A könyörülő Istené

A

 zsoltáros több száz év távlatából tekint vissza a kivonulás történetére a pusztai vándorlás idejére (Zsolt 106,18-33). A távolból azonban nem kerüli el figyelmét Izráel népének engedetlensége, bálványimádása és lázadása. Nem szépül meg szemeiben a múlt és nem csinál hősöket a bukdácsolókból, hanem látja a hibákat, néven nevezi a bűnöket. Fontos ezt meglátnunk, hiszen a múlt eseményei, fontos személyiségei gyakran megszépülnek előttünk, és a bálványozókból, az Isten ellen lázadókból hősöket faragunk. Saját életünkben is lényeges, hogy a múltunkat ne szépítsük, a bűnökből ne gyártsunk erényeket, hanem lássuk meg a bűnt, az engedetlenséget és szakítsunk velük. A múlt hibáiból tanulni kell, hogy legközelebb már elkerüljük őket.

Ha nem szakítunk a bálványokkal, a bűnnel, fenn áll a veszély, hogy egy idő múlva ismét megjelennek, sőt Isten helyére lépnek. Nem a bálványt cserélték le az élő Istenre, hanem fordítva. Ez mindig így történik, egy idő múlva a mások előtt népszerű szokások, vallásgyakorlatok lefecsérelik az élő hitünket. Talán észre sem vesszük, olyan finoman megy végbe a csere. Jól lássuk, a vallás megmaradt a zsidóknál is, nem lettek ateisták, csak a Szabadító helyét vette át a bálványszobor. Sőt ők meg voltak győződve, hogy továbbra is Istent imádják. Így téveszt meg a gonosz, ha nem teljesen az Úré a szívünk.

Érdekes, hogy nem az elnyomóikhoz kapcsolható bálványokról feledkeztek meg, hanem Megmentőjükről. Arról, Akinek a szabadságukat, az életüket köszönhették. Isten oldotta le róluk a rabigát és Ő tette lehetővé, hogy emberekké, Isten gyermekeivé váljanak. Mégis elfeledkeztek róla. Bizony ilyen gonosz a szívünk, nem a rosszat, a bűnt felejtjük el, hanem nagyon hamar urunkat. Reggel elolvassuk az Igét, de mihelyst kilépünk az utcára, mivel van tele a gondolatunk a szívünk? Mindig Rágondolunk, akaratát keressük?

Isten ebben a helyzetben megítélte népét, rá kellett döbbenniük, hogy nem Istennek van rájuk szüksége, hanem nekik az Úrra. Nála nélkül nem érhetik el céljaikat, hiszen azokat is Isten készítette számukra. Azért van jelenük, mert az Úrnak van terve velük, így lehettek szabadok is. Ezeket nekünk is fel kell ismernünk, csak akkor válik áldottá és hálássá az életünk.

Vegyük észre Mózes szerepét, ő, akit annyi bántás és támadás ért a zsidók részéről nem a bosszú vezérelte, nem akart megszabadulni tőlük, hanem kész volt könyörögni Izráel fiaiért. Mózes közbenjárása számunkra is hangsúlyozza az imádság szerepét. Mi nem tudjuk mások életét megváltoztatni, de az Úr elé vihetjük őket, Akinek van hatalma az életek felett.

Mózest azonban továbbra is gyötörték a zsidók, féltékenyek lettek rá, és zúgolódtak az Úr ellen is. Úgy megdöbbentett, hogy amikor elhagyták Egyiptomot, mögöttük volt a Vörös-tenger akkor lettek bátrak és okosak. Bezzeg Egyiptomban, amikor a fáraó elé kellett állni, egy sem volt bátor. Ezt bizony ma is meg lehet figyelni. Milyen sokan hangadók lettek ma Isten népe közt olyanok, akik annak idején elbújtak, féltették magukat, de most bátrak és okosak tudják, mit kell tenni. Ráadásul legtöbbször azokat támadják, akik Egyiptomban is helytálltak. Ebben a helyzetben Mózes is meggondolatlanul reagált, és ennek számára is meg lett a következménye. Lássuk meg azonban azt is, hogy bizony van, amikor mi hozzuk elő a másikból a meggondolatlan szót és tettet. Természetesen ez nem mentett Mózest és nem ment bennünket sem tettük felelőssége alól, de vegyük észre, ha mi magunk meggondolnánk, mit teszünk, vagy mondunk, a másikat is megóvnánk a botlástól.

Az apostol is Isten csodálatos kegyelméről beszél a Róma 9,14-18 versekben. Rámutat, hogy nem a mi erőlködésünk, életváltozásunk, vallásosságunk, de még csak nem is a tudásunk eredménye Jézus megismerése és a bűneink bocsánata, hanem az Ő kegyelme. Ő döntött mellettünk, Ő akarta, hogy országa polgáraivá váljunk. Azért küldte el a Fiút a világba, hogy általa hívogasson bennünket Magához. A mi részünk a hívás meghallása és az arra való válasz volt. Úgy, amint Lévi életében is láttuk. Az Úr Jézus meglátta a vámszedő asztal mellett és így szólt hozzá: „Kövess engem” (Márk 2,14). Lévi úgy válaszolt, hogy felkelt és követte Őt. Vagyis ezzel a mozdulattal leszállt szíve trónjáról és átengedte azt Jézusnak. A fáraót is hívta az Úr, őt is kereste, de mivel ő istennek gondolta magát olyan események (csapások) által tette ezt, amik nyomán fel kellett ismernie, hogy ő is csak ember. Ha van alázat a szívében és meri vállalni Egyiptom népe előtt, hogy ő is csupán egy ember a többi közül, akkor átadja élete trónját az élő Istennek. A fáraó azonban nem akart leszállni a trónról, így megkeményedett a szíve.

