A hit nem magánügy

R

úben, Gád és Manassé törzsének fele hazaindult a Jordánon túlra, arra a területre, amit ők kaptak az Úrtól (Józs 22,9-34). Eddig a többi törzsnek segítettek területeik birtokbavételében, harcaikban. Lemondtak saját életük építéséről, a nyugodt életről, felelősséget vállaltak a többiért. Nem a saját földjük művelése, a családjuk vagy a pihenés volt az első. Mindezt egy időre, amíg szükség volt rájuk, félretették. Nagy dolog ez, amikor félre tudjuk tenni a  másikért a saját dolgainkat.

A Jordán mellékére érve oltárt építettek az Úrnak, azonban ez a többiek előtt hűtlenségnek tűnt. Féltek, hogy olyan vétek lesz ez, mint Ákán bűne. Ezért követeket küldtek hozzájuk, hogy tisztázzák a dolgot. Az első indulat a harc volt, úgy látták, fegyverbe kell szállni a két és fél törzs ellen. De mielőtt erre sor került volna, táragyalóasztalhoz ülnek. Sátán milyen gyorsan szembe akarja fordítani egymással a testvéreket, azokat, akik nemrég még segítették egymást. Mennyi önmegtagadást, lemondást vállaltak ezek az emberek a Kánaán földjén letelepülőkért, és most harcolni akarnak ellenük. Figyeljünk oda, mert a gonosz megtalálja a módját, hogyan fordítson szembe korábbi testvérekkel. Látjuk ezt a gyülekezetekben is. Ne engedjünk a gonosznak, aki szétdobáló volt és az is marad. Az egymással harcoló Izráel gyenge lenne külső ellenséggel szemben.

Azonban a vezető emberek előbb tárgyalni kívánnak, át akarják beszélni a dolgokat. Arra törekednek, hogy megértsék a két és fél törzs motivációját, szándékát. A beszélgetés, a másik megértésére való törekvés mindig segít. Ne első indulatból cselekedjünk, hanem beszéljük meg egymással a problémákat, és vigyük az Úr elé. Van más megoldás is, mint a harc.

Végül megértették egymást, és dicsőítették Istent. Felismerték, hogy köztük van az Úr. Az oltárt pedig bizonyságtételként kezelték. Az Úrra fog mutatni a következő generáció számára. Bizonyságtétel lesz ez az oltár az Úrról, el tudják mondani, hogy kicsoda Ő és mit tett értük. Amikor majd a következő nemzedék meglátja ott az oltárt, kérdezni fog, miért van ez itt, és mit jelent. Akkor bizonyságot tesznek Isten hatalmas dolgairól, amit ők és elődeik megtapasztaltak. Jelzi az oltár azt is, hogy ők más, mint a többi nép. Jelzi a különbséget.

A mi életünknek és minden tettünknek bizonyságtétellé kell válnia. Meg kell látszódni az életünkben és az Istentiszteletünkben is a különbségnek. Ha ugyanolyan tartalmak és szokások találhatók a mi életünkben is, mint a világ fiaiéban, akkor senki nem tulajdonít Istennek jelentőséget. Az életnek Róla kell vallani. Meg kell látszódni, hogy komolyan vesszük a hitünket, és nem csak formalitás az egész. Ninive királya, amikor meghallotta, Jónás miként volt három napot a hal gyomrában, majd eljutott hozzá az igehirdetés is, nagyon komolyan vette. Átélte, hogy az élő Isten szól, és ezt komolyan kell venni.

Miben nyilvánult ez meg? Lerakta királyi jelvényeit, leszállt a trónról, és zsákruhát öltött. Ezzel kifejezte: Isten a Király. Ő a nagyobb. Mi gyakran pont az istentiszteletre öltözünk ki, még a ruházatunkkal is kifejezzük, vagyunk valakik. Pedig amikor Istent keressük, akkor pont azt kellene kommunikálnunk, hogy nem vagyok én senki, csak egy kegyelemre szoruló bűnös ember. Az Újszövetségben is, akik az Urat keresik, leborulnak Előtte, testhelyzetükkel is kifejezik, hogy Jézus az Úr, ők pedig nyomorult bűnös emberek. Még Jairus, a zsinagóga vezetője is térde borult Jézus előtt. Boruljunk le mi is az Úr előtt. Jöjjünk magunkat megalázva.

