Kitárt karokkal

D

ávid király látja élete végének közeledtét, felismeri, hogy ő sem kivétel és elmegy azon az úton, amelyen minden embernek el kell mennie (1Kir 2,1-9). Istennek ez a drága embere nem csapja be magát, és nem keres hamis reménységet, hanem felkészül a távozásra. Korunk embere viszont nem akar ezzel a ténnyel becsületesen szembenézni, hanem becsapja magát, hamis reményt táplál. A testi életet akarja kinyújtani és ezért felkészületlenül éri a halál, másrészt rendezetlenséget hagy maga után. Dávid utolsó időszaka példa lehet számunkra az eltávozásra való felkészülésre, dolgaink elrendezésére. Nem mindegy mit hagyunk magunk mögött, káoszt, vagy rendet.

Az első üzenet a számunkra, merjük kimondani, én is elmegyek, én sem vagyok kivétel. Dávid nem orvosoknál töltötte az utolsó órákat, hanem családja, utódja, népe felé fordult. Mielőtt elmegy Salamonnak útravalót ad, ez az ő hagyatéka. Vajon mit hagyok én hátra? Zűrzavart, elintézetlen dolgokat, vagyontárgyat, amin majd veszekednek az örökösök, vagy olyan útravalót, amiből élni tudnak, ami által Isten akaratát ismerhetik meg?

A király látja, hogy fiának megbízatása van Istentől. Kapott Tőle ajándékokat és elsősorban ezeknek a megtartására szólítja fel. Úgy nevelte Salamont, hogy ő felismerte megbízatását, meglátta élete értelmét és célját, mindezeket Isten kezéből fogadta el. A mi feladatunk is az, úgy neveljük gyermekeinket, hogy ők is megtalálják Istentől elrendelt helyüket. Ne ők döntsék el, hol akarnak lenni, hanem engedjék, hogy az Úr mutassa meg, hol akarja őket látni. Mert akkor a helyükön lesznek. Nekünk is meg kell kérdezni önmagunktól: a helyemen vagyok-e?

Dávid számára az a fontos, hogy a következő király Isten útján járjon. Ez nem csupán az utód számára elvárás, hanem Dávid is egész életében tusakodott Isten útjának a megismeréséért.  Salamon szívére helyezi Isten Igéjének a fontosságát. Legyen az Úr szava tetteinek iránytűje. Ha az Ige szerint cselekszik, akkor mindenben boldogulni fog, akkor áldás lesz életén, uralkodásán, népén.

A búcsúzó király hangsúlyozza, Isten teljes szívet kér. Ő nem elégszik meg fél szívvel, fél munkaidővel. Egész lényünket igényli. Salamon szívére helyezi, hogy legyen erős, legyen férfi. Lesz olyan, amikor erősnek és határozottnak kell lennie, mint egykor apja volt, amikor Góliát ellen indult harcba. Akkor tud igazi férfi lenni, ha Istenre figyel és az ő útján jár. Bizony ez a tanács sok mai férfi számára fontos üzenet. Aki férfi, az Úrra nézve bátran szembefordul minden akadállyal, és nem hátrál meg előlük.

Vannak olyan dolgok, amelyeket Dávid nem tudott elrendezni ezeket a fiára bízza. Talán furcsálljuk, hogy két esetben is bosszúra biztatja Salamont. Azonban azt látni kell, hogy ők ószövetségi emberek, krisztusi magatartást ne kérjünk rajtuk számot. Salamon által Dávid végleg lezárja a múltat. Mi azt várnánk, hogy ami régen volt azt már elfelejtette, és nem húzgálja elő. Azonban ő még nem ismeri a kereszten történt rendezést, még nem tudja, hogy Jézus a mi igazságunk, így maga szolgáltat igazságot. Legyünk azonban őszinték és valljuk meg, mi hányszor teszünk igazságot, pedig mi már ismerjük az Urat. Számunkra már az Ő bűnmegoldása az érvényes. Mi már tudunk megbocsátani és elfelejteni, de ennek ellenére mégis hányszor kiderül, mi sem felejtünk. Ha most azon kapjuk magunkat, hogy még mindig nem felejtettünk el sérelmeket, rágalmakat, bántásokat, kérjük, Urunkat, tisztítsa meg szívünket, és emlékeinket, hogy csak a jóra, az áldásra emlékezzünk. Hányszor látjuk ezt Pál apostolnál. Nem a bántásra, hanem az áldásra, a kapott jókra emlékezik egy-egy gyülekezettel kapcsolatban.

A Római levél mai részében Pál elmondja, ahhoz, hogy az Úr nevét valaki segítségül hívja, meg kell ismernie az Úr Jézust (Rm 10,14-21). Ehhez pedig az Ige hallására van szükség. Tehát nagyon lényeges, nem az a fontos, hogy valamiben higgyünk, mert hinni kell valamiben. Hanem nagyon is lényeges kiben hiszek. Pál apostol egy másik levelében megvallja: „tudom, kiben hiszek” (2Tim 1,12).  Legyünk ma csendben Igével a kezünkben, és kérdezzük meg magunktól, hogy mi tudjuk-e kiben hiszünk? Ismerjük-e Istent? Úgy ismerjük-e, ahogyan magát kijelenti, vagy csak saját elképzeléseinkre támaszkodik. Az igazi és élő hit, a Biblia alapján jön létre, és állandóan belőle táplálkozik.