Izráel szabadulása pedig azt volt hívatott demonstrálni, hogy mindenki meglássa, az Úr hatalmát. Hiszen egy világbirodalom maradt alul egy maroknyi rabszolga néppel. Mindez azt hirdette, hogy nem a zsidók győzték le Egyiptomot, hanem az ő Istenük. Nem azé, aki akarja, én nem szerezhetem meg a kegyelmet, nem érhetek el nagy dolgokat, de megkaphatom kegyelemből ajándékba, Istentől Jézus Krisztus által. Többször is tanított Isten ezen Ige által, kinyújtani kezeimet és elfogadni az Ő megoldását. Amikor kinyújtjuk a kezünket Felé, egyúttal elengedjük a saját megoldásainkat, mert csak üres kézzel lehet megfogni azt, amit adnak nekünk.

Isten élő Lelke, jöjj, Áldva szállj le rám

1. Isten élő Lelke, jöjj, Áldva szállj le rám, Égi lángod járja át szívem és a szám! Oldj fel, küldj el, Tölts el tűzzel! Isten élő Lelke, jöjj, áldva szállj le rám!

2. Isten élő Lelke, jöjj, légy vezérem itt, Ó, segíts, hogy hagyjam el bűnök útjait! Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel! Isten élő Lelke, jöjj, légy vezérem itt!

3. Isten élő Lelke, jöjj, hadd lehessek szent, S Jézusommal légyek egy már e földön lent! Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel! Isten élő Lelke, jöjj, hadd lehessek szent!

4.      Isten élő Lelke, jöjj, győzedelmet adj, S majd a végső harcon át mennybe fölragadj! Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel! Isten élő Lelke, jöjj, győzedelmet adj!

Isten áldásával.

Dicsérd az Urat!

A

zon gondolkodtam a Zsolt 106,1-18 alapján, hogy mi a különbség a két kifejezés között: „Dicsérjétek az URat! és Adjatok hálát az Úrnak!”  Arra jutottam, hogy hálát általában akkor adunk, ha a másik ad a számunkra valamit. Hálásak vagyunk, ha elintézik ügyeinket, segítenek, amikor segítségre szorulunk. Amikor hálánkat fejezzük ki, megköszönjük, azt amit kaptunk, amit a másik tett értünk.

A dicséret pedig ezt jelenti, hogy a másik külső és belső értékeit sorolom fel. Nem az a fontos ilyenkor, amit a másik tett, hanem az, aki és ami. Amikor a zsoltáros Isten dicséretére szólít fel, akkor azt kéri, hogy önmagáért szeressem, és belső értékeit soroljam fel, azokért dicsérjem. De vajon eltudom-e sorolni az Úr belső értékeit, van-e olyan tulajdonsága, amit dicsérek, aminek örülök? A zsoltáros megtapasztalta kegyelmét és szeretetét, amelyet úgy ismert meg, hogy az határtalan és időtlen. Isten szeretetének nincsenek határai és időtartamhoz sincs kötve. A Golgotán ragyog ez csodálatosan, és cseng a kettő egybe, amikor a halálra ítélt gonosztevő, a halál kapujában is Jézushoz fordulhat. A kegyelem határtalansága a gonosztevő, a halálraítélt képében jelenik meg, míg az időtlenség a földi élet közvetlen lezárása előtt álló emberben válik nyilvánvalóvá. Még ott is még akkor is nyitva van a kegyelem ajtaja. Ez a lator élt a lehetőséggel és belépett a kapun. Vajon te beléptél-e már?

A szentíró, amikor visszatekint népe életére, látja annak bűneit. De amikor megállapítja: vétkeztünk, akkor azt többes szám első személyben teszi. Magát is a bűnösök a vétkezők közéé sorolja. Nem mondja, hogy az őseim vétkéhez nekem semmi közöm, hanem vállalja velük együtt a bukást és kifejezi egyúttal a bűnbocsánat utáni vágyát és igényét.

A zsidók nem értették meg Isten Egyiptom végbevitt tetteit, de én értem-e az üdvtörténet és saját életem eseményeit? Látom-e világosan és igeszerűen mi miért történik? Látom-e a történelmi események mögött a történelem urát, azt, Aki kezében tartja az eseményeket? Ha mindezeket látom, akkor tisztában vagyok vele, hogy nincs véletlen.

Nem értették meg Istent és ebből fakadt a következő dolog, hogy engedetlenek voltak. Ha nem értjük Isten akaratát nem tudunk engedelmeskedni neki. Tehát az az első lépés, hogy keresem és igyekezzem megérteni az Úr akaratát. Mert csak a megértett Igét, a világossá vált parancsot tudjuk megtenni. Ha nem értjük meg mit tesz Isten és mit vár tőlünk csak kapkodunk, toporgunk vagy álfeladatokat végzünk. Gyakran úgy vagyunk, csak tegyünk valamit, üssük agyon az időt. De Isten nem azt akarja, hogy valamit tegyünk, hanem azt tegyük, amit ránk bíz, azonban ennek megismeréséhez gyakran csendben kell várni. Ha nem tudunk, és nem akarunk csendben lenni és várni nem fogjuk megtudni mit akar velünk és általunk az Úr.

A Károli fordítás szerint dacosak voltak Izráel fiai, ami azt jelenti, olyanok voltak, mint a durcás kisgyerek, aki toporzékol, mert nem érti, hogy miért is kell megtenni azt, amit kérnek tőle. A zsidók sem értették miért arra mennek, miért kell két tűz közé kerülniük. Csak dicsérhetjük az Urat, amiért makrancos népét nem hagyta magára, hanem csodálatosan megszabadította őket az egyiptomiak szorongattatásából.

Mennyire hullámzók voltak a zsidók, olyanok vagyunk mi is. Egyszer fent, egyszer lent, de ennek nem kellene így lenni. A csodás szabadulás után, tele vannak pozitív érzelmekkel, szinte a föld felett járnak két centivel. Akkor hittek, olvassuk, akkor, amikor láttak. Bizony nekünk sokszor látnunk kell, pedig Jézus azt mondta Tamásnak: „boldogok, akik nem látnak és hisznek” (János 20,8).

Bizony a nagy érzelmi fellángolást csüggedés követte. Miért? Mert nem Isten szavára, az Igére alapozták hitüket, hanem érzelmeikre és tapasztalataikra. Hitünknek azonban az Úr szavain kell alapulni, mert az a kőszikla, amelyről mindenféle hullám visszaverődik. Azért csüggedtek, mert az Ige nem volt a szívükben a csodás esemény pedig meghomályosult, úgy gondolták a tegnapi csoda mára nem elég, vagy nem érvényes. Mert bizony mi is hamar elfeledjük az Úr tetteit. Viszont ekkor is ott az Ige, amit a kezünkbe vehetünk, és a Szentírás olvasása az emlékezést is segíti.

Amikor elfelejtjük szabadító Urunkat, és csak a problémát látjuk, mindjárt a régi élet után támad sóvárgás bennünk.  A zsidók is az egyiptomi élet után kezdtek sóvárogni. Igaz ott rabszolgasorban éltek, de most megszépült a múlt. Az a gonosz taktikája, hogy ne az ígéretre, hanem a múltra tekintsünk, és aki visszatekint, az sóbálvánnyá változik, az nem alkalmas az Isten országára, mert a mögötte lévő dolgok vonzása alatt áll.  Jó tudnunk, hogy a szívünkre ne hallgassunk, mert csalárdabb az mindennél.

A római levélben (9,6-13) Pál apostol rámutat, arra, hogy nem mindenki Isten gyermeke azok közül, akik Izráeltől származnak, hanem azok, akik ígéret szerint, mondhatnánk, akik hit által születtek. Bizony ez ma is igaz, nem elég beleszületni egy felekezetbe, hanem újjá is kell születni Isten szentlelke által. A felekezetbe születéstől, vagy egy nép közé születéstől még nem válunk automatikusan Isten gyermekeivé. Az Úr Jézus is olyan embereket hívott megtérésre, akik beleszülettek Izráel népébe, tehát egy felekezetbe, vallásosak voltak. De ez önmagában nem elég, hanem be kell fogadnunk életünkbe a Királyt, Jézus Krisztust. 

Kiemelném még a kilencedik verset: „Abban az időben visszajövök, és fia lesz Sárának” Amikor Jézus Krisztus irányítja az életünket, mindig ez érvényesül, ki várom Isten idejét. Abban az időben, amikorra megígérte. De azt is jelenti, hogy Isten mindig időben cselekszik, se nem siet, se nem késik. Ne féljünk várni Rá, akkor sem, ha úgy gondoljuk, emberileg már nem indokolt tovább várni. Lebegjen szemeink előtt Saul király története aki, nem mert tovább Sámuelre várni és bemutatta az áldozatot. Ezzel a tettével elveszítette a királyságát, és eltávozott Tőle az Úr.

1. Szívembe rejtettem beszédedet,

Hogy ne vétkezzem Teellened,

Szavadat megtartó hű Uram, Jézusom,

Áldom a Te neved!

Boldog, ki téged megtalált,

Átadja szívét neked,

Megtisztult élettel, megújult örömmel

Tebenned örvendezhet, Uram!

Szívembe rejtettem...

2. Igédben van az én reménységem,

Utamon fény, szövétnekem.

Te vagy a Megváltó, Úr, Király, Megtartó,

Benned örvendezem!

Szívemben él a Te neved,

Töltsd ki ránk Szentlelkedet,

Életem a tied, vezessen a kezed,

Míg hozzád elérkezem, Uram!

Igédben van...

Isten áldásával.

Te csak várj!

Ö

sszevontan olvassuk el a tegnapi és a mai igeszakaszt (Zsoltár 105,1-45), és keressük meg az Úr számunkra szóló üzenetét. Hiszen azért olvassuk a Bibliát, mert általa az élő Isten szól hozzánk. Neki van szava az ember számára és különösen van mondanivalója népe számára. Sőt, az övéit Isten szava táplálja, élteti és irányítja mindennap. Ige nélkül úgy járunk, mint étel nélkül, elveszítjük erőnket, és lassan éhen halunk. Lelki táplálék nélkül ugyan a test él, de a lényünk elhal, lélektelené válunk.

Nézzük, milyen táplálékot kínál ma számunkra Gazdánk, mert Neki gondja van övéire, de nekünk van-e gondunk arra, hogy miénk legyen a táplálék. Vagy már a lelki eledellel is úgy vagyunk, mint az evéssel, hogy felületesen, és kapkodva fogyasszuk el az ételt? A rohanva elolvasott Ige nem igazán jut mélyre és kevés eredményt ér el bennünk. Ezért Isten szavát is jól meg kell rágni, szívünkben forgatni, hogy növekedésünkre, erősödésünkre váljon.

A zsoltáros felszólít a hálaadásra, ez nagyon fontos, hisz annyi mindent kaptunk Urunktól, amiért magasztalni kell. Bár a mai ember már elfelejt hálát adni, megköszönni, mert mindent természetesnek vesz. Úgy gondolja, jár neki, és egyre több jár neki, ha valamit nem kap meg, akkor zúgolódik. Pedig, mink van, amit nem úgy kaptunk, ha kaptuk, akkor illik megköszönni. A mai napunkat is kaptuk, mert mit tettünk azért, hogy az éjszakai álomból felébredjünk? Semmit, Isten ajándéka a mai nap is, mit kezdek vele, van-e hála a szívemben?

Aki tud hálát adni, az képessé válik segítségül hívni az Urat. Aki tisztában van azzal, hogy mindeddig az Úr segítette meg, az tudja azt is, hogy ma is és holnap is számíthat Isten segítségére. Izráel népe, és most a zsoltáros is azért tekint vissza a Mindenható korábbi tetteire, hogy azokat felelevenítve erőt és reménységet merítsenek a mára. A szentíró egyenesen felszólít az Úr nevének segítségül hívására. Azt mondja, hogy ma, amikor gyötrődsz egy fontos kérdésben, aggódsz egy beteg miatt, félsz a mai nap rád váró terheitől, és feladataitól, akkor fordulj bátran az Úrhoz. Urunk várja, hogy mielőtt elindulnánk, Hozzá forduljunk, és várjuk mindenféle ügyben az Ő segítségét. Az Úr Jézus is hívogat magához, jöjjetek énhozzám, hát fogadjuk meg, és menjünk Hozzá, és várjuk meg, amíg cselekszik.

