Lelki ház

I

zráel életének minden fontos eseménye az egyiptomi szabadulás időpontjához van mérve (1Kir 6,1-10). Ez az új időszámítás a zsidók történetében. Ekkor újítja meg Isten velük, az Ábrahámmal kötött szövetséget és erősíti meg azt a Sinai hegynél a törvényadással. Minden jelentős eseményt a szabadulásra való visszatekintéssel kezdenek. Egy ez biztos pont az életükben. Ilyen biztos pont az újszövetségi tanítványok számára a megtérés, ez egy olyan alap, amire lehet építeni, amihez vissza lehet térni, hisz akkor éljük át az Úr szövetségkötését. Megtapasztalom, hogy az Úr Jézusért Isten elhív, szövetségre lép velem, megbocsátva bűneimet.

Négyszáznyolcvan év telt el a szabadulás óta, mennyi nagyszerű személyiség szolgált az Úrnak ebben az időszakban, és ők nem láthatták meg a templomot. Salamon apja Dávid is szerette volna megépíteni, de nem ő hanem a fia foghatott hozzá az építkezésnek. Négyszáznyolcvan év emberi szemmel hosszú idő, bizonyára voltak, akik úgy látták megálltak a dolgok, nem lesz a templomból, semmi, azonban lássuk meg, hogy Isten időszámítása más. Lehet, hogy múlnak az évtizedek egy ígéret kijelentése és a beteljesedés közt, de nem áll meg az idő, és ami nekünk sok, azaz Úrnak kevés idő. Az Isten országában van folytatólagosság, amit elkezd az egyik szolga, azt folytatja a másik. A stafétabot mindig átkerül egy másik kézbe, amíg célhoz nem ér az Úr ügye.

Számomra fontos, amit a szentíró elmond: Salamon az Úrnak épített templomot. Tehát nem azért, hogy így demonstrálja hatalmát, gazdagságát. A motiváció, hogy az Úrnak épüljön, vagyis, hogy ott Isten legyen a középpontban, ott Vele találkozzanak emberek és éljék át jelenlétét, kegyelmét. A templom azért épül, hogy mindenki felé hirdesse Isten bűnbocsátó irgalmasságát. Hirdeti ez az épület, hogy van egy hely, ahol eltöröltetnek a bűnök, ahol békességet lehet nyerni, ahol az ember találkozhat alkotójával. Mi már tudjuk, hogy a kegyelem a Golgotán bemutatott áldozat által van, azok számára, akik bűnbánattal megállnak egy csöndes helyen és segítségül hívják az Úr nevét.

A templom sok munkával, de belső örömmel épül (1Kir 6,11-38). Bizonyára már építés közben sokak elismerését kivívja, az impozáns építmény. Sokan méltatták Salamont, dicsérték bölcsességét, kegyességét, de nemcsak az embereknek, hanem Istennek is van véleménye erről az eseményről. Rámutat arra, hogy Ő engedelmességet, törvényei, rendelkezései megtartását kéri, Salamontól és tőlünk is. Az épületek kísértése abban rejlik, hogy az engedelmesség helyére kerül. Elbújunk az építmény mögé, és elrejtjük vele az életünket, sokszor bűneinket, engedetlenségünket. Az épületet mindenki látja, sőt legtöbbször az építő halála után is fennáll, és bizony gyakran nem Istennek szerez nevet, nem az Urat dicsőíti, hanem az építtetőnek állít emléket. Nem az Úrról beszélnek, ha látják, hanem arról az emberről, aki építtette.

Lássuk meg azonban, hogy az épületeket nem Isten kéri tőlünk, a templomot sem Ő rendelte, Dávid akarta. Mit kér tőlünk az Úr? Erre meg van a válasz az Igében: „Ember, megmondta neked, hogy mi a jó, és hogy mit kíván tőled az ÚR! Csak azt, hogy élj törvény szerint, törekedj szeretetre, és légy alázatos Isteneddel szemben.” (Mik 6,8).

Bizony gyakran ez kimarad, könnyebb építeni, mint Isten akarata szerint élni. Hányszor lehet hallani egy visszaemlékezés során, hogy az illető mit épített, milyen tevékenységet fejtett ki és milyen tisztségeket töltött be, de arról már kevesebbszer esik szó, hogy miként engedelmeskedett az Igének, milyen komolyan vette Isten szavát. A templom, az épület fontos, szükségünk van rá, hitünk megélése közben, de soha ne feledjük, hogy a lelki ház építése ennél is fontosabb. Péter apostol is erre biztat: „ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokat ajánljatok fel, amelyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által” (1Pét 2,5). Ez a fajta építkezés kedves Istennek, és  anyagi ráfordítást sem igényel.

