T
|
ovább fűzi a
bölcs és a bolond ember életútjáról szóló bölcsességek gyöngyszemeit Salamon
(Péld 12,1-27). Sok ember életét látta, és így nagy tapasztalatot szerzett. Tapasztalatait
az Istennel való kapcsolatban mérlegeli, és a meglátásait elmondja. Igen, a
szerző elgondolkodik mindazon, amit maga körül lát, közben figyel felfelé és, így képessé válik a rossz és a jó életforma megkülönböztetésére. Jó, ha mi is
gondolkodunk, ha az ige mérlegén megvizsgáljuk mindazt, amit magunk körül
látunk. Ne csak a gyors népszerűséget, az anyagi gyarapodást, a sikert lássuk
meg mások életében, hanem ezeken túl vegyük észre mindazt, ami ezek mögött van.
Vegyük észre a kiégettséget, boldogtalanságot, a kapcsolatok elromlását.
Vegyük szemügyre az Úr útján járók életét is, hasonlítsuk össze a kettőt, és lássuk meg, hogy az Úr bölcsessége által vezetett ember élete áldott lesz. A
bölcs tanító lépten-nyomon találkozik az Úr útján járókat kísérő áldással. Ki
tudja mutatni az életükben Isten jelenlétét. Életük gyümölcsöző, és ez akkor is
így van, ha ez nem mindig látható az anyagi javak meglétében. Azonban a hívő
ember szorgalmasan végzi munkáját, megbecsüli, amit kapott az Úrtól, és
megelégedettség van a szívében. Az Úr gyermekei megelégedett emberek, nem a még
többre vágyás vezérli őket, hanem a hálaadás.
Az Istenre nem figyelőt, a Nélküle élőt bolondnak nevezi az ige. Mert úgy
látja, az élet azt bizonyítja, hogy az is. Hiszen úgy gondolja neki nincs
szüksége Isten tanácsára és vezetésére, elfelejti, hogy ő sem ért mindenhez.
Csak a saját meglátásaira hagyatkozik, azonban így becsapódunk, hiszen a saját
utunkat helyesnek gondoljuk, azonban ami ma jó döntés, az nem biztos, hogy
holnap is az lesz. Ezért ne a saját útjainkat építgessük, hanem mi is kérjük az
Urat a zsoltárossal együtt: „Utaidat, Uram, ismertesd meg velem, ösvényeidre
taníts meg engem” (Zsolt 25,4).
Az Úr dicséretére buzdít igénk, azt kéri, dicsőítsük Őt. Miért? Mert nem
rejti el övéi elől orcáját az Úr. Még a legegyszerűbb, a legnehezebb helyzetben
levő elől sem rejtőzik el. Jó ezt most olvasni. Jó úgy fogadni, hogy nekem
szól. Nem rejtőzik el előlem az Úr. És ahhoz, hogy rám figyeljen, nem kell
teljesíteni. Ebben a világban csak akkor vesznek észre, ha valamivel magamra
vonom a figyelmet. Csak akkor vagyok fontos ma, ha pénzhez jutnak általam. Szinte áruként kezel a mai világ, ha el lehet
adni a tehetséget, a szépséget, a tudást, akkor menedzselnek, de csak addig,
amíg eladható vagyok. Amikor már nem lehet többet kipréselni belőlem, elfelejtenek. Ha meg egyáltalán nincs a világ szerinti értékem, akkor észre sem
vesznek.
Isten azonban nem azt nézi, amit a világ, Ő a bennünk lévő értékre
figyel. Mert minden ember érték az Ő szemében, hiszen mindannyian az Ő kezéből
származunk. És az igazi érték nem külső, nem anyagi, nem társadalmi elismerés,
hanem belső. Isten ismeretéből származik az értékünk. Annyira értékesek
vagyunk, hogy Fiát adta oda értünk a kereszten.
Ha kiálltunk Hozzá, meghallgat. Ezzel biztat ma is igénk, ne csüggedjünk
el, hanem kiáltsunk Hozzá, mert sokan megtapasztalták, hogy amikor Őt
segítségül hívták, válaszolt. Mert Isten odafigyel ránk. Az Úr mindig odafigyel
övéire, bár nem mindig adja meg azt, amit szeretnénk, hiszen nem mindig azt kérjük,
amire valóban szükségünk van, és ami valóban érték, áldás. Kiáltsunk Hozzá,
mert Ő bizonyosan meghallgat. De ne csak a panaszainkat mondjuk el, hanem
törekedjünk élő kapcsolatra, arra, hogy folyamatos párbeszéd legyen közöttünk.
Mert Istennel lenni jó - ne korlátozzuk a párperces csendességre, hanem
törekedjünk arra, hogy állandóan jelenlétében legyünk.
A harmincnyolc éve beteg ember nagyon megkeseredett és mély rezignációban
élt (Jn 5,10-18). Környezetével teljesen megromlott a kapcsolata. Mindenkire
haragudott, mert megelőzték, mert nem törődtek vele. Közben ő sem igazán akart
gyógyulni, valamiért jó volt neki így, hiszen azért mégiscsak megkapta az alapellátást. Így könnyebb volt, mint több évtizedes munkaképtelenség után újra
kézbe venni dolgait, munkát vállalni, megoldani a problémákat.
