Helyes tisztelet

A

sszíria királya fogságba vitte Izráelt. A lakosait elvesztett országba idegen népeket telepített le, akik az ott maradt kis létszámú egyszerű néppel élt együtt azon a területen. A betelepített népek a maguk addigi hite és szokásai szerint éltek, ám egy idő után azt tapasztalták, hogy különös oroszlántámadásokkal kell szembenézniük. Rájöttek, hogy nem véletlenül támadnak rájuk az oroszlánok, hanem annak a földnek az Istene küldi őket.  Ebből meglátjuk, hogy Isten keresi ezeket az idegeneket is. Velük is meg akarja ismertetni magát. Kánaán földje az Úré, ezért, akik ott letelepednek meg kell, hogy Őt ismerjék, mert nem lehet akárhogy élni, az Úr földjén. Mi már tudjuk, hogy az Úré a föld teljessége, ezért igyekeznünk kell, a tulajdonost megismernünk. Még a vonaton is ki van függesztve egy magatartási szabályzat. Az üzemeltető társaság elvárja, hogy aki igénybe veszi, a vasúti közlekedést az alkalmazkodjon az ő szabályaihoz, ha nem teszi, megszakíttatják vele az utazást.  Ugyanígy, a földön sem lehet úgy élni és viselkedni, ahogyan én akarom. Isten megszabta az utazás feltételeit, és ehhez alkalmazkodnunk kell. Ezért keresi az Úr a betelepült embereket.

Az Úr tehát számukra is megadta a lehetőséget, papot küldtek számukra, aki megismertette velük az élő Isten tiszteletének a módját. Azt olvassuk megtanította, hogyan féljék az urat.  Nem mindegy hogyan tiszteljük, nem úgy, ahogyan mi akarjuk, hanem úgy ahogyan Ő megszabja, ahogy elvárja tőlünk. Ha a magunk módján tiszteljük, akkor saját vallást hoztunk létre, a magunk által kitalált istent tiszteljük, a magunk alkotta istentisztelet szerint. Ez azonban bálványimádás. Istent akkor tiszteljük helyesen, ha azt tesszük, amit Ő kér. Az Úr Jézus pont a samaritánusok földjén, a samáriai asszonynak mondta el, hogy: „Az Isten Lélek, és akik imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk” (Jn 4,24).

Ezek a népek meg lettek tanítva Isten helyes imádására, az igazi istentiszteletre. Megtudták, mi az, amit Isten elvár, és mi az, ami utálatos a szemei előtt. Ezért érthetetlen, amit olvasunk.  Azt látjuk „De azért mindegyik pogány nép megcsinálta a maga istenét is, és elhelyezte az áldozóhalmokon levő templomokba, amelyeket a samáriabeliek készítettek: mindegyik nép abban a városban, amelyben lakott.” Hallották hogyan kell Istent tisztelni, de ők engedetlenné váltak, ragaszkodtak a maguk isteneihez. Minket is megkísért ez a gondolkodás. Olvassuk az Igét, tudjuk mi Isten akarata, mégis a magunk akaratához, bálványaihoz, szokásaihoz ragaszkodunk. Bizony gyakran mi is engedetlenek vagyunk.

Ki kell még emelni a 33. verset: „Félték tehát az Urat is, de tisztelték a maguk isteneit is, azoknak a pogány népeknek az istentiszteleti módja szerint, akik közül elhurcolták őket.” Ezek szerint egy repertoárbővítést hajtottak végre. A régi isteneik mellé felvették az urat is.  Isten azonban nem így gondolta. Ő nem egy akar lenni a sok közül, hanem Ő az egyedüli Isten és nincs más isten rajta kívül. Samáriában kialakítottak egy is-is vallást. Istent is tiszteljük és a magunk isteneit is. Vizsgáljuk meg a saját szívünket, hogy nem estünk-e mi is ebbe a csapdába, hogy is-is hívőkké váltunk? Követni akarjuk Jézust, de meg akarjuk tartani bálványainkat is. Istentiszteletre járunk, de a pénz, az ital, a média, az internet, a telefon és egyéb dolgok irányítják életünket. Jézus nem ismeri el az is-is vallás létjogosultságát, hanem határozottan kijelenti: két úrnak szolgálni nem lehet (Mt 6,24). Ő a teljes életünket kéri. Nem osztozik senkivel.

Péter csodálatos szabadulása után az érte imádkozó gyülekezetet keresi fel. Amikor meghallják a szolgáló leánytól, hogy Péter áll az ajtóban, nem hiszik el. Megdöbbentő, hogy a szabadításért, az Úr beavatkozásáért imádkoznak, és nem hiszik, hogy meghallgattatott könyörgésük. Nem hiszik, hogy Isten megcselekedte, amit kértek. Bizony mi is hányszor vagyunk így. Imádkozunk és nem hisszük, hogy az Úr kész megcselekedni, amit kérünk. Pedig az Úr Jézus a szívünkre helyezte, ha kételkedés nélkül hisszük, amit kérünk, megtörténik az (Mk 11,22).

Az álmélkodóknak Péter elbeszélte, hogyan vezette ki az Úr a börtönből.  Tehát nem azt mondta, hogy ő hogyan szökött meg, vagy hogyan szabadította meg magát, hanem meg vallja, hogy az Úr Jézus cselekedett. Az igazi bizonyságtétel mindig az Úr munkájáról szól. Azt hangsúlyozza, amit Jézus tett.  Az igazi szabadítás soha nem az én művem. Nem az én nagy akaraterőm, ügyességem eredménye az új élet, hanem Isten ajándéka, kegyelemből.

Heródes, amikor szembesült Péter szabadulásával, nem ismeri fel az Úr munkáját. Nem veszi komolyan, hogy Jézus cselekedett, és nem tér meg. Mi hányszor hallottunk Isten munkájáról, de komolyan vettük-e már a magunk életére nézve?

Egyedüli reményem

1. Egyedüli reményem, Ó, Isten, csak te vagy; Jövel és nézz meg engem, Magamra, ó, ne hagyj! Ne légy tőlem oly távol, Könyörülj hű szolgádon, Úr Isten, el ne hagyj!

2. Ha a nehéz időkben Elcsügged a szívem, :/: Vigasztalást igédben, Uram, te adj nekem! Ha kétség közt hányódom És mentségre nincs módom, Te tarts meg, Istenem!

3. A földön ha elvesztem Szerelmem tárgyait, :/: Maradjon meg mellettem Szerelmed és a hit; Csak azt el ne veszítsem, Mi benned, ó, Úr Isten, Remélni megtanít!

4. Földi jó és szerencse Mulandó, mint magunk, :/: De a hit drága kincse Örök és fő javunk; Hitünk áll rendületlen, Hogy Isten véd szüntelen: Élünk vagy meghalunk.

5.      Uram, a nyomorultat, a gyöngét el ne hagyd, :/: Az árvát, elhagyottat Gyámolítsd te magad! A szegényt, ki remélve Csak reád néz az égre: Úr Isten, el ne hagyd!

Isten áldásával.