Az Úr lehajol

I

smét egy mély megtapasztalásról olvasunk, a zsoltáros élete nagy mélységében az Úrtól kért segítséget (Zsolt 40,1-41,14). Nem akadt senki, aki segítsen, vagy úgy volt ő is, mint a vérfolyásos asszony, kereste a segítséget, de senki nem tudott segíteni. Gyakran vallunk kudarcot, és döbbenünk rá, mi képtelenek vagyunk megoldani azt a helyzetet, amibe kerültünk, és akkor eszünkbe jut az Úr. Jó, ha eszünkbe jut, van, Aki tud segíteni. Mert ma nem is annyira természetes ez. Emberi megoldásokat keresünk, és ha nem segít, akkor ott maradunk reménytelenül. Isten azonban a kudarcot is felhasználja, általa keres bennünket, a vérfolyásos asszony is akkor fordult az Úr Jézushoz, amikor egyetlen orvos sem tudta meggyógyítani, és pénze sem maradt már. Az Úrhoz mehetünk pénz nélkül, a teljes összeomlás szélén is. De kár, hogy megvárjuk, mert jöhetnénk hamarabb is. Menj most, kérd segítségét, mert Ő meghallja a kiáltást. Nem fordul el senkitől némán, nem mondja, hogy nem foglalkozom veled.

Ez a nyomorult, nagy bajban lévő ember kiáltott, majd várta az Urat. Bízott Benne, hitte, hogy le fog hajolni, a sárba, az iszapba. Bár ma is meglátnánk: Isten a sarat, a mocsarat, a szennyet sem kerüli el. Lehajol, bele a bűn mocsarába, mert ki akar emelni belőle. Nem félti kezeit, sem a ruháját, hogy beszennyeződik, csak a mentésre szoruló elveszett juhot látja. Az Úr Jézus nem kerülte el az akkori társadalmi élet mélységeit, megfordult a Bethesda fürdőben, a sok reménykedő beteg között, megérintette a leprásokat, és szóba állt a vámszedővel és a paráznákkal is. Azt jelzi mindez, hogy nem kerül el téged sem, bármerre is legyél. Ha őszintén, az Utána való vágyakozásból kiáltunk, soha nem megy tovább, kész segíteni. Nem magát, hanem mindig másokat ment. Nem fél bepiszkolni velünk a kezét.

Hálás a zsoltáros, mert nemcsak kimentette az Úr, hanem biztos talajt is adott a lába alá, sziklára állította. Az Úr teljes életmegoldást kínál, nem csak elsősegélyben részesít, hanem biztos talajra állít. Ez a biztos talaj az ige, ez a kőszikla, amire építve a viharban sem dől össze a ház. Tartós megoldást kínál az Úr, igéjét adja, és hozzásegíti életünket az Ő életére való építéshez. A mocsárba is azért kerültünk, mert a szokásokra, hagyományokra építettünk. Legtöbbször mi is úgy élünk, ahogy azt környezetünktől, meg nem tért emberektől látjuk. Azonban ez a fajta élet összeomlik.

Az Úr azonban kiemel ebből és ráirányít az Ő útjára, a keskenyre, amely életre visz. Ez az út nem szűnik meg, ezen célba érünk, és a viharok sem  teszik tönkre. A megszabadított élet hálás, dicséri szabadítóját. A zsoltárosnak ez természetes, kapott valamit, azt megköszöni, és elmondja másoknak is. A bizonyságtétel dicsőíti az Úr nevét.

Megragadott a tizenegyedik vers: nem titkolom el szeretetedet, beszélek hűségedről. Ez nagyon fontos, Isten munkáját ne titkoljuk el, hanem beszéljünk róla másoknak. Mondjuk el bátran, amit elvégzett az életünkben, amit megtapasztaltunk. Annyi mindenről beszélünk, gyakran olyan dolgokat is megosztunk, amit nem kellene elmondani, ami másokra nem tartozik. Isten szeretete mindenkire tartozik, ezt mindenkinek meg kell tudnia.

