A
|
zsoltáros döntött, Istenhez emeli szavát,
Hozzá fordul (Zsolt 77,1-10). Ez azt jelenti, nem törődik mások véleményével,
nem is maga gyötrődik dolgai felett, hanem Istenhez fordul. Kihasználja azt a
csodálatos lehetőséget, hogy neki élő Istene van, Akivel mindig lehet beszélni.
Mi élünk-e ezzel a lehetőséggel, komolyan vesszük-e, hogy Isten beszél, és
várja, hogy elmondjuk Neki dolgainkat? Szemléletváltásra van szükségünk, és meg
kell tanulni mindjárt a nap kezdetén az Úr közelségét keresni. Nincs fontosabb
és jobb sem annál, mint beszélgetni Urunkkal. Tanulhatunk Ászáftól, aki mindent
megtesz, hogy Isten figyelme rá irányuljon. Olyan, mint a kisgyerek, aki addig
rángatja édesapja kabátját, amíg ölbe nem veszi. Lehet így közelíteni az Úrhoz?
Rángathatjuk a kabátját? Igen! Ezt tette Bartimeus és a kánaáni asszony is.
Mindketten addig kiáltoztak Jézus után, amíg az Úr elkezdett velük foglalkozni.
A kitartó kiáltás jelzi, nem megszokásból imádkozunk, hanem fontos számunkra az
Úr, fontos az, amiért Hozzá fordulunk.
Azt látjuk, hogy a zsoltárosnak nem formalitás az Úrral való kapcsolat,
hanem számára Ő a megoldás. Lelkének Isten az orvosa, ezért, amikor zavar áll
be lelki világában, mindjárt Hozzá fordul. Ilyenkor az Úr jelenlétében tölt
hosszabb időt, ez fontos, időt szán lelki egészségére. Nem azonnal akar rendbe
jönni, hanem addig keresi az Urat, amíg Isten meg nem gyógyítja, amíg az Úr
lénye meg nem nyugtatja szívét. Isten hagyományos módon kezeli övéit, nem siet
és nem alkalmaz gyógyszereket, hanem a csend, a beszélgetés és az elmélkedés
terápiáját alkalmazza. Amikor a zsoltáros nem tud aludni, nem bulvárhírekkel,
tévével, internettel, esetleg telefonálással üti el az időt, hanem végiggondolja
életét az Úr előtt. Elmélkedésre fordítja az álmatlanul töltött órákat. Végiggondolja, kinek ismerte meg eddig az Urat. Ez számunkra is lehetséges, szabad felidézni
magunkban drága igeverseket, amelyeket korábban kaptunk, vagy felmondhatunk
kívülről megtanult részeket, felidézhetünk jól ismert bibliai történeteket, és
magunkat a szereplők helyébe gondolva végiggondolhatjuk. Ezt cselekedve
megnyugszunk, új látást nyerünk és az Úr békessége fogja betölteni a szívünket.
Természetesen nem csak betegség vagy lelki túlterheltség idején végezhetjük ezt
a gyakorlatot, hanem minden nap. Akkor lesz igazán áldás az Ige és tárul fel
Isten országa gazdagsága előttünk, ha mindenkor imádkozunk, ha feladataink
végzése közben is Igével van tele a lényünk.
Az apostol határozottan beszél, és felszólítja a tanítványokat, hogy
figyeljenek oda az életükre (Ef 4,17-24), ha Krisztuséi, nem élhetnek úgy, mint
a pogányok. Jézus más életre hívta el őket, és ennek meg kell látszódnia. A
keresztyénség nem vallás, hanem az egész életünkre kiterjedő életmód. Mindent
áthat Krisztus lénye. Ne járjatok úgy,
mint a pogányok, tehát meg kell látni a különbséget Jézus élete és a korábbi
életünk között, világosan kell látni, hogy mi az, amit nem lehet tovább vinni
és szakítani kell vele. Mi már nem alakíthatjuk úgy napjainkat, nem oldhatjuk
meg úgy a problémákat, ahogy a világ teszi, számunkra mindenben Isten akarata a
mérce. Pál rámutat, hogy a hívők és nem hívők élete között világos
különbségnek kell lenni. Mégpedig nemcsak a bibliaolvasás, a templomba járás
területén, hanem a mindennapi élet területén. A keresztyén életnek krisztusi
etikában kell megnyilvánulnia, a tíz Ige nem lehet kérdéses számunkra.
Ahhoz, hogy krisztusi módon élhessünk, az óember levetkőzésére van
szükség. Arra, hogy szakítsunk mindazzal, amit örököltünk, a régi örökölt
természetünk mindig rosszat akar. Állandóan akadályoz, meg kell tőle
szabadulnunk. Ne ragaszkodjunk hozzá, ne legyünk büszkék, amikor felismerjük
magunkban szüleink természetét, indulatait, hanem lássuk meg, hogy ezek a régi
elnyűtt ruházathoz tartoznak, és váljunk meg tőlük. Ne sajnáljuk az óemberünket, mert az Úr új embert kínál a számunkra. Nem elvesz valamit, ami
eddig hozzánk nőtt, ami valahol még kedves is volt számunkra, hanem egy egészen
újat, egy sokkal jobb természetet ajándékoz nekünk. Az új embert már Isten szabta, és ránk próbálta, ez a
természet már az Atyát akarja dicsőíteni, csak az igazságban, a szentségben,
tisztaságban gyönyörködik. Ez az ember már mindenben az Atya akaratát keresi.
Öltsük hát magunkra ezt az új embert, de előtte ne feledjük el levetni a régit.
Mert Isten nem védőruhának szánja az újat, hanem egyedüli öltözéknek. Ne
sajnáljuk óemberünket, hanem tagadjuk meg, és lássuk meg, az új értékét,
szépségét, és örömmel, hálával éljünk vele.
Az új ember új gondolkozást, megújult lelki világot is eredményez. Most
már másképpen fogunk gondolkozni a világról, az életről. Másképp látjuk az
embert és önmagunkat is. Ez már teljesen új élet, úgy érezzük, hogy kívül,
belül ki vagyunk cserélve. Ez generáljavítás, nem csupán foltozgatás, hanem
csere. A régi szív, a régi élet helyett egy teljesen új és más élet. Ezt
kínálja nekünk Urunk, fogadjuk el kínálatát és éljünk vele. Az Ige azt üzeni, én is lehetek új emberré.
Ne engedjük, hogy az ördög becsapjon, elkeserítsen, és azt sugdossa, te már nem
lehetsz újjá, mert idős vagy, berögzültek szokásaid, megkeményedett a szíved.
Nem igaz! Lehetek újjá, mert ez Isten műve, és számára nincs lehetetlen.
Ábrahámot idős korban hívta el és formálta új emberré, majd vezette az áldások
földjére.
Ha utam borítja felhőnek árnya
1.
Ha utam borítja felhőnek árnya,
S Uramnak céljait nem érthetem,
Mit én nem láthatok, Ő azt mind látja,
S Krisztusnak kegyelme elég nekem!
2.
Ha gyakran körülvesz kísértés tőre,
S ijeszt, hogy üdvöm is elveszthetem,
Nem alszik lelkemnek hűséges őre,
S Krisztusnak kegyelme elég nekem!
3.
Ha vár a feladat, sürget a munka,
S testem is, lelkem is erőtelen,
Az Úr a segítőm, amint megmondta,
Krisztusnak kegyelme elég nekem!
4.
Ha eljön maholnap utolsó órám,
S a földi vándorlást bevégezem,
Az Úrnak orcája ragyog majd énrám,
S kegyelme örökre elég nekem!
Isten áldásával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése