlyos eseményeken kell  keresztülmennie, az nem a véletlen műve. De nem is arról van szó csupán, hogy társadalmi és politikai változások játékszerei vagyunk, hanem Isten szól, fegyelmez, vagy új pályára állít bennünket.

Izráel királya azonban mindezt nem ismerte fel, így mindig olyan megoldást választott, ami számára abban a pillanatban jónak tűnt. Ezért látjuk a kapkodást: az egyik pillanatban behódol az asszír királynak, a másikban pedig Egyiptomhoz fordul segítségért. Ez a történet szemlélteti a mai tanítványok életét is, amikor nem az Úrhoz fordulunk, hanem a pillanatnyi helyzetnek megfelelően döntünk. Amikor így teszünk, eláruljuk, hogy nem vagyunk kapcsolatban az Úrral és nincs látásunk. Ha pedig nincs látásunk az Úrtól, akkor mi is ugyanolyan fejetlenül cselekszünk, mint a világ gyermekei.

Amennyiben Izráel királya felismeri, hogy az asszír sereg támadása Istentől van, akkor alázattal elfogadja az ÚR kezéből a fenyítést. Ennek nyomán talán még bűnbánatra is jut, és akkor Isten kegyelmet gyakorolt volna, és szabadításban részesítette volna őket. Áház azonban maga akarta megszabadítani önmagát, ez pedig nem sikerülhet.

A szentíró a 7. verstől kezdve a Biblia mércéje alá állítja Izráel történelmét. Nem emberi szempontok szerint értékeli a múltat, hanem Isten Igéje alapján. Ilyen történetszemléletre van nekünk is szükségünk. Az Ige mércéje alapján kell életünk, egyházunk, népünk történelmét is szemlélnünk. Ebben az összefüggésben a szentíró rámutat, hogy ami most történik, az nem a véletlen műve, hanem Isten ellen való vétkük következménye. Fontos megemlíteni, hogy az Isten ellen való vétket a szokások hozták be az életükbe. Ártatlanul kezdődött, csak átvettek néhány számukra kedves szokást, ami azonban Isten szemében bűn volt, és ez az ártatlan szokás rögzült az életükben, mert nemcsak jó, hanem rossz szokások is vannak. Ezért lényeges, hogy szokásainkat is vigyük az ÚR világossága alá, és amiről kiderül, hogy rossz, azt ne dédelgessük, hanem engedjük, hogy az ÚR megszabadítson tőle. Mert ami már szokássá válik, az annyira belénk rögzül, hogy mi azt már nem tudjuk abbahagyni, nem tudunk tőle megválni, egyedül a kegyelem tehet szabaddá. Ezért lényeges az is, hogy amiről felismertük, hogy rossz vagy az ÚR előtt utálatos, addig szakítsunk vele, amíg nem válik szokássá, amíg nem uralja le az életünket.

A 15. versben rámutat az Írás arra a tényre, hogy amivel foglalkozunk, amilyen gondolatot beengedünk az életünkbe, amit komolyan veszünk, az mind  hatással van ránk, és formál bennünket. Ha a világ dolgaival, pogány gondolatokkal, a bűnnel foglalkozunk, akkor mi is átitatódunk ezekkel, és használhatatlanná válunk az ÚR kezében, ahogyan Izráel népe is hiábavalóságot követett és hiábavalóvá vált Isten számára. Meg kell jegyeznünk azt, hogy Izráel életében amit Isten hiábavalóságnak mond, azt a külső szemlélő és maga Izráel népe is nem annak látta. Ők a bálványimádásban is fejlődést, növekedést, kiteljesedést, szabadságot, önmegvalósítást láttak. Ez azért lényeges, mert mi is becsapódunk, mert azt gondoljuk, hogy ami a világ mércéje szerint haladás, kiteljesedés, az Isten szemével is az. Azonban Isten a bűnt, az engedetlenséget, az Ellene való lázadást soha nem nevezi fejlődésnek, és soha nem fogadja el. Az ÚR őszinte bűnbánatot és megtérést vár népétől. Mivel ez nem következett be, eltávolította őket színe elől (18. vers).

