Megelégedve

D

ávidról és a hozzá csatlakozó Izráeliekről olvashatunk ebben a két fejezetben (1Krón 11,1-12,23). Saul halála után az Úr kijelentette Izráel számára, hogy Dávidot választotta népe élére. Ezt kellett felismerniük, és elfogadni királynak azt, akit nemrégen még halálra kerestek. Izráel vezetői most ismerték föl Dávid korábbi tetteiben is a jelet, akkor még nem látták, vagy nem akarták látni, hiszen Dávidot pártolni veszélyes volt.  Milyen nehezen is ismerjük fel Isten akaratát, milyen sokára értjük meg, hogy mit is akar nekünk mondani. Többször olvassuk az Újszövetségben, hogy majd csak Jézus feltámadása után értették meg mondanivalóját a tanítványok. Akkor valami korlátozta a látásukat. Bizony, velünk is megtörténik, hogy halljuk az Igét, de nem értjük, aztán később egy más helyzetben felragyog előttünk az üzenet.

Fontos volt számomra látni, hogy az Úr választottját nem lehet megfélemlíteni, meghátrálásra késztetni. Nem vonul vissza Jebúsz falai alól, hanem megtalálja a módját, miként vegye be a várost. Isten gyermekeinek nem kell meghátrálni a gonosz elől, hanem az Úrra nézve, bátran haladhatnak előre. Azért vagyunk a világban, hogy az Úr Jézus nevében bevegyük a gonosz erősségeit, és  a rabság alatt élők számára is elvigyük a szabadítást. Azonban hányszor meghátrálunk, mi futunk, ahelyett, hogy ellenállnánk az ördögnek, és akkor ő elfutna előlünk.

Dávid felismerte, hogy sok múlik azon, motiváltak-e az emberei. Ezért győzelmi díjat tűzött ki, aki elsőként bejut a városba, vezér lehet. Ez motiválta a harcosokat. Van-e bennünk motiváció? Mintha a mai keresztyének motiválatlanok lennének az Úr szolgálatában. Motivál-e az örök élet? Elég motiváció-e számunkra, hogy Isten gyermekei, az Ő országának polgárai lehetünk, hogy eltétetett számunkra a mennyei korona. Pál diadalmasan írja le azt, ami őt motiválta, ami arra késztette, hogy még az életét is adja oda Krisztusért: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam. Végezetül eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon, de nemcsak nekem, hanem mindazoknak, akik vágyva várják az ő megjelenését” (2Tim 4,7-8). Ez a korona, az Úrtól kapott korona motiváljon a nemes harc megharcolására, lelkek mentésére. El lehet gondolkodni, mi tudunk-e másokat Isten országáért motiválni?

Voltak olyan vitézek, akik az életüket sem kímélték, csak megtehessék, amit a király kért tőlük. Amikor az Úr kér: ki megy el nekem, Kit küldjek el?  Mi tudunk-e így indulni? Merünk-e Urunkért kockázatot vállalni? Jézus is kockára tette értünk az életét, mi hányszor féltjük magunkat, Ő nem féltette, hanem bátran ment a keresztre, hogy üdvösséget szerezzen a számunkra.

Sok bátor, erős vitéz harcos volt Dávid körül, akik nagy hőstetteket hajtottak végre, gyakran egyedül. De Isten országa nem az egyénieskedők országa, hanem közösség, ahol szükség van egymás segítségére. Itt is a hős soha nem ért fel a hárommal, mert három több, mint egy. Nekünk is szükségünk van egymásra, mert azok a képességek, amiket az Úr a másiknak adott, kiegészítik a gyülekezet, életét és előrelendítik azt.

Látunk olyan csoportokat is, akik már Dávid számkivetettsége idején felismerték, hogy nem bűnöző, hanem az Úr választottja. Így már akkor merték vállalni vele a közösséget, amikor az még veszélyes volt. Jézus is egyszerű emberi formában jött el világunkba, Istenségét elrejtette, ezért boldog, aki ezen túllátva felismeri Benne a Megváltót. Voltak, akiknek akadályt jelentett Jézus földi származása, mestersége és rokonsága, ezért nem ismerték fel, sőt elutasították. Milyen nagy kegyelem is az, hogy mi felismerhetjük Benne az élet Fejedelmét, Urunkat, aki saját élete által mentett meg a haláltól.