A negyvenkettedik zsoltár szavait nem egy szociálismunkás-képző szakkönyvében olvassuk, hanem egy szenvedő, egy magára hagyott, esetleg hajléktalan ember fogalmazza meg. Tehát maga a beteg, a nyomorult mondja el, amit érez és tapasztal. A kiszolgáltatott helyzetben lévő, aki a hideg elől sem tud elrejtőzni, nem talál meleg kuckót, mondja, boldog az, akinek gondja van a nincstelenre. Ő tudja, mit jelent nincstelennek lenni, és milyen az, amikor valaki törődik vele. Belegondolok-e, hogy mit jelent kint lenni az utcán? Talán örülök, mert nekem van fedél a fejem felett, akinek nincs, azt meg hibáztatom, ő tehet róla. Az ige rámutat: az élő hitnek, Isten kegyelmének a megtapasztalásának következménye van. Mi? Aki átélte, hogy könyörült rajta az Úr, maga is könyörül másokon, boldog lesz, mert aki mást felüdít, maga is felüdül.

Fontos a vigasztalás megtanulása is. Mert vannak rossz vigasztalók, mint például Jób barátai. A látogatás nem hírgyűjtés, hanem meghallgatás, és imádsággal, igével való segítség. Azt is meglátjuk, hogy a zsoltáros nem csügged el, ha az emberektől nem kapja meg azt, amire vágyik. Az Úrhoz fordul, az Ő segítségét kéri.

Pál irigylésre méltó helyzetben van, nem kell írnia a testvéri szeretetről, mert Thesszalonikában ismerik és gyakorolják (1Thessz 4,9-18). Minekünk azonban erről kell írni, kell róla beszélni, mert már nem olyan természetes, mint az első gyülekezetek körében. Akik átélték az Úr kegyelmét, egymás felé érzékenyekké váltak. Meglátták a másik problémáját, és természetes volt, hogy aki tud, az segít. Őket Isten tanította meg a testvérszeretetre, másokat pedig az életük tanít. Életünk példája tanít másokat.

Szükséges a szeretetben és a hitben gyarapodni, vagyis ne elégedjünk meg azzal, ahol ma tartunk, hanem igyekezzünk előrébb jutni. Pál kitér a csendes életre, a hívő ember nem hangos életű, azaz nem a botrányaival, bűneivel hívja fel magára a figyelmet, hanem csendes életével tűnik ki. A hit nem azt jelenti, hogy kihasználok másokat, hanem azt, hogy megtanulok dolgozni, ellátni magam. Thesszalonikában voltak, akik úgy gondolták, a gazdagabb hívők majd eltartják őket, mert ez kötelességük. Nem így van. Mindenkinek magának kell a saját életéért a felelősséget vállalni. Ez azt jelenti, hogy amikor az Úr megszabadít, igyekszem munkát keresni, és lépésről lépésre rendezni dolgaim.

A hívő embernek van reménysége a halál utánra is. Fontos, a hívő embernek, annak, aki hiszi, hogy az Úr Jézus meghalt a bűneinkért, és azt is, hogy Ő feltámadt. A feltámadásba vetett hit nélkül nincs reménység. Jézus győzött a bűn és a halál fölött. Isten Jézussal együtt előhozza az elhunytakat is, akik korábban meghaltak, nem maradnak le az Úrral való találkozásról.

Az Úr el fog jönni, ám ennek az időpontját nem tudjuk, így az a cél, hogy mindig Vele legyünk. Arra törekedjünk, hogy akár élünk, akár meghalunk, Vele legyünk. Mindennapjainkat is Vele éljük meg és Neki szolgáljunk. Várjuk az Urat, várjuk az elragadtatást, úgy, hogy már most kapcsolatban vagyunk Vele, és végezzük, amit ránk bízott.

Krisztus feltámada Igazságunkra

1. Krisztus feltámada Igazságunkra, Utat szerze mennyországra, Örök boldogságra.

2. Mind e világ terhét Vállára vette, A hatalmas Atya Istent Értünk megkövette.

3. De lám, ezt nem érti A hálátlanság, Emberekre honnan szállott Ennyi nyomorúság.

4. Azért nem fogadják Isten beszédét, Jóra intő szent Igéjét: Krisztust, idvességét.

5. ”Krisztus feltámada” - sokan kiáltjuk, De a bűnnek undokságát Mi meg nem utáljuk.

6. Tudva, bűnben élünk, Semmit nem félünk, Azért a Krisztus halála Nem használ minékünk.

7. Támadjunk fel testben Azért a bűnből, Melyért mi kirekesztettünk A nagy dicsőségből.

8. Vegyük nagy jó kedvvel Krisztus jóvoltát, Atya Isten előtt való kedves áldozatját.

9. Dicsőség mennyégben Az Úr Istennek, Atya, Fiú, Szentléleknek, Mindörökké, Ámen.

Isten áldásával.