Az apostol számára fontos, hogy legyenek elhívott, küldetés tudattal rendelkező igehirdetők. Az Ige hirdetése nélkül nincs igazi hit.  Vajon ki van elküldve? Az evangéliumokat olvasva azt kell látnunk, hogy Jézus Krisztus minden tanítványa küldött. Minden megtért, hívő embert megbíz az Úr az evangélium hirdetésével, valamilyen szinten mindannyiunknak azaz elsődleges feladata, hogy vallást tegyen Uráról. Pál szerint az Úr előtt kedvesek azok, akik hirdetik az evangéliumot, akik az Úr győzelméről beszélnek mások számára. Sok problémával küzd a mai ember, amikre nem találja a megoldást. Isten gyermekei azonban ismerik azt, Aki minden bűn, betegség és emberi probléma fölött Úr. Ismerik azt, Akinek a számára semmi sem lehetetlen, de vajon bizonyságot teszünk-e Róla, és hívogatjuk-e Hozzá embertársainkat?

Ne csüggesszen az sem, ha nem mindenki és nem azonnal hallja meg a hívást, a drága üzenet. Merítsünk erőt Urunktól, aki egész nap kitárta karjait az engedetlen nép felé. Tehát nem fáradt bele, nem adta fel mindjárt, hanem kitartóan várta, mint az Atya is tékozló fiát. Vajon hány éven keresztül várt az Atya, és figyelte a háza felé vezető utat, hátha most bukkan fel a fia? Nem adta fel, és egyszer csak ott volt, és Ő kitárt karokkal futott elé, és boldogan zárta karjaiba, mert az elveszett, megtaláltatott. Hirdessük mi is az Úr szavát ezzel a reménységgel, egyszer Hazatalál a tékozló.

Jézus, nyájas és szelíd

Jézus, nyájas és szelíd,

Láss meg engemet,

Hallgassad meg, hű Megváltóm,

Gyermekedet!

Bűnöm láncát oldja fel

Kegyelmed s a hit,

Törjed össze balga szívem

Bálványait!

Szabadságot adj nekem

És tiszta szívet,

Vonj magadhoz, Jézusom, hogy

Járjak Veled!

Vezess engem utadon,

Magad légy az út,

Melyen lelkem a halálból

Életre jut.

Isten áldásával.

Az Úr oltalma

F

olytatódik a tegnap megkezdett ószövetségi könyv olvasása (1Kir 1,38-53) amelyben azt látjuk, hogy amíg Adónijjá maga akarta megszerezni a trónt, addig Salamon nem tesz érte semmit. Ő meghallja az elhívást és alázattal elfogadja. Az Úr által elhívott királyt, az Úr papja és prófétája keni fel. A trónkövetelő magát kiáltja ki. Ez nagy különbség, mert Isten országában minden az elhívatáson alapszik. Az a legitim uralkodó, vagy akár tanítvány, igehirdető, és Jézus követe, akit az Úr elhívott. Első tanítványait is hívta: „Amikor Jézus továbbment onnan, meglátott egy embert ülni a vámnál, akit Máténak hívtak, és így szólt hozzá: Kövess engem! Az felkelt, és követte őt” (Máté 9:9). Az elhívás akkor válik érvényessé, amikor elindulok követni az Urat. Salamon nem magáról tesz bizonyságot, hanem mások jelentik ki az Úr előtt, hogy felismerték benne Isten kiválasztott szolgáját.

A felkenetés híre eljut Adónijjához, akit azonnal otthagynak a hívei. Amíg érdekük fűződik hozzá mellette állnak, itt láthatjuk meg a különbséget, amikor valaki egy ember híve, vagy az Úré. Nagy kísértés, hogy magunknak akarunk híveket szerezni és nem az Úr számára követőket hívni. Ha magunkhoz csábítjuk és kötjük az embereket, mi is úgy járhatunk, mint Adónijjá. Magunkra maradunk, mert egyszer valaki többet fog ígérni.

Kiemelném még, hogy amikor Adónijjá maga marad, látja a veszélyt és az oltárnál keres oltalmat, Salamon pedig kegyelemben részesíti. Az oltár szarva a keresztre irányítja figyelmünket, életünk válságában, vétkeink alatt rogyadozva menjünk a kereszthez, onnan árad ma is az Úr kegyelem. A kegyelem, mindig az Úrtól való újrakezdés lehetőségét jelenti, de ezzel élni kell.

A Római levélben (10,6-13) Pál apostol kifejti az Úrról való hitvallás szükségességét. Ha nem valljuk meg, hogy számunkra Jézus Úr, akkor csak elméleti a hitünk. Mert amikor kimondom, hogy számomra Jézus Úr (Kürios), akkor azt mondom el, hogy Ő az életem Ura és parancsolója. Mert az Úr kifejezés azt jelenti, hogy amit a Gazdám mond, azt teszem. Jézus halálból való feltámadását ha  hittel megvalljuk, azt fejezzük ki, hogy számunkra Jézus, élő valóság. Győztes Úr, Aki fölött nincs a halálnak hatalma. Ezért aztán, aki hittel fordul Hozzá, az soha nem vall szégyent, nem éri csalódás. Csodálatos ígéret, aki segítségül hívja az Úr nevét, az üdvözül. De csakis az Úr által van üdvösség, Ő elvégezte a kereszten bűneinkért az áldozatot, a mi részünk a segítségül hívás. Nekem kell odafordulni Jézushoz, és kérni, hogy könyörüljön rajtam.

Vágyom melletted élni, Jézus

Vágyom melletted élni, Jézus.

Csendben Veled beszélni, Jézus.

Békét, üdvöt remélni, Jézus,

Segíts, hogy úgy legyen!

Vágyom utadon járni, Jézus,

érted küzdeni bátran, Jézus,

Gyáván meg nem hátrálni, Jézus.

Segíts, hogy úgy legyen!

Vágyom jobbodnál állni, Jézus,

Fénylő orcádat látni, Jézus,

Téged örökké áldni, Jézus,

Segíts, hogy úgy legyen!

Isten áldásával.