Ez az ének bizonyságtétel is arról, hogy Istent keresni, közelében lenni öröm. Isten az öröm forrása, jöjj bánatos lélek, jöjj ehhez a forráshoz, és meríts belőle. Istent keresni öröm, és nem kényszer, az Úr is azt várja, hogy örömmel osszuk meg Vele életünket, perceinket. Aki örül az Úrral való közösségnek, annak nem időpocsékolás meg állni, imádkozni és Igét olvasni.

Sőt arra buzdít a zsoltáros, hogy szüntelen, azaz szünet nélkül keressük Őt, ne pusztán vészhelyzetben. Ne tegyünk úgy Istennel, mint a gyors mentőkkel, hogy csak nagy baj esetén hívjuk őket. Az Urat mindenkor keressük, sőt így mondja az orcáját, tehát ne csak segítségét, ajándékait, hanem Őt magát. Keressük Őt önmagáért, a Vele való lét áldásáért.

Elmondja az énekes, Izráel életének régi szakaszát, hogy benne meglássák Isten munkáját, és erőt merítsenek belőle. Istenre nézve mennyire más képe van életünk egy-egy szakaszának. József történetét csupa tragédiaként élte meg az apja, mi is azt látjuk, hogy a testvérek gonoszsága formálta a történéseket, az Ige pedig azt mondja, Isten küldte el övéi érdekében. József nyomorúsága küldetés volt, népét mentette meg általa az Úr. Felülnézetből mindig másképp látszanak a dolgok.

A római levélben is sok drága üzenet van a tegnapi részben (Róma 8,31-39) Pál hangsúlyozza, ha Isten velünk, ki lehet ellenünk? Ha valóban az Övé vagyok, akkor nem kell félnem az Ő útján, és az Ő szolgálatában, az Ő országában semmitől, mert az Úr mindennél hatalmasabb. Ha Vele együtt indulok csatába, elém toppanhat akár maga Góliát is, mégsem félek, mert Vele még a közfalon is átugrom. Én plusz Isten egyenlő győzelem. Győzelem a bűn, a gonosz és önmagam fölött is. De, csak ha Vele indulok, magam esélytelen vagyok, mint Dávid is. Neki is csak az Úr neve által volt esélye, nélküle esélytelen lett volna.

Drága hír, értem keresztre adta Fiát az Úr, nem kímélte meg az áldozattól. Annak idején Ábrahám fiát megkímélte, Jézust nem, hogy élhessünk. Köszönjük meg ezt az Úrnak, és szenteljük Neki hálából egész életünket.

Krisztussal együtt mindent nekünk adott. Mit is jelent ez? A tékozló fiú történetében azt látjuk, hogy az Atya utána megy az idősebbik fiának, amikor az nem akar bemenni, hogy örvendezzen öccse hazatérésén. Így szól az atya, morgolódó fiához: „Fiam, te mindig velem vagy, és mindenem a tied” (Lukács 15,31). Tehát, aki otthon van, az az Atya egész vagyonával, minden javával és értékével rendelkezik.  Bár meglátnánk, ha Otthon vagyunk az Atya házában, akkor minden a miénk. Aki távol van, az csak az örökséggel rendelkezik, és ki van szolgáltatva mindennek. Aki otthon van, az Atya jelenlétének biztonságában és oltalmában élhet.

A mai részben (Róma 9,1-5) pedig meglátjuk Pál felelősségét népe, Izráel iránt. Azért mert a zsidók sok szenvedést és fájdalmat okoztak neki, nem mond le róluk. Azt kívánja, ismerjék meg a kegyelmet. Fájdalom gyötri a szívét értük, de vegyük észre, hogy nem azért gyötrődik, hogy nemzeti szabadságuk legyen, nem a függetlenségükért imádkozik, és nem is anyagi jólétért, hanem azért, hogy megismerjék megváltójukat. Ez a lényeg, megismerni Isten kegyelmét, függetlenül attól hol élnek a zsidók, és hol élünk mi. Tegyük fel a kérdést, van-e felelősség szívünkben népünk tagjai iránt. Fotonos-e számunkra, hogy élő hitre jussanak? Ugyanígy fontos-e nekünk, hogy a ma élő zsidókhoz is eljusson az evangélium, és megismerjék azt a Megváltót, Aki az övéi közé jött, de az övéi nem fogadták be. Imádkozzunk, hogy népünk tagjai és a mai zsidók is befogadják Őt.

Ó, irgalmas Isten, Én könyörgésemben

1. Ó, irgalmas Isten, Én könyörgésemben Füledet hozzám hajtsad; Ó, igen jó Isten, Minden szükségemben Áldásod szaporítsad.

2. Ó, hatalmas Isten, Keserűségemben Szívemet vidámítsad; Ó, nagy és szent Isten, Minden félelmemben Elmémet bátorítsad.

3. Ó, örök Úr Isten, A veszedelmekben Segedelmedet nyújtsad; Ó, igaz Úr Isten, Kételkedésemben Hitemet gyámolítsad.

4. Ó, áldott Úr Isten: Rossz testiségemben Lelkem hozzád hódítsad; Ó, erős Úr Isten, A világ fényében Szemem világosítsad.

5. Ó, teremtő Isten, A kísértetekben A Sátánt elfordítsad; Ó, megváltó Isten, sok vétkezésimben Irgalmad bizonyítsad.

6.      Ó, szentelő Isten, Erőtlenségimben Kegyelmedet újítsad; Ó, kegyelmes Isten, Éltemnek végében Lelkemet boldogítsad.

