Hálából az Úrnak

Ú

gy megragadott, hogy Izráel hét napig ünnepel (4Móz 29,12-39). Egyfolytában egy hétig az Úrra figyelnek, és semmi más nincs a középpontban csak Ő. Egy héten át elengedik a munkát, az aggodalmaskodást. Nem félnek, hogy mi lesz a gazdasággal, hogyan fognak megélni, ha egy teljes hétig áhítoznak. Mi egy órácskát alig bírunk ki, már az istentiszteleten az Úr helyett saját dolgainkon, családtagjainkon járnak a gondolatink. Adja az Úr, hogy megtanuljunk mi is felhőtlenül örülni Neki, és minél hosszabb időt az Igével csendességben tölteni. Az Úrral töltött idő szent idő, amely majd, minden területen gazdagon fizet. Hiszen az Ige és a Szentlélek által, az Úr békessége tölti be lényünket. Olyan békességet kaphatunk, amit a világ nem tud megadni. Az Úr előtti ünneplésben felszabadul idegrendszerünk a mindennapi feszültségek alól, és útmutatást nyerünk mindennapjainkra nézve. Isten mindent megadott a számunkra, ami az élethez és az üdvösséghez szükséges. Az Igében ide adta az élet használati utasítását, azonban úgy vagyunk vele, mint a termékek útmutatójával, hogy félretesszük, és majd ha valami hiba történik, akkor keressük elő, és nézünk bele.

Kiemelném még, hogy a zsidóknak az áldozatok bemutatása valóban áldozat volt. Ez a sok állat mind értéket képviselt. Ők azonban örömmel adták az Úrnak, hisz tudták, hogy sokkal többet kapnak Tőle, mint amit ők adnak Neki. Sőt, azt látjuk, hogy a kötelezőn kívül mutattak be önkéntes, szabad elhatározásból való áldozatot. Milyen gyakran csak a kötelezőre koncentrál hitéletünk. Csak annyit teszünk meg, amit elvárnak tőlünk, de nincs ott a hála motivációja, ami arra indítana, mint Pált is, aki így szólt: „még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról” (ApCsel 20,24). Pált Jézus érte való halála, bűnei bocsánata motiválta; aki ezt átéli, az mindig hálás, az mindig kész odaadni önmagát és mindenét Urának. Aki kegyelemben részesült, mindig kérdezi: Mit akarsz Uram, hogy cselekedjem?

Megdöbbentő, amit Pál apostol mond, nem jó szándékkal buzgólkodnak értetek (Gal 4,17-20). Hát ilyen is lehet az egyházban? Sajnos igen! Itt azért volt rossz a szándék, mert Krisztustól, a kegyelemtől akarták őket elszakítani. Megláthatjuk tehát, hogy nem csupán az a lényeg milyen buzgók vagyunk, mennyi mindent teszünk a gyülekezetben, hanem az is a lényeg, milyen szándék vezérel. Nem a buzgósággal van baj, hanem a motivációval. A jó dologért helyes a buzgóság, sőt azt mondja az apostol, hogy Krisztus ügyéért mindenkor buzgólkodni kell, nemcsak akkor, ha ő vagy más vezető személyiség látja. A szolgálatot mindig az Úrnak végezzük.

Az apostol a távolból is küzd ezért a gyülekezetért, tusakodik, hogy ne álljanak meg ott, ahol most tartanak, hanem eljussanak oda, hogy életük Krisztust ábrázolja ki. Ez a cél a mi életünkben is. Kérjük az Urat, hogy Szentlelke által formálja ki bennünk Krisztus lényét, hogy bármerre járunk, bármit teszünk, Ő látszódjon és ne mi.

Fontos, hogy mi is tudjunk így tusakodni egymásért, ne fáradjunk bele az imádkozásba, a másikkal való foglalkozásba, akkor sem, ha nincs mindjárt kézzel fogható eredmény. A küzdelmet a másik megváltozásáért soha ne adjuk fel, tudván, hogy a változást nem mi visszük végbe. De higgyük, hogy „Istennél semmi sem lehetetlen” (Lk 1,37).

Hála

1. Hála, hogy itt a csendes reggel,

Hála, hogy éjre nappal jő,

Hála, hogy minden órám gondját elhordozza Ő.

2. Hála barátért, testvérszívért,

Hála, hogy bennük bízhatom,

Hála, hogy minden ellenségnek békét hozhatom.

3. Hála a munka áldásáért,

Hála a boldog percekért,

Hála, hogy adtál dalt is, fényt is, adtál szép zenét.

Isten áldásával.