Immánuel: Hagyd nyitva a kaput!

zsoltáros belső szobája csendjében felidézte Isten múltban véghezvitt tetteit, belőlük erőt és reménységet merített (Zsolt 77,17-21). Az Ige végig gondolása eljuttatta oda, hogy most már magára alkalmazza az olvasottakat. Egyre jobban lényébe épül, amit az Ige és az énekek felidéztek benne. Isten az ő Istene. Most már nemcsak népe Uraként tekint Rá, hanem megbizonyosodik felőle, hogy az Ő Istene. Személyessé válik a kapcsolat.

A belső szoba csendjében juthatunk el mi is oda, hogy magunkra alkalmazzuk az Igét. Hiszen azért olvassuk, hogy átéljük, nekem szól az Ige. Azért vonulok a csöndbe, hogy halljam Atyám szavait. Szükségem van a szavára. Jó úgy indulni, hogy szót hallunk az Úrtól, mert az Ő szava lámpás az úton.

A magunkra alkalmazott Ige megerősít, tudom, rólam van szó, fontos vagyok az Úrnak. A Vele való közösségben egyre jobban megismerem Őt, hiszen az Ige Róla beszél, megmutatja hatalmát és minél nagyobbnak látom, annál jobban múlik a félelem szívemről.

Csodálatos, amint Ászáf számára a természet is Istenről tesz bizonyságot. A vizet, a felhőt látva is az Úr tettei jutnak eszébe. Először is mindezek rámutatnak a Teremtőre, másodszor pedig elmondják mindazt, amit a természet világában tett az Úr népéért. A vizek, amelyek a népnek akadályt jelentettek, félelmetesen elé álltak, az Úr elől visszavonultak. Ez csodálatos, ami nekünk félelmetes akadály, azaz Úr jelenlétekor segítség és védelem lesz. A természet erői is belesimulnak Isten kezébe, Neki engedelmeskednek.

A vihar, a villámlás félelmet vált ki bennünk, a zsoltáros nem fél, mert tudja, hogy ezek is Istent szolgálják. Nem kell félnünk a vihartól sem, mert mi már azt is tudjuk, hogy Jézus Krisztus a vihar fölött is Úr. A vihar is azt teheti, amit Ő kér, ha rászól, le kell csendesednie. Azt látjuk, hogy mindezek szemlélése és felidézése közben a szerző viharai is lecsendesednek, elmúlnak. Azért is jó türelmesen keresni az Urat, Igéjéhez menekülni, mert közben lecsillapodik a szívünk, másként látjuk az életet, más megoldásokat fogunk alkalmazni. Tanuljuk meg szemlélni a természet erőit, jelenségeit, engedjük, hogy a felhők és a szelek is az Úrról beszéljenek számunkra. Ha ezt tesszük, más lelkülettel érünk munkánkba, nem az idegesség a kapkodás, vagy a félelem kerít hatalmába, hanem a békesség, mert az Úrban gyökerezik a szívünk.

Ismét azt olvassuk, hogy legyünk Isten követői, tehát, akik hitre jutottak, akik már Isten újszövetségi népéhez tartoznak, nem a világ, annak kiemelkedő vagy népszerű személyiségei a példa, hanem maga Isten (Ef 5,1-7). A világ a médián keresztül sok népszerű, de erkölcsileg nem rendezett életű embert állít ma az emberek elé példaként, azonban számunkra, nem ők a követendők, nem őket kell utánozni, hanem Isten a követendő. Jézus Krisztusban azért lett emberré, hogy követhessük, hogy úgy éljünk, ahogyan Ő élt.

Miben kövessük? Járjunk szeretetben, mondja Pál, ahogyan a Krisztus is szeretett. Miben nyilvánult meg a szeretete? Először is abban, hogy lehetővé tette, hogy új életet kezdjünk. Szerette a bűnöst, a kitaszítottat, és lehetőséget adott neki az újrakezdéshez. Ezt jelenti számunkra is szeretni a másikat, hogy lehetőséget adunk számára a megtérésre. Akármit követett is el, akárhogy is élt, nyitva hagyjuk a szoros kaput a számára, amely az Élet forrásához vezet.

Azt is jelenti a krisztusi szeretet, hogy gyakoroljuk a megbocsátást, vagyis a magunk felé vezető kaput is nyitva hagyjuk az ellenünk vétkezők előtt. Az igazi megbocsátás ez, mehetsz az Atyához, de jöhetsz hozzám is, a múlt le van zárva. Ha így teszünk, akkor követjük igazán Urunkat.

Ott a messze földön

Ott a messze földön árván, hontalan,

Halld meg a kiáltást, fiam, fiam!

Vár Atyád szerelme, vár rád vigasza,