Isten áldásával.

Élj a Rendben!

Z

soltárunk szerzője nemcsak Isten jelenlétét tapasztalja meg a természetet szemlélve, hanem felismeri a teremtett világ Istentől való rendjét is. Csodálatos rend szerint működik a világ. Az Úr megszabta mindennek a ritmusát, csodálatos harmóniát alakított, amelyek az élet tökéletes működését és az ember testi-lelki egészségét biztosítják. Ha megtörik a rend, felborul a lelki harmónia és beteggé válik az ember és megbetegíti környezetét is.

„Te alkottad a holdat” - vallja meg a zsoltáros, igen Ő nem tudományosan foglalkozik ezzel az égitesttel, hanem vallást tesz Isten teremtő munkájáról. Hiszi, hogy az Úr alkotta és helyezte az égboltra világító testként. Az a feladata, hogy az éjszakai sötétség idején visszaverje a nap fényét, így világosságot biztosítson a sötétben élők számára. Ilyen fényvisszaverőkként helyezi az Úr gyermekeit ebbe a sötét világba az a szerepük, hogy világítsanak, így mutassák az életre vezető utat, hiszen a sötétben könnyen eltévedhetünk. Világítunk-e igazán a magunk helyén?

Azután a holdnak még az a szerepe is van, hogy jelezze az ünnepeket, vagyis ezáltal tanítson megállásra. Az ünnep azt jelenti, meg állunk a mindennapi rohanásban és az Úr elé megyünk, hogy a Vele való közösségben feltöltődjünk. Az egészséges élethez a megállás és a feltöltődés is hozzá tartozik. Az embert Isten Lelke tette élő lélekké, vagyis emberré. Akkor marad meg embernek és növekszik emberségében, ha megmarad az Istennel való élő közösségben. Az ünnepek ezt szolgálják, közösségbe kerülhetünk Urunkkal, és Igéje által erősödünk, növekedünk és krisztusivá formálódunk. Az a cél, hogy homo krisztiánuszokká (krisztusi emberekké, Gyökössi Endre) váljunk.

Az éjszakának is meg van a szerepe, és nagyon nem jó, ha ezt a ritmust felborítjuk és az éjszakából is nappalt csinálunk. Az éjszaka vadállatok élettere, az ember számára pedig a pihenés ideje. Éjjel a vadállatok zsákmány után járnak, az ember pihen. „Ha felkél a nap, elrejtőznek és hajlékaikban heverésznek; Az ember munkájára megy ki, és az ő dolgára mind estvéig” (Károli). Érdemes csendben az Úr előtt elgondolkodni, mennyire felborítottuk ezt a harmóniát, a sok lelki betegség talán pont ennek a következménye. Mi lehet a megoldás? Visszaigazodni a rendhez, ráhangolódni az isteni ritmusra. Ha ebből kiesünk azt nem tudjuk kár nélkül elviselni. Pedig felborítottuk, sokan ma nappal heverésznek, éjjel pedig kizsigerelik önmagukat, felőrölik pszichikus energiájukat, majd összeroppannak. Ebből csakis az Úr kegyelme által van kivezető út, adja meg számunkra, hogy Igéje és Lelke által rátaláljunk.

A lelki békességhez vezető út, amikor elfogadom számomra is érvényesnek Isten rendjét, ráhangolódom és hagyom érvényesülni. Hálát adok azért, hogy ő vezeti életemet, hogy az Ige lámpásként mutatja számomra a jó utat, és hogy azon nekem is szabad járnom.

Ha most a római levélhez fordulunk (Róma 8,26-30) nagy segítséget találunk, mert Isten azért adta a Szentlelket, hogy segítségünkre legyen, ott ahol elakadunk. Ha úgy látjuk nem vagyunk képesek Isten rendje és akarata szerint élni, mert ez a világ hatalmasan kényszeríti ránk a saját ritmusát, akkor forduljunk Hozzá. A Lélek segít, imádkozni, de segít élni is. Pál másik levelében leírja, hogy amikor úgy gondolta, hogy a tövis miatt már képtelen megfelelően szolgálni az Urat és kérte annak eltávolítását, akkor megtudta, hogy nem a testi erő és képesség a lényeg, hanem az Úr kegyelme. Általa lehet ő is erős. Isten Szentlelke által lehetünk mi is erősek, találhatjuk meg a kivezető utat, ott ahol elakadtunk. A Lélek esedezik értünk, vagyis Ő is kéri számunkra az Úr tanácsát. Milyen csodálatos lehetőség ez, a Lélek is kéri számunkra az Úr segítségét, ezt látva öröm és reménység lehet a szívünkben, mert nem vagyunk magunkra hagyatva. Én plusz a Lélek legyőzhetetlen párost alkotunk. Így, ezzel a hittel és meggyőződéssel indult Dávid is Góliát ellen, nem is lehetett más, mint győzelem az eredménye. Induljunk mi is ezzel a meggyőződéssel utjainkra.

Milyen sokat idézett mondás a következő vers: „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott” (28). De vajon amikor bajokon megyünk keresztül, próbák akadályozzák haladásunkat így lájuk-e. Ott van a szívünkben, én szeretem az Urat ezért ez a mostani helyzet is javamat fogja szolgálni. Lehet, hogy nem tudom miként lesz belőle jó, de higgyünk az Úrnak, és merítsünk erőt a bibliai szereplők életéből. Gondoljunk Józsefre, aki az életét ért sok atrocitás és nyomorúság után így szól testvéreihez: „Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt, hogy úgy cselekedjék, ahogyan az ma van, és sok nép életét megtartsa” (1Mózes 50,20). Soha ne feledjük: „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim - így szól az ÚR. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál” (Ézsaiás 5,8-9).

Lehet mindig hitben élni

Lehet mindig hitben élni,

Lehet mindabban remélni,

Amit megmondott és megígért az Úr.

Lehet ráállni és hinni,

Hogy Ő mindazt majd bevégzi,

Hogy Ő elkísér, és erőt ad nekem.

Akkor is kell tűrni, várni,

A hit útján bizton állni,

Ha nem látszik is a megvalósulás.

Nála kész a terv, a szándék,

Mit nagy gonddal épp hozzám mért,

Amit én talán ma meg sem érthetek.

Az időt és módot tudni

Nem is kell, s nem jó kutatni.

Csak Ő tudja, mikor s mi hasznos nekem.

Életem az Ő kezében,

Higgyek így ígéretében,

Hogy Ő mindig mindent a javamra tesz.

Isten áldásával.

Sóvárgás

A

 zsoltáros szinte belegyönyörködik Isten lényébe és jelenlétébe (Zsolt 104,1-18).  Megtapasztalja, hogy az Úr az ő személyes Istene. Nem egy távoli ismeretlen valaki, hanem életének Teremtője és Gazdája. Az Ő Ura, Akivel lehet beszélgetni, Akinek a lénye átjárja az övét. Ezért tudja Őt magasztalni. Csendességeinkben tapasztaljuk-e így az Úr közelségét, tudunk-e Benne gyönyörködni és magasztalja-e lelkünk Urunkat?

Szinte látjuk a szerzőt, amint kimegy a szabadba és a természet lágy ölén is megtapasztalja Isten közelségét.  Amint a természet szépségeiben gyönyörködik, meglátja mögötte a Teremtőt, azt, Akitől származik minden szépség és gazdagság. Nem a természetet imádja, hanem általa még közelebb kerül Istenhez. A természet szépsége és csöndje felemeli szívünket az Úrhoz, ezért jó ha ki tudunk menni a szabadba, egy olyan helyre ahol szemlélhetjük az eget, vagy egy virágot, vagy egy terebélyes fát. Mindezek segíthetnek, hogy Igeolvasás és imádság közben még jobban urunkra hangolódjunk, hogy igazi csöndet éljünk át, amely megcsendül, és Isten szavává, üzenetévé válik.

A zsoltáros számára a világban a biztonságot a Teremtő személye nyújtja. Azért érzi magát a földön biztonságban, mert Isten alkotta a világot és az Ő gondoskodó kezeiben tudja azt. Amikor az ember elveti a teremést, a biztonságot is ellöki magától és félelem költözik a helyére. Amikor az ember a világot a kezében akarja tartani és uralni kívánja, eltűnik a biztonság és megjelenik a félelem. Ahol az ember átveszi Istentől a hatalmat, ott mindig létbizonytalanság lesz. Dávid is azt ismerte fel, hogy jobb az Úr kezébe esni, mint emberekébe.

A zsoltáros biztonságát Isten ígérete jelentette, tudta, hogy megígérte, hogy többé a vizek nem önthetik el a földet. Ő pedig bízik az Úr szavában. Nekünk is meg kell tanulnunk bízni Isten kijelentésében, mindabban, amit a Bibliában számunkra megíratott, ha ezekben bízunk szilárd alapokon fog nyugodni az életünk. Akkor nem a mindennapi híradásoktól függ a hangulatunk, hanem kiegyensúlyozottakká válunk lelkünkben.

Istent jelenlétében gyönyörködve hálás az Úr gondviselő szeretetéért is. Tudja, hogy az ember és az állatvilág megélhetése is Isten kegyelmén alapszik. Ő gondoskodik kenyérről, és mindarról amire, szükségünk van. Aki ezt felismeri, annak a szívéből kiköltözik az aggodalmaskodás, mert tudja, Isten készletei nem fogynak el, és az Úrnak gondja van a Hozzá folyamodókra (Náhum 1,7). Gondja van az Úrnak, arra, hogy a földművelő embernek áldást nyújtson a föld. Ő áldja meg kezeink munkáját, és teszi azt maradandóvá.

Olyan megragadó, hogy Istennek az állatvilágra is gondja van. Fészket és búvóhelyet biztosít számukra. Szomorú, hogy az ember, akire rábízta Isten a teremtett világot, akinek őriznie kellene, pusztítja és kizsákmányolja azt.

Pál apostol tovább vezet bennünket a Krisztusban elrejtett élet áldásainak a megismerésében (Róma 8,18-25). Közben rámutat, hogy a Vele együtt való megdicsőülést megelőzi a vele együtt való szenvedés. Az apostolnak nagy tapasztalata volt ezen a téren, tudta, hogy a krisztusi életforma üldözést és szenvedést hoz magával. Ez a világ kiveti magából Isten gyermekeit. De ő nem az üldözésekre, a gyötrelmekre, fájdalmakra tekint, hanem mindezeken túl, meglátja azt a dicsőséget, amely vár Isten gyermekeire. Az eljövendő dicsőség, az új test reménysége ad erőt a keskeny úton való vándorláshoz, a bizonyságtevő élethez. Azonban ma sokaknál hiányzik az eljövendő dicsőség látomása, ezért elbizonytalanít a szenvedés és a mindenáron való gyógyulásra koncentrálunk. Kérjük, Urunkat adja meg ezt a látást számunkra, és tegye örömtelivé a hazafelé tartó utat. Adja meg számunkra azt a látást, hogy a halál által levetjük a régi, az elhasználódott öltözetet és magunkra öltjük az újat, a jobbat. Ha a ruházatunk lerongyolódna, és valaki azt mondaná, itt van egy teljesen új öltözet ruha, vesse le a régit és ezt öltse magára, vajon melyikünk mondaná, inkább maradok a rongyosban?

Ezért is mondja Pál, hogy a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését, tehát az új teremtés idejét, amikor az egész teremtettség megújul.

De azért is mondja az apostol a fentieket, mert Isten gyermekei a mostani világban is olyan hatást képviselnek, mint a só. Mi vagyunk a föld sója, de komolyan vesszük-e ezt a küldetésünket és belekerülünk-e a világba, hogy ízt és konzerválást biztosítsunk a számára. A só gátolja a romlást, Urunk azért tart itt bennünket, hogy életünk és szolgálatunk által gátoljuk a romboló, pusztító folyamatokat.