Az Ige fegyelme alatt

T

egnapi szakaszunkban láttuk, hogy Adónijjá maga akarta megszerezni a királyságot. Ő szervezkedett és úgy gondolta majd elfoglalja Dávid trónját. Módszere hasonló a mai választási propagandákhoz. Áldozati lakomát rendez, vagyis evéssel-ivással, pozíciók ígérgetésével próbálja maga mellé állítani az embereket. Nem olvasunk imádságról, arról, hogy Adónijjá Istent kérdezte volna. Őt vonzotta a hatalom, és mindent megtett azért, hogy megszerezze. Azonban Isten országában másképp működnek a dolgok. Mielőtt bármit is tennék, Isten elé járulok, keresem akaratát és elfogadom azt is, ha Ő másként gondolja, ha Neki más a terve. Az Úr Salamont választotta a trónra, Adónijjával is meg van a terve, de ő azt nem akarja elfogadni, nem akar második lenni. Tanuljuk meg alázattal és zúgolódás nélkül elfogadni Istentől kijelölt helyünket. Keresztelő János mindenki előtt őszinte és alázatos szívvel vállalja, hogy nem ő a Krisztus. Nem akar olyan tisztséget, ami nem az övé, amihez nincs küldetése.

Természetesen Adónijjá nem most mutatta meg mi van a szívében, azonban apja, Dávid nem beszélt vele arról, hogy Isten népe életében az Úr mondja meg ki lesz a király. Nem készítette fel arra, hogy keresse Isten akaratát. Vajon mi megtanítottuk-e gyermekeinket minden kérdéssel az Úr elé állni? Tudják-e, hogy lehet keresni Isten akaratát a saját életünkre nézve? Krisztus tanítványaként állandóan ennek a kérdésnek kell a számat elhagynia: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem” (ApCsel 9,6)?

Ebből a szakaszból (1Kir 1,15-37) világosan meg kell látnunk, hogy azok Isten fiai, akiket Isten Lelke vezérel. Ha még mindig a megélhetés, a hatalom utáni vágy mozgat, nem vagyunk gyermekek.  Ha a Lélek vezet, akkor megtanulunk meghívásokra, ajánlatokra nemet mondani. Ebben az esetben is, ha az Úrra figyelnek és nem egyéni ambíciók mozgatják az embereket, nem tesznek eleget Adónijjá meghívásának. Az Ige fegyelme alatt lehet nemet is mondani, ezek az emberek nem voltak képesek ezt megtenni, mert nem felfelé figyeltek.

Lássuk meg azonban Betsabé bátorságát, amellyel az ígéretbe kapaszkodik, és kész érte cselekedni. Ez az asszony komolyan vette a korábban kapott ígéretet, és amikor az események felgyorsultak nem esett pánikba, hanem mert hozzá ragaszkodni. Volt bátorsága a király elé állni, ezt a bátorságot az Úrból merítette, és az ígéretre alapozta. Ez bátorít minket is arra, hogy Isten ígéreteit mindig vegyük komolyan és minden körülmények közepette ragaszkodjunk hozzájuk.

Pál apostol határozottan kijelenti, szívbeli kívánsága a zsidók üdvössége (Róma 10,1-5). Nem mondott le róluk, annak ellenére sem, hogy sok keserű tapasztalata volt velük. Sőt tesz is azért, hogy Isten ószövetségi népe élő hitre jusson. Mit tesz? Könyörög értük. Ezt mi minden helyzetben meg tudjuk tenni. Van olyan, hogy nem akarják meghallani bizonyságtételünket, vagy egyáltalán nem kerülünk olyan helyzetbe, hogy bizonyságot tehessünk, de imádkozni bármikor lehet. Az imádkozó szív előtt nincsenek térbeli akadályok.

Lássuk meg, hogy a zsidók nem hitetlen emberek voltak. Hittek Istenben, de nem ismerték meg, és nem fogadták el Jézusban a Krisztust. Ezért mondja Pál, hogy nem helyes ismeret szerinti a buzgóságuk. Ez ma is lényeg, nem elég az, hogy valaki néha imádkozik, hanem az a lényeg kihez fordul? Az a hangsúlyos megismertük-e Jézus Krisztust, mint megváltónkat, mert nélküle senki sem mehet az Atyához. Az Istenhez vezető egyetlen autópálya, a kereszt. Ezenkívül minden egyéb út, rossz irányba tart. Istent csakis az Igén keresztül ismerhetjük meg, akinek az Ige nem táplálék és nem zsinórmérték, az nem ismeri Urunkat akkor sem, ha ő azt gondolja is.

Istent ismerni és szolgálni azt is jelenti, hogy a magam igazságát, és akaratát alá vetem az Övének, az Igének. Amíg a magam igazságát akarom érvényesíteni, addig nem járok helyes úton. Urunk könyörüljön, hogy mi is kimondhassuk mindenkor, amit Jézus kimondott: „Abbá, Atyám! ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint te” (Mk 14,36).

Én nem tudok nélküled élni

Én nem tudok nélküled élni,

oly képtelen, semmi vagyok.

Mert nincs erő bennem a jóra,

bár mindig csak jót akarok.

Refr.: A forrásaim Benned vannak,

         Te sötétben fénylő sugár.

         Te Megváltó, megtartó Jézus,

         Te imádott drága király.

Én nem tudok nélküled élni,

a küzdelmek olyan nagyok.

Csak remegő szívvel beszélni,

hogy boldogan foglyod vagyok.

Refr.: A forrásaim Benned vannak...

Én nem tudok nélküled élni,

a lényednek része vagyok.

Mert véren megváltottál engem,

így örökre az maradok.

Refr.: A forrásaim Benned vannak...

Válasszatok...

Isten áldásával.

Tartalom

Z

soltárunk (106,34-48) befejező szakaszában Izráel engedetlen volt Istenével szemben. Amikor bevonult Kánaán földjére, nem pusztította ki az ott lakó pogány népeket. Ez az engedetlenség azt eredményezte, hogy a pogány világ hatását nem tudták kivédeni. Sőt, egy idő után összekeveredtek velük, így azután már nem tőlük tanultak a népek, hanem ők tanulták el a pogányok szokásait. Ez azt jelentette, hogy sok mindent átvettek azoktól, akikkel együtt éltek. Nekik meg lett volna a lehetőségük arra, hogy mindez ne következzék be. Mi már a mindennapokban együtt élünk a nem hívőkkel, körülvesznek minket az oktatásban, munkahelyen és javarészt ők irányítják a politikát is. Egy-egy fontos kérdésben a média a nem hívők véleményét közli, a hívők ezáltal rákényszerülnek, hogy a világ minden döntését, és szokását az Ige világossága alá vigyék. De vajon megtesszük-e?

A zsidók a pogányok bálványait tisztelve átvették a gyermekáldozat szokását is. Talán így oldották meg a nem kívánt terhesség problémáját? Mivel akkor nem nagyon volt más mód, hát a megszületett gyermeket bemutatták a bálvány istennek. Isten azonban ezt megítélte, hiszen Ő védi az életet, és azt akarja, hogy népe is fogadja, majd védje a megfogant életeket.

Az ördög rászedte Izráelt, és rászedi a mai embert is, hiszen ő embergyilkos volt kezdettől fogva. Korunk embere a mammon isten oltárán áldozza fel a még meg sem született gyermeket.  Isten ma is haragszik a bálványáldozatokért, de mi már azt is tudjuk, hogy van kegyelem, minden vétkünket rátehetjük az Úrra.

 Tegnap nem sikerült befejezni az írást így a mai igére térünk át. Már a Királyok első könyvét olvassuk (Kir 1,1-14). Két gondolatot szeretnék kiemelni. Az első, amit az Úr a szívemre helyezett, hogy minden ember ideje lejár, még a királyoké is. Erre fel kell készülni, mert a trükkök nem vezetnek megoldáshoz és nem képesek az idő, az öregedés és a halál feltartóztatására se. Dávid az Isten szíve szerint való király is megöregedett, a fiatal lány jelenléte sem fordítja vissza az idő múlását, Dávidnak el kell fogadni, hogy öregszik, sőt lassan átadja a trónt. Úgy látjuk nem könnyű ez az ő számára sem, és bizony ma is sokan becsapódnak. Úgy gondolják, ha úgy tesznek, mint a fiatalok, vagy megpróbálnak úgy teljesíteni, mint ők akkor fiatalok maradnak. Sokan idős korban újra házasodnak, de ez sem segít, többet ér önmagunk elfogadása, és a felismerés, ha az Úré az életem Hozzá megyek. A mindenáron való gyógyulás helyett lehet az Úrral indulni, ebből a világból Isten láthatatlan világába. Boldog ember az, aki tudja, hogy Jézussal megy haza.

A másik gondolat megerősítette számomra a Római levélben olvasottakat: „nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené” (Rm 9,16). Hiába Adónijja erőlködése, mert Isten országában más a rend. Nem azé, aki akarja, hanem azé, akinek az Úr adja. Azé, akit Isten kiválasztott arra a szolgálatra. Lehet erőlködni, pipiskedni, másokat letaposni, sőt néha erőszakkal elragadni, de ott nincs áldás, előbb-utóbb kiderül kit választott az. Ezért jó idejében felismerni hol a helyem, mi az Istentől elrendelt feladatom, mert akkor nem harcot, hanem békességet, növekedést, életet fogok magam körül árasztani.

A Római levélből (Róma 9,19-29) pedig azt emelem ki, hogy Isten kezében olyan az életünk, mint az agyag. Az Úr a fazekas, aki minden edényt céllal alkot. A nem díszes edény is értékes, terve van vele. Így megtudhatjuk, hogy az edény értékét nem első sorban a külseje, hanem a tartalma adja. Aki befogadja Krisztust az életébe, lehet az emberek szemeiben egyszerű, vagy akár értéktelen élet is a külseje, (cserépedénye) alapján, Isten előtt mégis értékes. Mert „Krisztusban van a bölcsesség és ismeret minden kincse elrejtve” (Kol 2,3). Jézus Krisztus által a kevésbé értékes edény drága tartalommal lesz megtöltve.  Ezt élte át az etióp kincstárnok, amikor befogadta Jézust, a Megváltót az életébe. Csonkolt élete ellenére, örömmel haladt tovább az útján, mert Jézust vitte szívében, és amit az emberek elvettek tőle, azt az Úr más formában visszaadta, és beépítette az életébe. Krisztussal teljes értékű emberré vált.

Adja meg Urunk, hogy mi meglássuk nem edényünk külső formája, hanem a benne lévő tartalom a lényeg. Krisztus jelenléte ragyogóvá, vonzóvá teheti a sérült, a beteg életet is.

Tégy, Uram engem áldássá

Tégy, Uram engem áldássá,

Lelkedet úgy várom!

Tedd, Te a szívem hálássá,

Hogy neked szolgáljon.

Bárhová küldesz, ajkamról

Zengjen a víg ének,

Tégy, Uram engem áldássá, Oly sok a bús élet!

Tégy, Uram, engem testvérré,

Lelkedet úgy kérem,

tedd Te a szívem, tedd késszé

bízni a testvérben!

Sejteni engedd: mit érez,

boldog-e, szenved-é?

Vígy közelebb a testvérhez,

népedet tedd eggyé!

Isten áldásával.

A könyörülő Istené

A

 zsoltáros több száz év távlatából tekint vissza a kivonulás történetére a pusztai vándorlás idejére (Zsolt 106,18-33). A távolból azonban nem kerüli el figyelmét Izráel népének engedetlensége, bálványimádása és lázadása. Nem szépül meg szemeiben a múlt és nem csinál hősöket a bukdácsolókból, hanem látja a hibákat, néven nevezi a bűnöket. Fontos ezt meglátnunk, hiszen a múlt eseményei, fontos személyiségei gyakran megszépülnek előttünk, és a bálványozókból, az Isten ellen lázadókból hősöket faragunk. Saját életünkben is lényeges, hogy a múltunkat ne szépítsük, a bűnökből ne gyártsunk erényeket, hanem lássuk meg a bűnt, az engedetlenséget és szakítsunk velük. A múlt hibáiból tanulni kell, hogy legközelebb már elkerüljük őket.