Ennek az embernek hozzánk hasonlóan Istennel volt problémája, nem a testi,
hanem a lelki betegség volt a súlyosabb. Azonban Jézus megállt mellette, embere
lett és meggyógyította. De mintha csak testében gyógyult volna meg, a szíve
érintetlennek tűnik. Miért mondom ezt? Mert nem ismeri azt, aki meggyógyította.
Ez azt jelenti, hogy nem érdekelte, kinek volt fontos, ki szánt rá időt, és
kinek köszönheti a gyógyulást. Hát én nem tudom elképzelni, hogy ne akarnám gyógyítómat
megismerni, hogy ne akarnék mindig Vele lenni. Ez a meggyógyult azonban nem
érdeklődik, és nem is követi Jézust.
Amikor megróják, amiért szombaton felvette a nyoszolyáját, Jézusra
hárítja a felelősséget. Ez az ember még nem vállal felelősséget, és nincs is
benne öröm. Mintha nem örülne a gyógyulásnak. Mások a gyógyulás, a szabadulás
után tele vannak hálával, ujjonganak, és követni akarják Jézust. Miért nincs ez
így ennél a meggyógyultnál? Furcsa ez, de mintha eddig a panaszkodás, a mások
szidása jelentett volna értelmet a számára. Mivel ez megszűnt, nem lát új és
értelmes célt maga előtt. Szomorú, hogy nem érzékeli, Kivel állt szemben. Nem
rezonál a szíve a Jézusban jelenlévő Istenre. Ma is lehet látni, hogy amíg
negatívumokat kell mondani, van muníció, amíg azt kell megmondani, mi a rossz,
van vélemény, de amikor a hiba kijavítására kellene javaslatot mondani,
kifogynak az ötletekből.
Ez az ember még mindig keresi magát. Ott van a templomban, de csak
téblábol, sodródik ide-oda, nem tudja, mit kezdjen magával. Sokan nem tudják,
mit kezdjenek magukkal, mit kezdjenek szabadidejükkel. Jézust kellene
megkeresni, mert Benne találjuk meg magunkat. Általa kerül helyére az életünk.
Nagyon könyörületes az Úr, mert ad második esélyt ennek az embernek.
Ismét találkozik vele Jézus és megszólítja, látja, hogy még nincs teljesen
rendben, és segít neki. Hangsúlyozza, hogy meggyógyult, de ebben meg kell
maradni. Akkor marad meg a gyógyult életben, ha többet nem vétkezik, vagyis
mindenben Jézusra figyel. Mivel vétkezhet? Mire figyelmezteti az Úr? Talán
arra, hogy ne tegyen jelentést Róla, ne a vezetőkhöz menjen, hanem maradjon
Vele. Mert a vétek az Úrtól való elfordulás. Nagy mélységből emelte fel őt az
Úr Jézus, és ő mégsem megy Utána, hanem a zsidóknak számol be. Tulajdonképpen
jelent Jézusról, nem bizonyságot tesz, hanem jelent, és ez egészen más. Ennek
következtében Jézust üldözik, és így nehézzé teszi szolgálatát.
Ő azonban nem menekül, hanem tovább végzi feladatait. Számára az Atya a
példa, Aki mindig munkálkodik. Ezért Jézus is munkálkodik, hirdeti Isten
országát. Mi se hátráljunk meg az evangéliummal, hanem vállaljuk és hirdessük,
mindenütt, ahol járunk.
Ó, Sion, ébredj, töltsd be küldetésed
1. Ó, Sion, ébredj, töltsd be küldetésed, Mondd a világnak: hajnalod közel!
Mert nem hagy az, ki népeket teremtett, Senkit sem éjben, bűnben veszni el.
Légy örömmondó békekövet, Hirdesd: a Szabadító elközelgetett!
2. Lásd: millióknak lelke megkötözve, Rabláncként hordoz sötét bűnöket;
Nincs kitől hallja: Megváltónk keresztje Mily gazdag élet kútja lett neked.
Légy örömmondó békekövet, Hirdesd: a szabadító elközelgetett!
3. Mondd minden népnek: elveszett juháért Mit tett a Pásztor - csuda
szerelem - Földig hajolt a kárhozott világért S meghalt alant, hogy élhess
odafenn. Légy örömmondó békekövet, Hirdesd: a Szabadító elközelgetett!
4. Küldj fiaidból, akik nemhiába Élvezik kincsed: Hirdessék szavad; Öntsd
lelked értük győzelmes imába: Mindent, mit adtál, Krisztus visszaad. Légy
örömmondó békekövet, Hirdesd: a Szabadító elközelgetett!
5. Ő visszajön, Sion, előbb, mint véled, Felfedi titkát minden szív
előtt. Egy lélekért se érjen vádja téged, Hogy temiattad nem látta meg Őt. Légy
örömmondó békekövet, Hirdesd: a Szabadító elközelgetett!
Isten áldásával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése