A könyörülő Istené

A

 zsoltáros több száz év távlatából tekint vissza a kivonulás történetére a pusztai vándorlás idejére (Zsolt 106,18-33). A távolból azonban nem kerüli el figyelmét Izráel népének engedetlensége, bálványimádása és lázadása. Nem szépül meg szemeiben a múlt és nem csinál hősöket a bukdácsolókból, hanem látja a hibákat, néven nevezi a bűnöket. Fontos ezt meglátnunk, hiszen a múlt eseményei, fontos személyiségei gyakran megszépülnek előttünk, és a bálványozókból, az Isten ellen lázadókból hősöket faragunk. Saját életünkben is lényeges, hogy a múltunkat ne szépítsük, a bűnökből ne gyártsunk erényeket, hanem lássuk meg a bűnt, az engedetlenséget és szakítsunk velük. A múlt hibáiból tanulni kell, hogy legközelebb már elkerüljük őket.

Ha nem szakítunk a bálványokkal, a bűnnel, fenn áll a veszély, hogy egy idő múlva ismét megjelennek, sőt Isten helyére lépnek. Nem a bálványt cserélték le az élő Istenre, hanem fordítva. Ez mindig így történik, egy idő múlva a mások előtt népszerű szokások, vallásgyakorlatok lefecsérelik az élő hitünket. Talán észre sem vesszük, olyan finoman megy végbe a csere. Jól lássuk, a vallás megmaradt a zsidóknál is, nem lettek ateisták, csak a Szabadító helyét vette át a bálványszobor. Sőt ők meg voltak győződve, hogy továbbra is Istent imádják. Így téveszt meg a gonosz, ha nem teljesen az Úré a szívünk.

Érdekes, hogy nem az elnyomóikhoz kapcsolható bálványokról feledkeztek meg, hanem Megmentőjükről. Arról, Akinek a szabadságukat, az életüket köszönhették. Isten oldotta le róluk a rabigát és Ő tette lehetővé, hogy emberekké, Isten gyermekeivé váljanak. Mégis elfeledkeztek róla. Bizony ilyen gonosz a szívünk, nem a rosszat, a bűnt felejtjük el, hanem nagyon hamar urunkat. Reggel elolvassuk az Igét, de mihelyst kilépünk az utcára, mivel van tele a gondolatunk a szívünk? Mindig Rágondolunk, akaratát keressük?

Isten ebben a helyzetben megítélte népét, rá kellett döbbenniük, hogy nem Istennek van rájuk szüksége, hanem nekik az Úrra. Nála nélkül nem érhetik el céljaikat, hiszen azokat is Isten készítette számukra. Azért van jelenük, mert az Úrnak van terve velük, így lehettek szabadok is. Ezeket nekünk is fel kell ismernünk, csak akkor válik áldottá és hálássá az életünk.

Vegyük észre Mózes szerepét, ő, akit annyi bántás és támadás ért a zsidók részéről nem a bosszú vezérelte, nem akart megszabadulni tőlük, hanem kész volt könyörögni Izráel fiaiért. Mózes közbenjárása számunkra is hangsúlyozza az imádság szerepét. Mi nem tudjuk mások életét megváltoztatni, de az Úr elé vihetjük őket, Akinek van hatalma az életek felett.

Mózest azonban továbbra is gyötörték a zsidók, féltékenyek lettek rá, és zúgolódtak az Úr ellen is. Úgy megdöbbentett, hogy amikor elhagyták Egyiptomot, mögöttük volt a Vörös-tenger akkor lettek bátrak és okosak. Bezzeg Egyiptomban, amikor a fáraó elé kellett állni, egy sem volt bátor. Ezt bizony ma is meg lehet figyelni. Milyen sokan hangadók lettek ma Isten népe közt olyanok, akik annak idején elbújtak, féltették magukat, de most bátrak és okosak tudják, mit kell tenni. Ráadásul legtöbbször azokat támadják, akik Egyiptomban is helytálltak. Ebben a helyzetben Mózes is meggondolatlanul reagált, és ennek számára is meg lett a következménye. Lássuk meg azonban azt is, hogy bizony van, amikor mi hozzuk elő a másikból a meggondolatlan szót és tettet. Természetesen ez nem mentett Mózest és nem ment bennünket sem tettük felelőssége alól, de vegyük észre, ha mi magunk meggondolnánk, mit teszünk, vagy mondunk, a másikat is megóvnánk a botlástól.

Az apostol is Isten csodálatos kegyelméről beszél a Róma 9,14-18 versekben. Rámutat, hogy nem a mi erőlködésünk, életváltozásunk, vallásosságunk, de még csak nem is a tudásunk eredménye Jézus megismerése és a bűneink bocsánata, hanem az Ő kegyelme. Ő döntött mellettünk, Ő akarta, hogy országa polgáraivá váljunk. Azért küldte el a Fiút a világba, hogy általa hívogasson bennünket Magához. A mi részünk a hívás meghallása és az arra való válasz volt. Úgy, amint Lévi életében is láttuk. Az Úr Jézus meglátta a vámszedő asztal mellett és így szólt hozzá: „Kövess engem” (Márk 2,14). Lévi úgy válaszolt, hogy felkelt és követte Őt. Vagyis ezzel a mozdulattal leszállt szíve trónjáról és átengedte azt Jézusnak. A fáraót is hívta az Úr, őt is kereste, de mivel ő istennek gondolta magát olyan események (csapások) által tette ezt, amik nyomán fel kellett ismernie, hogy ő is csak ember. Ha van alázat a szívében és meri vállalni Egyiptom népe előtt, hogy ő is csupán egy ember a többi közül, akkor átadja élete trónját az élő Istennek. A fáraó azonban nem akart leszállni a trónról, így megkeményedett a szíve.

Izráel szabadulása pedig azt volt hívatott demonstrálni, hogy mindenki meglássa, az Úr hatalmát. Hiszen egy világbirodalom maradt alul egy maroknyi rabszolga néppel. Mindez azt hirdette, hogy nem a zsidók győzték le Egyiptomot, hanem az ő Istenük. Nem azé, aki akarja, én nem szerezhetem meg a kegyelmet, nem érhetek el nagy dolgokat, de megkaphatom kegyelemből ajándékba, Istentől Jézus Krisztus által. Többször is tanított Isten ezen Ige által, kinyújtani kezeimet és elfogadni az Ő megoldását. Amikor kinyújtjuk a kezünket Felé, egyúttal elengedjük a saját megoldásainkat, mert csak üres kézzel lehet megfogni azt, amit adnak nekünk.

Isten élő Lelke, jöjj, Áldva szállj le rám

1. Isten élő Lelke, jöjj, Áldva szállj le rám, Égi lángod járja át szívem és a szám! Oldj fel, küldj el, Tölts el tűzzel! Isten élő Lelke, jöjj, áldva szállj le rám!

2. Isten élő Lelke, jöjj, légy vezérem itt, Ó, segíts, hogy hagyjam el bűnök útjait! Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel! Isten élő Lelke, jöjj, légy vezérem itt!

3. Isten élő Lelke, jöjj, hadd lehessek szent, S Jézusommal légyek egy már e földön lent! Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel! Isten élő Lelke, jöjj, hadd lehessek szent!

4.      Isten élő Lelke, jöjj, győzedelmet adj, S majd a végső harcon át mennybe fölragadj! Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel! Isten élő Lelke, jöjj, győzedelmet adj!

Isten áldásával.