Ha nem szakítunk a bálványokkal, a bűnnel, fenn áll a veszély, hogy egy idő múlva ismét megjelennek, sőt Isten helyére lépnek. Nem a bálványt cserélték le az élő Istenre, hanem fordítva. Ez mindig így történik, egy idő múlva a mások előtt népszerű szokások, vallásgyakorlatok lefecsérelik az élő hitünket. Talán észre sem vesszük, olyan finoman megy végbe a csere. Jól lássuk, a vallás megmaradt a zsidóknál is, nem lettek ateisták, csak a Szabadító helyét vette át a bálványszobor. Sőt ők meg voltak győződve, hogy továbbra is Istent imádják. Így téveszt meg a gonosz, ha nem teljesen az Úré a szívünk.

Érdekes, hogy nem az elnyomóikhoz kapcsolható bálványokról feledkeztek meg, hanem Megmentőjükről. Arról, Akinek a szabadságukat, az életüket köszönhették. Isten oldotta le róluk a rabigát és Ő tette lehetővé, hogy emberekké, Isten gyermekeivé váljanak. Mégis elfeledkeztek róla. Bizony ilyen gonosz a szívünk, nem a rosszat, a bűnt felejtjük el, hanem nagyon hamar urunkat. Reggel elolvassuk az Igét, de mihelyst kilépünk az utcára, mivel van tele a gondolatunk a szívünk? Mindig Rágondolunk, akaratát keressük?

Isten ebben a helyzetben megítélte népét, rá kellett döbbenniük, hogy nem Istennek van rájuk szüksége, hanem nekik az Úrra. Nála nélkül nem érhetik el céljaikat, hiszen azokat is Isten készítette számukra. Azért van jelenük, mert az Úrnak van terve velük, így lehettek szabadok is. Ezeket nekünk is fel kell ismernünk, csak akkor válik áldottá és hálássá az életünk.

Vegyük észre Mózes szerepét, ő, akit annyi bántás és támadás ért a zsidók részéről nem a bosszú vezérelte, nem akart megszabadulni tőlük, hanem kész volt könyörögni Izráel fiaiért. Mózes közbenjárása számunkra is hangsúlyozza az imádság szerepét. Mi nem tudjuk mások életét megváltoztatni, de az Úr elé vihetjük őket, Akinek van hatalma az életek felett.

Mózest azonban továbbra is gyötörték a zsidók, féltékenyek lettek rá, és zúgolódtak az Úr ellen is. Úgy megdöbbentett, hogy amikor elhagyták Egyiptomot, mögöttük volt a Vörös-tenger akkor lettek bátrak és okosak. Bezzeg Egyiptomban, amikor a fáraó elé kellett állni, egy sem volt bátor. Ezt bizony ma is meg lehet figyelni. Milyen sokan hangadók lettek ma Isten népe közt olyanok, akik annak idején elbújtak, féltették magukat, de most bátrak és okosak tudják, mit kell tenni. Ráadásul legtöbbször azokat támadják, akik Egyiptomban is helytálltak. Ebben a helyzetben Mózes is meggondolatlanul reagált, és ennek számára is meg lett a következménye. Lássuk meg azonban azt is, hogy bizony van, amikor mi hozzuk elő a másikból a meggondolatlan szót és tettet. Természetesen ez nem mentett Mózest és nem ment bennünket sem tettük felelőssége alól, de vegyük észre, ha mi magunk meggondolnánk, mit teszünk, vagy mondunk, a másikat is megóvnánk a botlástól.

Az apostol is Isten csodálatos kegyelméről beszél a Róma 9,14-18 versekben. Rámutat, hogy nem a mi erőlködésünk, életváltozásunk, vallásosságunk, de még csak nem is a tudásunk eredménye Jézus megismerése és a bűneink bocsánata, hanem az Ő kegyelme. Ő döntött mellettünk, Ő akarta, hogy országa polgáraivá váljunk. Azért küldte el a Fiút a világba, hogy általa hívogasson bennünket Magához. A mi részünk a hívás meghallása és az arra való válasz volt. Úgy, amint Lévi életében is láttuk. Az Úr Jézus meglátta a vámszedő asztal mellett és így szólt hozzá: „Kövess engem” (Márk 2,14). Lévi úgy válaszolt, hogy felkelt és követte Őt. Vagyis ezzel a mozdulattal leszállt szíve trónjáról és átengedte azt Jézusnak. A fáraót is hívta az Úr, őt is kereste, de mivel ő istennek gondolta magát olyan események (csapások) által tette ezt, amik nyomán fel kellett ismernie, hogy ő is csak ember. Ha van alázat a szívében és meri vállalni Egyiptom népe előtt, hogy ő is csupán egy ember a többi közül, akkor átadja élete trónját az élő Istennek. A fáraó azonban nem akart leszállni a trónról, így megkeményedett a szíve.

Izráel szabadulása pedig azt volt hívatott demonstrálni, hogy mindenki meglássa, az Úr hatalmát. Hiszen egy világbirodalom maradt alul egy maroknyi rabszolga néppel. Mindez azt hirdette, hogy nem a zsidók győzték le Egyiptomot, hanem az ő Istenük. Nem azé, aki akarja, én nem szerezhetem meg a kegyelmet, nem érhetek el nagy dolgokat, de megkaphatom kegyelemből ajándékba, Istentől Jézus Krisztus által. Többször is tanított Isten ezen Ige által, kinyújtani kezeimet és elfogadni az Ő megoldását. Amikor kinyújtjuk a kezünket Felé, egyúttal elengedjük a saját megoldásainkat, mert csak üres kézzel lehet megfogni azt, amit adnak nekünk.