 Hű pásztorunk

Hű pásztorunk,

vezesd a te árva nyájadat,

E földi útvesztőben te mutass jó utat:

Szent nyomdokodba lépve, a menny felé megyünk,

Ó, halhatatlan ige, vezérünk, mesterünk.

Mert boldog az az ember,

ki dicsér tégedet.

És kóstolgatja mindennap

szent beszédedet.

Hát legeltessed igéddel

bolygó nyájadat,

És terelgessed lelkeddel juhocskáidat.

Szentlelkedet töltsd ránk ki,

mint hajnal harmatát,

És adj fejünkre tőled nyert

ékes koronát,

Hogy áldozatra felgyúlt, megszentelt életünk

Oltárodon elégjen,

királyunk, mesterünk.

Isten áldásával.

 

Lélek szerint

A

 103. Zsoltár mai szakászának (103,15-22) tárgyalásánál tekintsünk vissza egy pillanatra a 14. versre. „Hiszen tudja, hogyan formált, emlékszik rá, hogy porból lettünk.” Ő emlékszik rá, hogy porból lettünk, hogy teremtmények vagyunk, a mi emlékezetünkből azonban gyakran kiesik ez. Sőt ma már tudatosan ki akarjuk törölni gondolatainkból a teremtés fogalmát.  Azt gondoljuk, ha a mai technikával körülvesszük magunkat, feledtetni tudjuk azt, hogy teremtmények vagyunk. Pedig ha alázat van a szívünkben, rádöbbenünk, hogy Isten alkotta életünket és ezt soha semmilyen körülmények közt nem lehet átlépni. Az ember mindig teremtmény és halandó marad. Sőt a teremtettség tudta védelmet és biztonságot nyújt a számunkra. Nagyszerű dolog, hogy a teremtő Istent Atyánknak nevezhetjük és hogy az életünk nem az istenkendő ember, hanem a Mindenható kezében nyugszik.

Mivel a napjaink elmúlnak, úgy kell élnünk, hogy maradjon valami érték utánunk. Nem mindegy hogyan élünk, és mit hagyunk magunk után. Egyáltalán hagyunk-e még valamit a következő generáció számára? Fenyegeti a ma emberét az önzésnek az hatalma, amellyel mindent felél a következő nemzedék elől. Nagyon szükséges Pál apostol figyelmeztetése: „Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak.  Éppen azért: ne legyetek meggondolatlanok, hanem értsétek meg, mi az Úr akarata” (Ef 5,15-17).

A zsoltáros azt a tanácsot adja, hogy lázongás helyett áldjuk az Urat. Viszont áldani csak az tudja, aki ismeri, aki átéli szeretetét és nagy kegyelmét. Isten magasztalása mindig belülről fakad, és az Úr szabadításának, kegyelmének megtapasztalása indítja be.

Pál azt állítja a római gyülekezet tagjairól, hogy ők már nem test szerint, hanem Lélek szerint élnek. Vagyis az életüket már nem a test, az óember, hanem Isten Lelke irányítja. Sőt azt is határozottan állítja, hogy akiben nincs a Krisztus Lelke az nem az Övé. Lehet valaki egy felekezet tagja, de azáltal még nem válik automatikusan Krisztus tanítványává. Ahhoz, hogy az Övéi legyünk bennünk kell történni valaminek. Azt, hogy minek kell történni az Ige több helyen, elmondja: „Újonnan kell születnetek” (Jn 3,7). Hogyan megy ez végbe? Úgy, hogy bűnbánattal behívom az Úr Jézust az életembe, engedem, hogy Lelke által az én egész lényem felett átvegye az uralmat. Ami nem csupán egy alkalomra szóló élmény, hanem egy egész életen át tartó folyamat. Isten Lelke vezérel, ami azt jelenti, hogy Ő határozza meg mindennapjaimat, Ő irányítja tetteimet.

Az újjászületés által válunk Isten gyermekeivé, és mehetünk Hozzá gyermeki bizalommal. Sőt az a kiváltságunk is lesz, hogy Isten örököseivé válunk.

Jöjj, szabadíts meg

Jöjj, szabadíts meg, ó, kegyes Isten, a nyomorúságból,

Űzd el a rosszat, félelem átkát: végy ki a kínokból!

Nagy kegyelmeddel ha közeledtél, úgyse figyeltünk rád,

Másokon hányszor nem könyörültünk, s mondtuk a szép imát.

Zengve dicsérünk, s nem hiszünk benned, mozgat a rossz törvény,

Átkos a szívünk, fegyver a szájunk, elnyel a mély örvény!

Ó, szabadíts meg szent Fiad által, vedd el a rontó bűnt,

Moss meg egészen tiszta örömre, s Lelkedet add nékünk!

Nyisd meg az ajkunk, tárd ki a szívünk, adj hitet, Úr Isten,

Hogy neved áldjuk minden időben, szent Fiadért! Ámen.

Isten áldásával.

El ne feledd!

B

izony szükségünk van a zsoltáros figyelmeztetésére, hogy ne feledjük el mennyi jót tett velünk az Úr (Zsolt 103,1-14). Mert hajlamosak vagyunk Isten munkáját, a Tőle kapott jót, az áldásokat elfeledni és a rosszra emlékezni. Sőt az emlékezetünk megcselekszi még azt is, hogy inkább a rosszat, a minket ért sérelmeket raktározza el, és hozza felszínre. A rosszra való emlékezés nagymesterei vagyunk. Amit el kéne felejteni, mert nem használ, hanem inkább rombolja életünket és kapcsolatainkat, arra emlékezünk. Néha szándékosan húzzuk elő, mert olyan jól esik a másikkal éreztetni, hogy a kezünkben van. Azonban ez a magatartás nem biblikus, nem krisztusi.