A római levélben Pál apostol egyfajta lelki tükröt állít elénk és azt kéri, tekintsünk bele (Rm 1129-21). Ha megtesszük, megláthatjuk, hol tartunk. Nagyon lényeges ez a felmérés, hisz Pál apostol komolyan veszi, hogy a tanítványság életforma, amelynek meg kell látszódnia bennünk, rajtunk és általunk. Krisztus jelenléte mindig láthatóvá lesz, valahogy úgy, mint amikor a villanyt felkapcsoljuk a szétáradó fény jelzi, hogy áram van a villanykörtében. Jézus jelenléte is így ragyog fel a tanítványok élete és tettei, illetve magatartásuk, szokásaik által.

Az apostol a hangsúlyt az Úrnak való szolgálatra teszi. Hangsúlyozza, hogy a hívő ember egész élete, minden tette szolgálat kell, hogy legyen. Tehát nem csupán akkor szolgálunk, amikor Igét hirdetünk, bizonyságot teszünk, hanem arra szólít fel Pál, hogy minden cselekedetünk váljon szolgálattá. A tanítvány mindenkor tanítvány, tanítványi köntösünket nem lehet letenni nyolc óra elmúltával, vagy a szószékről való lejövetkor, hanem mindenhol és mindenkor úgy kell élnünk, hogy Neki szolgálunk, az Ő szemei előtt vagyunk, Neki tesszük, amit éppen teszünk.

Ezt a mindenkori szolgálatot az őszinte szeretet hatja át. Ez lendít előre. A képmutatás nélküli szeretet azt jelenti, hogy azért szolgálok, mert szeretem Jézust, és nem azért, mert látják az emberek, amit teszek, vagy, mert elvárják ezt a fajta magatartást. A képmutatás nélküli szeretetnek azt kell magával hozni, hogy az a másik emberről mindig úgy beszélünk, mintha ő is jelen volna.

Bizony, ha olvassuk Pál szavait, úgy látjuk, mínuszban vagyunk, vannak nehéz passzusok, vagyis olyanok, amik a számunkra nehezek, mert a szívünk még kemény, mert nem mindenben Urunk a minta számunkra. „Áldjátok azokat, akik üldöznek titeket; áldjátok és ne átkozzátok” (14). Még hangsúlyozza is, ne átkozzátok, bizonyára azért teszi, mert ismeri önmagát is, és tudja, tőlünk nem telik áldás üldözőink számára, ezt csak a bennünk élő Úr tudja kimondani. De Ő áldást akar mondani általunk, még ellenségeink felé is, hiszen a kereszten is imádkozott megfeszítőiért, bocsánatot kérve számukra.

A magunkért való bosszúállást is kiveszi a kezünkből, Jézus tanítványai közt nincs jogosultsága a bosszúnak. Az Úr ezt a maga hatáskörébe vonta, Övé és nem az enyém a bosszúállás. Pedig mennyi finom trükköt ismerünk, amivel bosszút állhatunk, visszafizethetjük sérelmeinket. Tegyük ezeket is az Úr kezébe és inkább tegyük azt, amit Pál által Urunk kér tőlünk: „Sőt, ha éhezik ellenséged, adj ennie, ha szomjazik, adj innia; mert ha ezt teszed, parazsat gyűjtesz a fejére” (20). Itt a parázs nem valami rejtett bosszú, hanem jó tett. Azt jelenti, hogy Pál korában a parazsat őrizték a tűzhelyben, nehogy kialudjon. Ha valaki hosszú időre távol volt otthonról a tűz kialudt, amikor hazaért átment a szomszédba és egy kis edénykébe parazsat kért, amit a fején szállított haza. A parázs adása kötelező volt, azt nem lehetett megtagadni, még a haragostól sem.  Pál azt kéri, hogy így ne tagadjuk meg a megbocsátást és a jótettet, mert az bizonyságtétellé válik.

1. Te csak az Istennek országát keresd, És az Ő nagy igazságát,

Minden egyéb megadatik majd neked. Halleluja, halleluja.

Refr.: Halleluja, halleluja,

Halleluja, halleluja!

2. Kérd bízva, és gondod elűzi neked, Keresd és meg fogod lelni,

Zörgess az ajtón, és megnyílik neked. Halleluja, halleluja.

Refr.

3. Ragyogja be fényed az embereket, Hogy meglássák dicsőségét,

És áldjuk együtt Atyánkat a mennyben, Halleluja, halleluja.

Refr.

4. Istenünk, itt hozzuk néked mindenünk, Itt állunk, várunk rád újra.

Kérünk, hogy hallgasd meg hálaénekünk, Halleluja, halleluja.

Refr.

Isten áldásával.