Isten élő Lelke, jöjj, Áldva szállj le rám

1. Isten élő Lelke, jöjj, Áldva szállj le rám, Égi lángod járja át szívem és a szám! Oldj fel, küldj el, Tölts el tűzzel! Isten élő Lelke, jöjj, áldva szállj le rám!

2. Isten élő Lelke, jöjj, légy vezérem itt, Ó, segíts, hogy hagyjam el bűnök útjait! Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel! Isten élő Lelke, jöjj, légy vezérem itt!

3. Isten élő Lelke, jöjj, hadd lehessek szent, S Jézusommal légyek egy már e földön lent! Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel! Isten élő Lelke, jöjj, hadd lehessek szent!

4.      Isten élő Lelke, jöjj, győzedelmet adj, S majd a végső harcon át mennybe fölragadj! Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel! Isten élő Lelke, jöjj, győzedelmet adj!

Isten áldásával.

Dicsérd az Urat!

A

zon gondolkodtam a Zsolt 106,1-18 alapján, hogy mi a különbség a két kifejezés között: „Dicsérjétek az URat! és Adjatok hálát az Úrnak!”  Arra jutottam, hogy hálát általában akkor adunk, ha a másik ad a számunkra valamit. Hálásak vagyunk, ha elintézik ügyeinket, segítenek, amikor segítségre szorulunk. Amikor hálánkat fejezzük ki, megköszönjük, azt amit kaptunk, amit a másik tett értünk.

A dicséret pedig ezt jelenti, hogy a másik külső és belső értékeit sorolom fel. Nem az a fontos ilyenkor, amit a másik tett, hanem az, aki és ami. Amikor a zsoltáros Isten dicséretére szólít fel, akkor azt kéri, hogy önmagáért szeressem, és belső értékeit soroljam fel, azokért dicsérjem. De vajon eltudom-e sorolni az Úr belső értékeit, van-e olyan tulajdonsága, amit dicsérek, aminek örülök? A zsoltáros megtapasztalta kegyelmét és szeretetét, amelyet úgy ismert meg, hogy az határtalan és időtlen. Isten szeretetének nincsenek határai és időtartamhoz sincs kötve. A Golgotán ragyog ez csodálatosan, és cseng a kettő egybe, amikor a halálra ítélt gonosztevő, a halál kapujában is Jézushoz fordulhat. A kegyelem határtalansága a gonosztevő, a halálraítélt képében jelenik meg, míg az időtlenség a földi élet közvetlen lezárása előtt álló emberben válik nyilvánvalóvá. Még ott is még akkor is nyitva van a kegyelem ajtaja. Ez a lator élt a lehetőséggel és belépett a kapun. Vajon te beléptél-e már?

A szentíró, amikor visszatekint népe életére, látja annak bűneit. De amikor megállapítja: vétkeztünk, akkor azt többes szám első személyben teszi. Magát is a bűnösök a vétkezők közéé sorolja. Nem mondja, hogy az őseim vétkéhez nekem semmi közöm, hanem vállalja velük együtt a bukást és kifejezi egyúttal a bűnbocsánat utáni vágyát és igényét.

A zsidók nem értették meg Isten Egyiptom végbevitt tetteit, de én értem-e az üdvtörténet és saját életem eseményeit? Látom-e világosan és igeszerűen mi miért történik? Látom-e a történelmi események mögött a történelem urát, azt, Aki kezében tartja az eseményeket? Ha mindezeket látom, akkor tisztában vagyok vele, hogy nincs véletlen.

Nem értették meg Istent és ebből fakadt a következő dolog, hogy engedetlenek voltak. Ha nem értjük Isten akaratát nem tudunk engedelmeskedni neki. Tehát az az első lépés, hogy keresem és igyekezzem megérteni az Úr akaratát. Mert csak a megértett Igét, a világossá vált parancsot tudjuk megtenni. Ha nem értjük meg mit tesz Isten és mit vár tőlünk csak kapkodunk, toporgunk vagy álfeladatokat végzünk. Gyakran úgy vagyunk, csak tegyünk valamit, üssük agyon az időt. De Isten nem azt akarja, hogy valamit tegyünk, hanem azt tegyük, amit ránk bíz, azonban ennek megismeréséhez gyakran csendben kell várni. Ha nem tudunk, és nem akarunk csendben lenni és várni nem fogjuk megtudni mit akar velünk és általunk az Úr.

A Károli fordítás szerint dacosak voltak Izráel fiai, ami azt jelenti, olyanok voltak, mint a durcás kisgyerek, aki toporzékol, mert nem érti, hogy miért is kell megtenni azt, amit kérnek tőle. A zsidók sem értették miért arra mennek, miért kell két tűz közé kerülniük. Csak dicsérhetjük az Urat, amiért makrancos népét nem hagyta magára, hanem csodálatosan megszabadította őket az egyiptomiak szorongattatásából.

Mennyire hullámzók voltak a zsidók, olyanok vagyunk mi is. Egyszer fent, egyszer lent, de ennek nem kellene így lenni. A csodás szabadulás után, tele vannak pozitív érzelmekkel, szinte a föld felett járnak két centivel. Akkor hittek, olvassuk, akkor, amikor láttak. Bizony nekünk sokszor látnunk kell, pedig Jézus azt mondta Tamásnak: „boldogok, akik nem látnak és hisznek” (János 20,8).

