Élettel betelve

G

yönyörű jelenettel indul mai igeszakaszunk, az eltávozásra készülő idős király az Úr nevének áldására szólítja fel népét (1Krón 29,20-30). Nem magának akar emlékművet állítani, hanem azt akarja, hogy népe Isten előtt hódoljon meg. Indítsuk így a napunkat mi is, boruljunk le Urunk előtt, dicsérjük szent nevét, magasztaljuk hatalmát.

Dávid is úgy búcsúzik, hogy az Úr elé áll, örvendezik Istenének és Istenével, Aki annyi áldást adott neki élete során. Nem befelé fordul, hogy gyengül és fogy ereje képessége, hanem az Úrnak mutat be áldozatot, szája pedig dicsőíti Istent. Dávidnak sem volt könnyű az öregség, mégis tud örülni és hálát adni. Már tegnap is láttuk, a jót látja meg életében, arra emlékszik vissza, talán ezért is tud még most is örvendezni. Mi általában a rossz dolgokra emlékszünk, a sérelmeket elevenítjük fel, mennyire másként tesz az idős király.

Azt olvassuk, hogy Dávid megelégedve halt meg. Az tud megelégedve meghalni, aki életében is megelégedett volt. Ő az volt, pedig neki sem könnyű az élet, ha visszaemlékezünk, láthatjuk, mennyi nehéz helyzettel találta magát szembe, mennyi szenvedés érte, mégis elégedett. Nincs benne keserűség, nincs tüske. Nem sorolja sérelmeit, hanem örül az Úrban. Hogy lehet ez? Úgy, hogy Dávid Isten jelenlétére és munkájára tekintett, látta, hogy mindig vele volt az Úr, még a legnehezebb időkben is, és megtapasztalta Isten kegyelmét a mélységekben és bukásokban. Dávid megelégedettsége Istennek szól. A megelégedettség az Ő ajándéka, más mértékkel mérem az életet, mint eddig. Más kerül a középpontba, más jelenti számomra az igazi értéket. Ezt tapasztalta meg Pál apostol is, számára az igazi érték az Úr Jézussal való áldott közösség, a Tőle kapott új élet. Jézus jelenléte megelégedetté tette akkor  is, ha az anyagi világban szűkölködnie kellett.

Megtörténik a hatalomátadás. Ez is példaértékű dolog, mert legtöbbször csak az uralkodó halálát követően foglalja el az utód a trónt. Dávid át tudja adni, vagyis le tud szállni a trónról, és kész azt a fiának átengedni. Tudok-e én ilyen békés és jó szívvel átengedni dolgokat? A tanítványság azt is magával hozza, hogy megváltozik a szívünk, a gondolkodásunk. A bűn következtében az ember önzővé vált, és minden eszközzel arra törekszik, hogy elvegye a másikét, vagy megóvja a magáét  a másiktól, nem akarja megosztani azt, ami az övé. Ragadozóvá vált az ember, őrzi a magáét és elnézi, amikor a másik éhezik és szenved, csak neki legyen minél több. Mennyien képtelenek lemondani hatalmukról és átadni azt másnak. Dávid át tudta adni. Urunk tanítson meg bennünket is így menni kifelé az életből, hogy folyamatosan elengedjük, amit eddig szorongattunk, és csak Jézus kezét szorítjuk erősen.

Pál apostol leírja a Krisztus nélküli ember állapotát (Ef 2,1-7): halott. Halott az ember írja, és ezt azokról is mondja, akik büszkék voltak a világ hét csodája közül az egyiknek a létrehozására. Halott az ember, de úgy tesz, mintha élne. A tudás által elhiteti önmagával, hogy igenis él. Pál azonban látja a valóságot, csak Isten munkája által válik élővé az ember. Azért ment Efézusba is az apostol, mert tudta, hogy csak az Úr elevenítheti meg az ott élőket is. Tudta, hogy erre rá kell döbbenteni őket, a hamis állapotból ki kell zökkenteni az embereket. Mi is becsapjuk magunkat, nem látjuk, mi rejlik a tudás mögött, de az Ige leleplezi, és egyben kínálja a megoldást. Az Úr életre akar kelteni.

Pál magát sem vonja ki a fájdalmas diagnózis alól, magát is beleveszi a holtak táborába, de csak a múltjára érvényes ez. Van egy egykor és egy most az életében. Ez a lényeg, hogy el tudjam én is mondani, valamikor ilyen voltam, a test kívánsága, gondolata, a bűn irányított, de átéltem az Úr kegyelmét, és most már nem úgy van.

Biztató Ige ez, mert elmondja, ha halott is az állapotom, van remény! Van, mert Jézus Krisztus által meg tud eleveníteni az Úr. Van kegyelem, azonban ne feledjük, hogy ez ingyen van, ez ajándék, ezért nem lehet megdolgozni vagy fizetni, csak alázattal elfogadni. Nyújtsuk hát ki ma is üres kezünket a kegyelem ajándékáért. Ha megtesszük, átéljük, hogy meggazdagodunk lényünkben, olyan életet tapasztalunk, amire mi nem vagyunk képesek, de ez csak akkor a miénk, ha elfogadjuk, ha engedjük megnyilvánulni. Ahogyan az Isten nélküli élet meglátszik, úgy a kegyelem által megváltozott életnek is van nyoma. Tetteink elárulják, hogy milyen állapotban vagyunk.

 Jöjj, mondjunk hálaszót

1. Jöjj, mondjunk hálaszót Hű szájjal és hű szívvel, Mert rajtunk itt az Úr Nagy csoda dolgot mível. Már anyaölben is Volt mindig gondja ránk. A sok jót, mellyel áld, Ki sem mondhatja szánk.

2. Dús kincséből az Úr Jó békességet adjon, :/: Hogy szívünkben a kedv Víg és derűs maradjon. Ne hagyja híveit Bú-bajban sohasem; A rossztól óvja meg Itt s túl ez életen.

3.      Az Atyát és Fiút És a Szentlelket áldom; :/: A menny Urát, kiben Szent egybe forrt a három; Aki úgy szól ma is, Ahogy régente szólt, Nem változik: Az Ő, És az lesz, aki volt.

Isten áldásával.