Mit akarok hallani?

A

 tegnapi siralmakat azzal fejeztük be, hogy Jeremiás az Úrra nézve felismerte és megvallotta: „Mi voltunk a vétkesek és engedetlenek” (42). Ezzel kifejezte, hogy nem más az oka Júda nyomorúságának, hanem ők. Minden itt kezdődik, meglátjuk-e, hogy életünk történéseiért mi vagyunk a felelősek? Amikor nem sikerül valami, felbomlik egy kapcsolat, rossz irányba megy az életünk, elsősorban magunkban kell keresni az okokat. A másra való hárítás nem segít. Jeremiás a továbbiakban rámutat arra, hogy Isten már korábban kereste övéi szívét, szólt hozzájuk, de szavát nem vették komolyan. De, ezért nem Isten a felelős. Mentek tovább az engedetlenség útján, amikor pedig az Úr megbüntette népét, és beengedte országukba a babiloni király seregét, úgy élték meg, hogy az Úr elzárkózott előlük (JerSir 3,43-66).

Mivel időben nem hallották meg Isten szavát, és nem igazodtak akaratához, az Úr keményebben szólt. Az ítéleten keresztül kellett menni, a vészkiáltás már nem segített. Isten döntött, fogságra kellett menniük, de ezzel nem vetette el őket végleg. A fogság fogja felrázni őket. Ott döbbennek rá, hogy Isten a tűzoltóság szerepét tölti be. Nem elég akkor kiáltani, amikor nagy baj van, hanem már korábban figyeljünk Rá, és elkerülhető a baj, a bűn útján való sodródás.

Jeremiás ebben a helyzetben is tudta mit kell tenni. Nem határolta el magát népétől. Nem mondta, nekem semmi közöm hozzájuk, én nem követtem el vétkeiket, hanem felelősséget érez irántuk. Siratja népét, és addig fordul értük Istenhez, amíg az Úr rájuk nem tekint. A prófétának fáj népe engedetlensége, fáj a büntetés, fáj neki népe sorsa. Fáj-e nekünk családunk, népünk a körülöttünk élők bűn miatti szenvedése. Okoz-e fájdalmat a sok tönkrement élet, a széthulló családok tragédiája, a fiatalok Isten nélküli élete? Mit tehetünk mi? - kérdezzük. Azt, amit Jeremiás is tett.  Odafordulhatunk az Úrhoz, és kérhetünk Tőle segítséget. A próféta felismerte, ő nem tud népén segíteni, de Isten igen. Az Úr számára mindig van lehetőség, Ő soha nem vall kudarcot. Az Úrhoz való kiáltás soha nem hiábavaló.

Jeremiás leírja, hogy az Úr közeledett hozzá, amikor kiáltott. A nagy mélységből sóhajtott az Úrhoz, és Ő meghallotta a sóhajt is. Nincs olyan mélység, nincs az a távolság, ami elválaszthatna tőle, ahol nem volna esélyünk. Ha kiáltunk, van esély, mert Ő mindenhonnan meghallja a kiáltást és kész utánunk jönni. De kiáltunk-e?

Az Úr szava Jeremiáshoz a következő: „Ne félj!” Talán ebben a helyzetben mást és többet vártunk volna. Azt mondanánk, most igazán másra van szüksége, mint erre. Nem felszólítani kell, hanem bátorítani. Azonban Isten mindig tudja, mire van szükségünk. Azt mondja, ami erőt ad és felemel. Jeremiás is hajlamos volt a félelemre, ugyanúgy, mint ahogy mi azok vagyunk. Ezért mondja Isten: Ne félj! Mert ha Rá tekint, ha bizalmát csak Belé veti, akkor megtapasztalja, hogy nincs szükség a félelemre. A tanítványoknak is a félelmet rótta fel az Úr. Mit féltek kicsinyhitűek. Aki Úrnak látja Jézust és Atyának Istent, az mindig tökéletes biztonságban tudja magát.

Pál Athénba érkezett és hozta magával az élet kenyerét (ApCsel 17,16-,21).  Munkatársai még nincsenek mellette, ám ő nem tétlenül várja őket, hanem érkezésükig körbejárja a várost. Jól felhasználja az alkalmas időt, azonban nagyon furcsa városnéző ez a Pál, mert nem műemlékeket, gyönyörű műalkotásokat lát, hanem bálványokat. Vagy talán a mi látásunk a furcsa? Mi látjuk a bálványt, a bűn termékeit is csodás emberi alkotásoknak. Pál nem azért ment Athénba, hogy a város nevezetességeiben gyönyörködjön, hanem hogy vigye számukra Jézus hívását. Tudja, hogy a Pásztor őket is keresi. A bálványok azt üzenik Pál számára, hogy az Athéniak rossz úton járnak és ő igyekszik mindent megtenni, hogy a jó útra irányítsa őket.

Itt is felkeresi a zsidó közösséget és vitázik velük. Ez azt teszi, hogy igyekszik számukra az Ige alapján bizonyítani, hogy Jézus a Krisztus. Vagyis nem úgy gondolkodik, hogy minek szóljak nekik, hiszen úgy van jól, ahogy ők gondolják, aztán meg is sértődnének. Nem, Pál nem így gondolja, nem számít, hogy megsértődnek, vagy megharagszanak, de amit rosszul tudnak, és rosszul tesznek, azt helyre kell igazítani.

Nemcsak a zsidóknak, hanem a görög filozófusoknak is hirdeti Jézust. De ő nem érdekességként, hanem bizonyságtételként mondja, amit az Úr rábízott. Azonban mindig lényeges milyen füllel hallgatjuk. Sokat beszélünk az igehirdetők felelősségéről, hogy nem mindegy hogyan hirdetik, meggyőződésből, élő hittel, vagy megszokásból. Most látjuk az igehallgatóknak is van felelőssége. Aki csak érdekességet akar hallani, aki nem nyitja meg a szívét az evangélium előtt az nem jól hallgatja. Magunknak is fel kell tenni a kérdést csak érdekességet akarok hallani, vagy az Úr eligazító szavát. Úgy hallgatom-e, hogy az Úr szól szolgájához, és én megteszem a Gazdám parancsát?

Jöjj el az élet vizéhez

1. Jöjj el az élet vizéhez, nélküle szomjas a szív, átok alól szabadulsz itt, hű Urad Ő, aki hív.

Refr.: Jöjj hát siess, jöjj, vár reád: béke a földön az üdv odaát! Itt van az élet a forrás, nincs sehol és soha más.

2. Jöjj megújulni e vízben, új lesz a hit, szeretet, eltűnik itt, ami régi, kezded az új életet.

Refr.: Jöjj hát siess…

3. Jöjj hát az élet vizéhez, Jézus kínálja neked, árad az élet belőled, kútfeje lesz a szíved.

Refr.: Jöjj hát siess…

Isten áldásával.