Bizony a nagy érzelmi fellángolást csüggedés követte. Miért? Mert nem Isten szavára, az Igére alapozták hitüket, hanem érzelmeikre és tapasztalataikra. Hitünknek azonban az Úr szavain kell alapulni, mert az a kőszikla, amelyről mindenféle hullám visszaverődik. Azért csüggedtek, mert az Ige nem volt a szívükben a csodás esemény pedig meghomályosult, úgy gondolták a tegnapi csoda mára nem elég, vagy nem érvényes. Mert bizony mi is hamar elfeledjük az Úr tetteit. Viszont ekkor is ott az Ige, amit a kezünkbe vehetünk, és a Szentírás olvasása az emlékezést is segíti.

Amikor elfelejtjük szabadító Urunkat, és csak a problémát látjuk, mindjárt a régi élet után támad sóvárgás bennünk.  A zsidók is az egyiptomi élet után kezdtek sóvárogni. Igaz ott rabszolgasorban éltek, de most megszépült a múlt. Az a gonosz taktikája, hogy ne az ígéretre, hanem a múltra tekintsünk, és aki visszatekint, az sóbálvánnyá változik, az nem alkalmas az Isten országára, mert a mögötte lévő dolgok vonzása alatt áll.  Jó tudnunk, hogy a szívünkre ne hallgassunk, mert csalárdabb az mindennél.

A római levélben (9,6-13) Pál apostol rámutat, arra, hogy nem mindenki Isten gyermeke azok közül, akik Izráeltől származnak, hanem azok, akik ígéret szerint, mondhatnánk, akik hit által születtek. Bizony ez ma is igaz, nem elég beleszületni egy felekezetbe, hanem újjá is kell születni Isten szentlelke által. A felekezetbe születéstől, vagy egy nép közé születéstől még nem válunk automatikusan Isten gyermekeivé. Az Úr Jézus is olyan embereket hívott megtérésre, akik beleszülettek Izráel népébe, tehát egy felekezetbe, vallásosak voltak. De ez önmagában nem elég, hanem be kell fogadnunk életünkbe a Királyt, Jézus Krisztust. 

Kiemelném még a kilencedik verset: „Abban az időben visszajövök, és fia lesz Sárának” Amikor Jézus Krisztus irányítja az életünket, mindig ez érvényesül, ki várom Isten idejét. Abban az időben, amikorra megígérte. De azt is jelenti, hogy Isten mindig időben cselekszik, se nem siet, se nem késik. Ne féljünk várni Rá, akkor sem, ha úgy gondoljuk, emberileg már nem indokolt tovább várni. Lebegjen szemeink előtt Saul király története aki, nem mert tovább Sámuelre várni és bemutatta az áldozatot. Ezzel a tettével elveszítette a királyságát, és eltávozott Tőle az Úr.

1. Szívembe rejtettem beszédedet,

Hogy ne vétkezzem Teellened,

Szavadat megtartó hű Uram, Jézusom,

Áldom a Te neved!

Boldog, ki téged megtalált,

Átadja szívét neked,

Megtisztult élettel, megújult örömmel

Tebenned örvendezhet, Uram!

Szívembe rejtettem...

2. Igédben van az én reménységem,

Utamon fény, szövétnekem.

Te vagy a Megváltó, Úr, Király, Megtartó,

Benned örvendezem!

Szívemben él a Te neved,

Töltsd ki ránk Szentlelkedet,

Életem a tied, vezessen a kezed,

Míg hozzád elérkezem, Uram!

Igédben van...

Isten áldásával.

Te csak várj!

Ö

sszevontan olvassuk el a tegnapi és a mai igeszakaszt (Zsoltár 105,1-45), és keressük meg az Úr számunkra szóló üzenetét. Hiszen azért olvassuk a Bibliát, mert általa az élő Isten szól hozzánk. Neki van szava az ember számára és különösen van mondanivalója népe számára. Sőt, az övéit Isten szava táplálja, élteti és irányítja mindennap. Ige nélkül úgy járunk, mint étel nélkül, elveszítjük erőnket, és lassan éhen halunk. Lelki táplálék nélkül ugyan a test él, de a lényünk elhal, lélektelené válunk.

Nézzük, milyen táplálékot kínál ma számunkra Gazdánk, mert Neki gondja van övéire, de nekünk van-e gondunk arra, hogy miénk legyen a táplálék. Vagy már a lelki eledellel is úgy vagyunk, mint az evéssel, hogy felületesen, és kapkodva fogyasszuk el az ételt? A rohanva elolvasott Ige nem igazán jut mélyre és kevés eredményt ér el bennünk. Ezért Isten szavát is jól meg kell rágni, szívünkben forgatni, hogy növekedésünkre, erősödésünkre váljon.

A zsoltáros felszólít a hálaadásra, ez nagyon fontos, hisz annyi mindent kaptunk Urunktól, amiért magasztalni kell. Bár a mai ember már elfelejt hálát adni, megköszönni, mert mindent természetesnek vesz. Úgy gondolja, jár neki, és egyre több jár neki, ha valamit nem kap meg, akkor zúgolódik. Pedig, mink van, amit nem úgy kaptunk, ha kaptuk, akkor illik megköszönni. A mai napunkat is kaptuk, mert mit tettünk azért, hogy az éjszakai álomból felébredjünk? Semmit, Isten ajándéka a mai nap is, mit kezdek vele, van-e hála a szívemben?

Aki tud hálát adni, az képessé válik segítségül hívni az Urat. Aki tisztában van azzal, hogy mindeddig az Úr segítette meg, az tudja azt is, hogy ma is és holnap is számíthat Isten segítségére. Izráel népe, és most a zsoltáros is azért tekint vissza a Mindenható korábbi tetteire, hogy azokat felelevenítve erőt és reménységet merítsenek a mára. A szentíró egyenesen felszólít az Úr nevének segítségül hívására. Azt mondja, hogy ma, amikor gyötrődsz egy fontos kérdésben, aggódsz egy beteg miatt, félsz a mai nap rád váró terheitől, és feladataitól, akkor fordulj bátran az Úrhoz. Urunk várja, hogy mielőtt elindulnánk, Hozzá forduljunk, és várjuk mindenféle ügyben az Ő segítségét. Az Úr Jézus is hívogat magához, jöjjetek énhozzám, hát fogadjuk meg, és menjünk Hozzá, és várjuk meg, amíg cselekszik.