Az Úr elveti vétkeinket, vagyis a megbánt vétket eltávolítja, az már többé nem létezik és így már nincs is mit előhúzni. Amit az Úr megbocsát, az már véglegesen le van zárva. Arról Ő már nem beszél, azt nem dörgöli többet a fejünkhöz. Csodálatos történet az, amelyben a feltámadott Úr találkozik az Őt megtagadó Péterrel, és háromszor kérdezi meg, hogy szereti-e Őt. Nem azt kérdezi, fogsz-e még megtagadni, hanem szeretsz-e, mintha azt mondani: ugye szeretsz, tudom, hogy még most is szeretsz. Ha mi így tudnánk a vétek után egymáshoz fordulni, hogy nem a másik bűnét elemezzük, hanem feltételezzük, hogy szeret, hogy testvér, akkor is ha korábban testvérietlenül viszonyult hozzánk. Pál a kolosséi levélben szívünkre is helyezi: „Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza volna valaki ellen: ahogyan az Úr is megbocsátott nektek, úgy tegyetek ti is” (Kol 3,13). Itt a hangsúly azon van, ahogyan az Úr, úgy tegyetek ti is.

Próbáljuk ma összeszedni mindazt a jót, amivel Isten megajándékozott minket az elmúlt évek folyamán. Feltudjuk-e sorolni a Tőle kapott jók között házastársunkat, gyermekeinket? Úgy tekintünk-e rájuk, mint Isten ajándékaira. Ha így nézze őket, másként fogjuk látni az életüket. Akkor nem csak a bosszantó, kellemetlen tulajdonságokat vesszük észre, hanem a pozitívumokat is. Bizonyára, ha azt kérnék tőlünk, soroljuk fel a rossz, a kellemetlen tulajdonságaikat, vagy szokásaikat a körülöttünk élőknek, úgy gondolom, vég nélkül tudnánk őket sorolni. Legyen most az a feladat, hogy Isten előtt soroljuk fel a jó tulajdonságait, kedves szokásait férjünknek, feleségünknek, gyermekeinknek, apósunknak, anyósunknak, főnökünknek és a sort ki-ki, folytassa tovább.  A zsoltáros azt kéri, hogy ne feledjük el a jót, ugye milyen hamar elfeledjük, a jót, a szépet, a kedves és meghitt pillanatot, és mennyire frissebben emlékszünk a kellemetlen momentumokra. De azért kéri a jó dolgokra való emlékezést, mert a kegyelem által lehetséges.

Ami még megragadt, hogy minden bűnödet megbocsátja, tehát nem csak néhányat, nem mondja, hogy most már betelt a pohár, és többet nem, hanem minden bűnömet kész megbocsátani, alázattal és bűnbánattal kérem. Azt sem mondja zsarolásként, most az egyszer még megbocsátok, de ez volt az utolsó. Nem, Ő kész mindent megbocsátani, nincs az a bűn, amit ne lehetne Hozzá vinni, még a lator is Jézushoz fordulhatott a kereszten. Csodálatos ez a kegyelem.

Szívet melengető még a következő vers: „Nem vétkeink szerint bánik velünk, nem bűneink szerint fizet nekünk” (10). Hála legyen Urunknak, mert mi is lenne, ha bűneim szerint fizetne? Elvesznék. De Ő kifizette adósságomat, és az adóslevelemet keresztre szögezte, és így lehetek szabad.

A római levél (Rm 8,1-8) pedig tovább erősíti a fenti gondolatokat, és hangsúlyozza, hogy akik Krisztus Jézusban vannak, azok ellen nincs semmiféle kárhoztató ítélet. Amennyiben el vagyok Krisztusba rejtve, az Atya nem az én bűneimet, adósságaimat látja, hanem az Úr Jézus áldozatát. Érette élhetek királyi gyermekként. Jézus azért jött el ebbe a világba és halt meg a kereszten, mert Isten látta, hogy mi képtelenek vagyunk rendezni Vele életünket. Mi nem tudunk a bűn felett győzni, és amire én képtelen vagyok, azt tette meg helyettem, de érettem az Úr. Akik átélték az Úr győzelmét, azok már Lélek szerint, vagyis Isten Lelkének irányítása, vezetése alatt élnek.  Ami azt is jelenti, hogy immár a Lélek dolgaival törődünk, az a legfontosabb a számunkra. Ez a kijelentése az Igének egyfajta mérőzsinór is, megmutatja, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk-e. Amivel törődünk, ami kitölti gondolatainkat, időnket, ami leköti erőnket, az megmutatja, hogy test szerint vagy Lélek szerint járunk. Ha azt látjuk, hogy még inkább a test dolgai hoznak lázba, és azokért élünk, akkor még test szerint járunk. Azonban halljuk meg, amit mond az apostol: „Akik pedig test szerint élnek, nem lehetnek kedvesek Isten előtt”. Jézus életében azért gyönyörködött az Atya, mert mindig az Ő akaratára figyelt, és azt cselekedte meg.

Amint vagyok, sok bűn alatt

1. Amint vagyok, sok bűn alatt, De hallva hí vó hangodat, Ki értem áldozád magad: Fogadj el, Jézusom!

2. Amint vagyok - nem várva, hogy Lelkemnek terhe, szennye fogy, Te, aki megtisztíthatod: - Fogadj el, Jézusom!

3. Amint vagyok - bár gyötrelem, S kétség rágódik lelkemen, Kívül harc, bennem félelem: - Fogadj el, Jézusom!

4. Amint vagyok - vak és szegény, Hogy kincset leljek benned én, S derüljön éjszakámra fény: - Fogadj el, Jézusom!

5. Amint vagyok - nincs semmi gát, Kegyelmed mit ne törne át; Hadd bízza lelkem rád magát: - Fogadj el, Jézusom!

6.      Amint vagyok - hogy a te szent Szerelmed tudjam, mit jelent Már itt s majd egykor odafent: - Fogadj el, Jézusom!

Isten áldásával.