Küzdelmek által

A

 második fejezet Izráel és Júda fiainak, leszármazottainak a névsorát adja meg (1Krón 2,1-55). Mindjárt Izráel nevével találkozunk, de ki is ő? Izráel Izsák Jákób nevű fia, aki becsapott mindenkit, hogy megszerezze az elsőszülöttségi jogot és apja áldását. Azonban az Úr elhívta ezt a csalót, tusakodott vele és legyőzte eredeti természetét, új emberré formálta. Ebben az újjászületésben kapott új nevet, és lett immár Izráel. Új természethez új név is jár, mert ez most már az új életről tesz bizonyságot. Most már nem sarokemelő, gáncsoskodó, hanem Isten harcosa. Innen elindul valami más, mint ami eddig. Innentől kezdve Izráel fiai, a tizenkét pátriárka, mint Isten kiválasztottja járja az élet útját. Egyre inkább kicsendül életükből Isten akarata, már tudnak megbocsátani, az Úr akaratába illeszkedni, türelemmel várni, nehéz helyzetekben is az Úrban bízni. Így akarja a mi életünket is kézbe venni az Úr, ma is természetváltozással kezdődik, Isten legyőzi a régi természetünket és újjal, krisztusival ajándékoz meg. Megtörténik, hogy számunkra is tusakodást jelent az újjászületés, nehezen akarjuk a régi embert levetkőzni, de boldog, aki engedi, hogy az Úr levegye a régit és újat adjon a helyére.

Megtudjuk mai Igénkből, hogy Jákób családjában, leszármazottai között is voltak problémák. Nem ment minden úgy, mint a karikacsapás. Voltak, akik vétkeztek az Úr ellen és meghaltak a pusztai vándorlás alatt. Tehát tragédiák is kísérték életüket. Mindez azért van, mert a gonosz is kíséri őket és mindent megtesz, hogy az Úr útjáról letérítse a népet, megbontsa az egyetértést és elvegye a békességet. Ám a nép az Úrra figyelve, bocsánatot kérve, rendezve a problémákat halad tovább előre a cél felé. Fontos, hogy ezek az emberek nem sodródnak, hanem vándorolnak, mert van céljuk. A cél elérése küzdelemmel, fájdalommal jár, de nem adják fel, mert tudják hova tartanak. Az ígéret földjére mennek, és ez mindent megér. A mi utunk sem sima, de mindig a célra nézzünk, lelkesítsen a tudat, tudom hova megyek, és így le tudjuk küzdeni a bajokat is.

Találunk gyermektelen, utód nélküli személyt is, tehát mindenféle probléma megtalálható Jákób utódainak életében. Próbákkal is szembe kellett nézni, hiszen abban a korban a gyermektelenség szégyen volt, másrészt azt jelentette, nincs, aki tovább vigye a család nevét, nincs, aki folytassa a munkát. Mégis mennek tovább, ezeket a fájdalmakat az Úrban dolgozzák fel. Nincs élettagadás, senki  sem dobja el magától az életet, mert a próbák egyben felkészítők, amelyek által megerősödnek. Mi is tekintsünk úgy életünk problémáira, a kudarcokra és a csalódásokra is, mint Isten formáló eszközeire, amelyek által még erősebb és határozottabb emberekké válunk.  A teher hordozása, a szenvedés még ellenállóbbá tesz, és előre lendít. Ne ellenük harcoljunk, hanem építsük be őket az életünkbe.

Nemcsak felvigyázók, gyülekezet vezetők szolgáltak Efézusban Timóteus kezei alatt, hanem diakónusok is (1Tim 3,8-13). Kik is ők? Olyan munkások, akik a gyülekezet betegei, özvegyei, szegényei között végeztek igehirdetői és szeretetszolgálatot.  Ők látogattak, segítettek az idős, beteg embereknek és közben Krisztusról beszéltek nekik. Elmondja Pál, hogy milyenek is legyenek.

Fontos, hogy meg legyen náluk a hit titka. Tehát az első gyülekezetekben csak olyan embereket választottak ki bármilyen szolgálatra, akik már ismerték, szerették az Úr Jézust, akik megtért, hívő emberek voltak. Tehát nem az volt a lényeg, hogy valakivel betöltsék a tisztséget, hanem csak akkor volt tisztség, ha akadt megfelelő ember.  Minden szolgálat alapja a belső élet rendezettsége, ha nem él Jézus Krisztus az adott személy szívében nem alkalmas a szolgálatra. Ezt a kritériumot ma is alkalmaznunk kellene, lehet, hogy létszámcsökkenéssel járna, de elindulnánk a megújulás útján.

De nemcsak a diakónusok élete a fontos, hanem a feleségük, a családjuk élete is. Tehát már itt kicsendül, hogy Isten gyermekeinek a házastársa is legyen Isten gyermeke. A szolgálat akkor lesz gördülékeny, és hiteles, ha mindketten ugyanannak az Úrnak szolgálnak.

A szolgálatba csak kipróbált személyeket lehet beállítani, tehát nem a társadalmi a vagyoni helyzet tesz alkalmassá valakit, hanem a kipróbáltság. Vagyis az, hogy a megtérés után egy darabig a gyülekezetben, szinte észrevétlenül végzi az apróbb feladatokat, és ha abban hűségesnek bizonyul, majd többre bízatik.

Kiemelném még, hogy fontos a diakónus ne legyen kétszínű, vagyis mindig vállalja hovatartozását. Ez azt jelenti, hogy nem szociális munkásként tünteti fel magát, hanem mindenütt megvallja, hogy ő Jézus Krisztus szolgálja és a gyülekezet megbízottja. Tehát nem hallgathatja el, hogy Jézus nevében cselekszik. A tanítvány nem szociális munkás, hanem az evangélium hirdetője, Krisztushoz hívogató munkatárs.

Csak az Úrnak nagy kegyelme

1.  

Csak az Úrnak nagy kegyelme,

Hogy még nincsen végünk,

Mert reánk tör, hogy elnyelne

Gonosz ellenségünk.

Száz veszéllyel utunk telve

S nincsen erőnk nékünk,

Csak az Úrnak nagy kegyelme,

Hogy még nincsen végünk.

2.  

Meg-megújul minden reggel

Az Ő nagy irgalma,

Azért mihelyt napunk felkel,

Kezdjünk háladalba!

Szívünk és szánk szép énekkel

Krisztust magasztalja;

Meg-megújul minden reggel

Az Ő nagy irgalma!

3.  

Az Úr az én örökségem,

Azért Benne bízom,

Mi kell nékem földön-égen,

Ha ez egy jót bírom?

Éljek bármi nagy szükségben,

Még sincs miért sírnom:

Az Úr az én örökségem,

Azért Benne bízom.

4.  

Ó, mily jó az Úr azokhoz,

Akik Őrá várnak!

A sebükre balzsamot hoz,

Imáiknak szárnyat.

Föl, szívünk, a csillagokhoz,

Félre, földi árnyak!

Ó, mily jó az Úr azokhoz,

Akik Őrá várnak!

Isten áldásával.