Ez az ének bizonyságtétel is arról, hogy Istent keresni, közelében lenni öröm. Isten az öröm forrása, jöjj bánatos lélek, jöjj ehhez a forráshoz, és meríts belőle. Istent keresni öröm, és nem kényszer, az Úr is azt várja, hogy örömmel osszuk meg Vele életünket, perceinket. Aki örül az Úrral való közösségnek, annak nem időpocsékolás meg állni, imádkozni és Igét olvasni.

Sőt arra buzdít a zsoltáros, hogy szüntelen, azaz szünet nélkül keressük Őt, ne pusztán vészhelyzetben. Ne tegyünk úgy Istennel, mint a gyors mentőkkel, hogy csak nagy baj esetén hívjuk őket. Az Urat mindenkor keressük, sőt így mondja az orcáját, tehát ne csak segítségét, ajándékait, hanem Őt magát. Keressük Őt önmagáért, a Vele való lét áldásáért.

Elmondja az énekes, Izráel életének régi szakaszát, hogy benne meglássák Isten munkáját, és erőt merítsenek belőle. Istenre nézve mennyire más képe van életünk egy-egy szakaszának. József történetét csupa tragédiaként élte meg az apja, mi is azt látjuk, hogy a testvérek gonoszsága formálta a történéseket, az Ige pedig azt mondja, Isten küldte el övéi érdekében. József nyomorúsága küldetés volt, népét mentette meg általa az Úr. Felülnézetből mindig másképp látszanak a dolgok.

A római levélben is sok drága üzenet van a tegnapi részben (Róma 8,31-39) Pál hangsúlyozza, ha Isten velünk, ki lehet ellenünk? Ha valóban az Övé vagyok, akkor nem kell félnem az Ő útján, és az Ő szolgálatában, az Ő országában semmitől, mert az Úr mindennél hatalmasabb. Ha Vele együtt indulok csatába, elém toppanhat akár maga Góliát is, mégsem félek, mert Vele még a közfalon is átugrom. Én plusz Isten egyenlő győzelem. Győzelem a bűn, a gonosz és önmagam fölött is. De, csak ha Vele indulok, magam esélytelen vagyok, mint Dávid is. Neki is csak az Úr neve által volt esélye, nélküle esélytelen lett volna.

Drága hír, értem keresztre adta Fiát az Úr, nem kímélte meg az áldozattól. Annak idején Ábrahám fiát megkímélte, Jézust nem, hogy élhessünk. Köszönjük meg ezt az Úrnak, és szenteljük Neki hálából egész életünket.

Krisztussal együtt mindent nekünk adott. Mit is jelent ez? A tékozló fiú történetében azt látjuk, hogy az Atya utána megy az idősebbik fiának, amikor az nem akar bemenni, hogy örvendezzen öccse hazatérésén. Így szól az atya, morgolódó fiához: „Fiam, te mindig velem vagy, és mindenem a tied” (Lukács 15,31). Tehát, aki otthon van, az az Atya egész vagyonával, minden javával és értékével rendelkezik.  Bár meglátnánk, ha Otthon vagyunk az Atya házában, akkor minden a miénk. Aki távol van, az csak az örökséggel rendelkezik, és ki van szolgáltatva mindennek. Aki otthon van, az Atya jelenlétének biztonságában és oltalmában élhet.

A mai részben (Róma 9,1-5) pedig meglátjuk Pál felelősségét népe, Izráel iránt. Azért mert a zsidók sok szenvedést és fájdalmat okoztak neki, nem mond le róluk. Azt kívánja, ismerjék meg a kegyelmet. Fájdalom gyötri a szívét értük, de vegyük észre, hogy nem azért gyötrődik, hogy nemzeti szabadságuk legyen, nem a függetlenségükért imádkozik, és nem is anyagi jólétért, hanem azért, hogy megismerjék megváltójukat. Ez a lényeg, megismerni Isten kegyelmét, függetlenül attól hol élnek a zsidók, és hol élünk mi. Tegyük fel a kérdést, van-e felelősség szívünkben népünk tagjai iránt. Fotonos-e számunkra, hogy élő hitre jussanak? Ugyanígy fontos-e nekünk, hogy a ma élő zsidókhoz is eljusson az evangélium, és megismerjék azt a Megváltót, Aki az övéi közé jött, de az övéi nem fogadták be. Imádkozzunk, hogy népünk tagjai és a mai zsidók is befogadják Őt.

Ó, irgalmas Isten, Én könyörgésemben

1. Ó, irgalmas Isten, Én könyörgésemben Füledet hozzám hajtsad; Ó, igen jó Isten, Minden szükségemben Áldásod szaporítsad.

2. Ó, hatalmas Isten, Keserűségemben Szívemet vidámítsad; Ó, nagy és szent Isten, Minden félelmemben Elmémet bátorítsad.

3. Ó, örök Úr Isten, A veszedelmekben Segedelmedet nyújtsad; Ó, igaz Úr Isten, Kételkedésemben Hitemet gyámolítsad.

4. Ó, áldott Úr Isten: Rossz testiségemben Lelkem hozzád hódítsad; Ó, erős Úr Isten, A világ fényében Szemem világosítsad.

5. Ó, teremtő Isten, A kísértetekben A Sátánt elfordítsad; Ó, megváltó Isten, sok vétkezésimben Irgalmad bizonyítsad.

6.      Ó, szentelő Isten, Erőtlenségimben Kegyelmedet újítsad; Ó, kegyelmes Isten, Éltemnek végében Lelkemet boldogítsad.

Isten áldásával.