Mindez számunkra azért fontos, mert az ÚR Jézus a már körvonalakban említett fügefa példázatában tanítványainak is hangsúlyozza, hogy az ÚR ad kegyelmi időt a megtérésre, a változtatásra, gyümölcstermővé való változásra, de ha nem vesszük ezt komolyan, mi is kivágattatunk. Izráel népének hosszú időn keresztül próféták sora hirdette a megtérés szükségességét és azt, hogy ha nem veszik komolyan az ÚR szavát, eltávolíttatnak földjükről, szolgaságba jutnak. De mivel nem történt meg azonnal a prófécia beteljesedése, Isten ítélete, mert az ÚR türelmesen várt, úgy gondolták, soha nem kerül sor az ítéletes Igék megvalósulására. Legyen intő jel számunkra Izráel története, és vegyük komolyan, hogy amit Isten mond, azt nem viccből mondja, hanem azért, hogy megcselekedjük, mert egyszer a mostani kegyelmi időszak is végére ér. Adjunk hálát az Úrnak kegyelméért, hogy negyven éves szorongattatás után ma élhet az egyház, élhetünk az Igével, kereshetjük az Urat, azonban ne gondoljuk, hogy ez az időszak a végtelenségig tart. Egyszer „lezárul a kegyelmi út, s lelked örök halálba jut”, ezért ne éljünk vissza Isten türelmével.

Figyelemre méltó ebben a bekezdésben (ApCsel 12,6-11), hogy sem a gyülekezet, sem Péter nem tesz konkrét lépéseket a szabadulás érdekében. Sőt, Péter teljes nyugalommal az Úrra bízza magát. Nincs szívében félelem, sem aggódás, mi lesz holnap, hanem nyugodtan alszik, annyira nyugodtan, hogy még felébreszteni sem egyszerű, úgy kell felrázni. Amíg ő az ÚR kezében békésen szunyókál, addig Isten cselekszik. Itt nincs erőlködés, izzadtságszag, kapkodás, minden magától megy. Magától hullik le a bilincs, magától nyílik meg a vaskapu, tulajdonképpen ez a magától Reményik Sándor szavaival mondva a kegyelem. Amikor a kegyelem munkálkodik, akkor magától tárul az ajtó, nyílik a szív. Adja az ÚR, hogy a mi életünkben is ilyen magától működjön a kegyelem, magától nyíljanak a szívek, táruljanak az ajtók, mozduljanak a kezek, a lábak az ÚR dicséretére, szolgálatára.

Siessetek, hamar lejár

Siessetek hamar lejár,

kegyelme már régóta vár.

Ma még lehet, ma még szabad,

borulj le a kereszt alatt.

Ha elkésel, mi lesz veled,

ki menti meg a lelkedet,

lezárul a kegyelmi út,

lelked örök halálba jut.

Elszáll a perc, az életed,

ma még ha jössz, elérheted.

Ne késs tovább, ne várj tovább,

ma kérd Atyád bocsánatát!

Isten áldásával.

2011. aug. 2.

A

 mai igeszakaszunk (2Kir 16,10-19) így kezdődik: „Ezután elment Áház király”. Tehát mindannak, amit most olvasunk, előzménye van. Júda királya letért Isten útjáról, és rálépett a pogány bálványok széles útjára, amelyen egyre mélyebbre jutott. Ha ezen az úton elindul valaki, önerőből képtelenség megállni és visszafordulni. Áház sem tudott. A világ széles útján a külsőségen van a hangsúly. Már nem Istentől tanul, nem az Úrtól való minta szerint alakítja életét, gyakorolja hitét, hanem a pogány nagy birodalom királyához fordul. Ott megragadja az üres kultusz csillogása, és ő is olyat akar készíteni magának.

Tulajdonképpen ma is így von el az Úrtól a sátán, a keskeny út egyszerűsége mellé odaállítja a széles út ragyogó csábítását, az önmegvalósítás lehetőségét, és sokan ezt kezdik másolni. Sok ember számára ma ez a vonzó, még a hívőket is csábítja, azonban az Úr Jézus elutasította a kísértő ajánlatát, amikor az egész ragyogó, csillogó, sikerekkel, hatalommal megtűzdelt világot felajánlotta a számára. Jézus az Atya útját, a Neki való engedelmességet, a keresztet választotta. Ebből a keresztből élet fakad mindazok számára, akik megcsömörlöttek a világ gazdagságától.

Nagyon megrázó az a merészség, amivel Áház az Isten utasítása alapján készült templom berendezési tárgyait eltávolítja, átalakítja. Ő a templomot alakítja a maga elképzelése szerint, és nem az életét Isten igéjéhez, akaratához. Mennyire becsapja magát az ember, amikor úgy gondolja, ha átalakítja Isten Igéjét, eltávolítja belőle azokat, amelyek számára kényelmetlenek, s úgy gondolja, minden rendben van. Nekünk nem az Igén, az Isten által lefektetett erkölcsi törvényeken kell változtatni, hanem a szívünkön és az életünkön.

Áház király magatartásánál még megdöbbentőbb Úrijjá pap cselekedete, akinek az volt a feladata, hogy Isten akaratát hajtsa végre pontosan. Ő ellenben a Teremtő Szent Isten szavát semmibe vette, helyette egy ember, a király szavát hajtotta végre pontosan. Hányszor mi is egy vezető szavát nagyobb buzgósággal igyekszünk végrehajtani, mint az Úr Jézus parancsát. Ha egy ember mond nekünk valamit, igyekszünk maradéktalanul teljesíteni, s ha nem sikerül, kényelmetlenül érezzük magunkat, de bánt-e bennünket, ha nem tettük meg, amit Urunk kért tőlünk? Komolyan vesszük-e azokat, amiket az Újszövetségben olvasunk, pl. ne menjen le a nap a haragunkkal, fordítsuk oda a másik orcánkat, menjünk el a második mérföldre, ne szeressük a világot, ne igazodjunk hozzá, és így tovább? Egy nap végén bánt-e minket, ha ezeknek nem tudtunk megfelelni, bánt-e minket annyira, mint egy elmaradt vásárlás, lemaradás egy kedvenc filmről, egy el nem végzett munka, vagy ezek fájnak, míg az előbbiek nem lényegesek? Pedig pont az előbbiek fölött kellene szomorkodni, bűnbánatot tartani, hisz azokat az Úr Jézus, Isten országának Királya várja el tőlünk.

Az újszövetségi Igénk (ApCsel 12,1-5) is összhangban van az Ószövetséggel, hiszen itt is azt látjuk, könnyebb mást okolni, mint önmagunkban keresni a hibát, és bűnbánatra jutni. Heródes király valószínűleg a keresztyénekben látja az országát sújtó éhínség okait. A saját felelősségével való szembenézés helyett másokat okol, áthárítja azt másokra. Mivel gyáva szembenézni önmagával, ezért kegyetlenkedni kezd, mert könnyebb Jakabot lefejeztetni, mint önmagát keresztre feszíteni.

Gyakran mi is hasonlóan járunk el, mint Heródes király. Amikor súlyos problémákkal kell szembenézni, vagy eltérően látunk dolgokat, nem a magunk felelősségét firtatjuk, nem önmagunkkal nézünk szembe, nem magunkat tagadjuk meg, ahogy az Úr Jézus kérte, és vesszük fel a keresztet, hanem a másikat akarjuk megfeszíteni. Pál apostol azonban a Jézussal való találkozás után így vallott: Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve. Problémáink akkor fognak rendeződni, ha nem a másikat akarjuk legyőzni, hanem mi fekszünk a keresztre. Heródes nem így cselekedett, ő Krisztus népét pusztította. Mindezt számításból tette, mert tudta, hogy a zsidók Krisztus követőit gyűlölik, és ha ő is ellenük fordul, meggyöngült pozícióját erősítheti. Vizsgáljuk meg szívünket, nem vagyunk-e mi is hajlamosak ilyen számításból cselekedni, nem vagyunk-e képesek bármit megtenni, ha azzal magasabb polcra léphetünk, több fizetéshez juthatunk, nem törődve azzal, hogy így másoknak okozunk fájdalmat, és Istennel kerülünk szembe. Miután Heródes Jakab halálát követően Pétert is börtönbe juttatta, az imádkozó gyülekezet képe tárul elénk. Megragadó, hogy ebben a helyzetben fő megoldási eszközük az imádság. Nem fordulnak emberekhez, vezetőkhöz segítségért, nem próbálnak megvesztegetni senkit Péter szabadulása érdekében, hanem az ő élő Urukhoz fordulnak. Tőle várnak segítséget. Figyelemre méltó, hogy nem ők akarják kiszabadítani az apostolt, nem ők akarnak tenni valamit, hanem mindent az Úrtól várnak. Péter szabadulásáért kitartóan imádkoztak. Az ő cselekedetük számunkra is iránymutató a megoldások keresésében.

Imádkozzatok és buzgón kérjetek!

1. "Imádkozzatok és buzgón kérjetek!" Bűnös voltunkért, Uram, ó, ne vess meg! Tiszta szívet és Szentlelket adj nékünk, Hallgass meg Fiad nevébe', ha kérünk.

2. „Keressetek buzgón és megtaláltok!” - Téged keresünk, Uram: hogy bűn s átok Erőt ne vegyen mirajtunk, légy nékünk Égi utunk, igazságunk, életünk!

3.      „Zörgessetek buzgón Isten ajtaján!” - Elfáradtunk, Uram, e világ zaján; Ó, nyisd meg az égi béke szép honát, Add, hogy zenghessünk örök halleluját!

Isten áldásával.