Pál apostol személyes útmutatásokat ad Timóteus számára, aki egy számára idegen közegben kell, hogy megélje a krisztusi életformát (1Tim 6,1-16). Efézus világváros volt akkor, amely a bálványimádás fellegváraként volt ismeretes. Ebben a világban kellett Timóteusnak megállnia, és utat mutatni a keresztyének számára. Fel kellett mutatni, hogy lehet másképp élni, mint ahogy a többség él. Ma is ez a feladat, merjük vállalni azt, amit az Úr Jézus hozott, merjünk másképp élni, mint a környezetünk.

Efézusban a pénz irányította az embereket, ugye milyen ismerős? Így van ez ma is. Mindig többet és többet akartak, és ezt mások rovására érték el. Mert bizony úgy lesz nekem több, hogy azáltal a másiknak kevesebb jut. Úgy bővölködök, hogy van, akinek még a betevő falatja sincs meg. Mindezen lehetne változtatni, ha megtanulnánk megelégedve élni. Pál leírja, elégedjünk meg azzal, amink van. Mennyivel másabb lenne az életünk, ha csak az Úr tanítványai így élnének, és nem a még többre, a még nagyobb jólétre törekednének.

A gazdagság utáni vágyakozás csapda, írja az apostol, és pusztulás és romlás jár nyomában. Ezt látjuk, ha őszinték vagyunk, hiszen az ember történelme az arany, a pénz, a természeti kincsek utáni hajszáról szól. Az egyik nép elrabolja a másik kincseit, rabszolgává teszi, elpusztítja, csakhogy az övé legyen minden. Sőt még a kis közösségek életét is megfertőzi a pénz hatalma. Hány család békessége romlott meg, mert nem tudtak a vagyonon, az örökségen megegyezni.

Milyen jó lenne, ha komolyan vennénk az Ige tanítását: „semmit sem hoztunk a világra, ki sem vihetünk semmit” (7). Ez olyan igazság, aminek érvénye alól senki nem vonhatja ki magát. Mindenki üres kézzel és zsebbel megy ki a világból, azonban mégis vihetünk valamit, az általunk Jézushoz segítettek bizonyságtételét. Ha mindezt fölismerjük, el tudjuk engedni a vagyont, a hatalmat és rábízzuk magunkat az Úr gondoskodására. Jó példa Ábrahám, aki át tudta engedni a szép és jó legelőt, és az Úrra nézve választotta a szegényebbnek tűnő vidéket. Aztán kiderült jól választott, mert az Úrral a szegényebb vidék is áldott és gazdag. A gazdag vidékhez pedig mindig járul valami, amit csak később veszünk észre, és ami megkeseríti az életünket. Így járt Lót is Sodomában.

Pál apostol komolyan kéri Timóteust, hogy kerülje ezeket, vagyis mondjon nemet a pénzre, a hatalomra, és csak Krisztusban bízzon. Ha senki nem figyel rá, ő akkor is maradjon meg a hit útján,  merjen másképp élni. Mi soha ne másokra figyeljünk, ne azt nézzük, ki jár velünk a keskeny úton, hanem mindig felfelé, az Úrra figyelve haladjunk előre, akkor is, ha nincs társunk itt.

Eldőlt a szívemben

1. Eldőlt a szívemben, hogy követem Jézust,

Eldőlt a szívemben, hogy követem Jézust,

Eldőlt a szívemben, hogy követem Jézust,

Nincs visszaút, nincs visszaút!

2. Ha nincs is társam itt, én követem mégis őt,

Ha nincs is társam itt, én követem Jézust,

Ha nincs is társam itt, én követem mégis őt,

Nincs visszaút, nincs visszaút!

3. Mögöttem a világ, előttem a kereszt,

Mögöttem a világ, előttem Jézus,

Mögöttem a világ, előttem a kereszt,

Nincs visszaút, nincs visszaút!

Isten áldásával.