A lámpás példájával mondja el az Úr Jézus, hogy a hit nem magánügy (Lk 11,33-36). Ahogyan a lámpást nem azért gyújtjuk meg, hogy ezután elrejtsük, úgy az Úr sem azért gyújtja meg a hit lámpáját. A lámpa azért kerül meggyújtásra, hogy világítson, és ha valaki bemegy a házba, lássa a világosságot. Urunk arról is beszélt, hogy az Övéi a világ világossága, és ezt a fényt Ő gyújtja meg. És ez nem más, mint az Ő ismerete. A fény, amikor felragyog Isten ismerete Jézus arcán, vagyis felismerjük, hogy a názáreti Jézus az Isten Fia, a Megváltó, az én Megváltóm.

A hívőket azért hívja el az Úr, hogy lámpások legyenek, és Ő nem akar eldugni, hanem olyan helyre kíván állítani, ahol mindenki látja a világosságot. Ne rejtsük el fényünket. Az is fontos kérdés, hogy mit lát az, aki kapcsolatba kerül velünk? A fényt, a krisztusi világosságot sugározzuk, vagy el van rejtve a saját dolgaink, gondjaink, elfoglaltságunk, kényelmes életünk mögé? Az Úr azt akarja, hogy világítsunk, mert a mai világban is nagy a sötétség, a világosság segítséget és reménységet kínál.

Ha ma egy istentiszteletre betér valaki, vajon mit lát? Árad a fény, árad az Úr jelenléte? Vagy fásultság, érdektelenség, sötétség árad? Mert bizony nem mindig vonzó az istentisztelet, nem mindig látszik, hogy az Élet van jelen. Pedig nagy szükség van a világosságra, az Úrról való bizonyságtételre, a hiteles életre. A körülöttünk lévő sok rendkívüli esemény által Isten szól, keres, de vajon halljuk-e? A gyülekezet feladata, hogy rámutasson: ezek nem véletlen dolgok, és saját erőből képtelenek vagyunk megoldani a problémákat. De még az Úrhoz fordulhatunk. Az Ószövetségben is láthatjuk, hogy a természeti katasztrófák, balesetek, háborúk, mind jelzések voltak, azonban a nép nem mindig tért meg. Ez azt jelenti, nem vették komolyan, a prófétáknak tulajdonították a fenyegetést. Bizonyára csak nekik nem tetszenek a dolgok, mert maradiak. De vajon mi meghalljuk-e az Úr szavát, és megváltoztatjuk-e kegyelme által az életünket?

A lámpásra ügyelni kell. Az életünket is tisztán kell tartani, és ezt az Úrral való naponkénti élő kapcsolat által tehetjük meg. Ennek a világnak a gondolkodása, tettei olyan könnyen beszennyezik a lámpást. De meg lehet tisztulni, sőt, maradhatunk tiszták, ha az Úrra figyelünk. Az ige rámutat arra, hogy nemcsak tanbeli, hanem életmódbeli tisztaságról van szó. Ha a te tested világos, vagyis ha a mindennapi dolgainkat, a férfi nő kapcsolatot, a munkához való viszonyunkat is az igéhez igazítjuk. Ha nem csupán az élvezet, a gazdagodás vezet, hanem igyekszünk a munkánk által is vallást tenni Istenről.

Szívem megalázván, tehozzád megyek

1. Szívem megalázván, tehozzád megyek, Elődbe, Istenem, hál'adást viszek És szent

Fiad által néked könyörgök.

2. Áldott légy, én Uram, hogy megtartottál, Bút és kárt ez éjjel rám nem bocsátál, An-

gyali sereggel oltalmam voltál.

3. E reggeli időt megadtad érnem, Melyben egészséges elmém és testem; Kérlek, min-

den jóra vezérelj engem.

4. Mai nap ezt velem cselekedd, Uram: Mindenféle bűntől magam óvhassam, Hitem jó

gyümölcsét hogy el ne rontsam.

5. Ételem, italom mérsékelt legyen, Tobzódás, részegség ne nehezítsen, Rossz gondo-

lat bennem erőt ne vegyen.

6. Lágyítsd meg énbennem az indulatot, Meg ne háborítsak soha másokat, És haragtar-

tásra ne adjak okot.

7. Jól tudod, Istenem, mily gyarló vagyok, Különb-különb bűnre mily könnyen hajlok! Ad-

jad: megtérhessek, mikor bűnt vallok!

8. Igaz ítéleted ne ostorozzon, Bűnből a Krisztusért ingyen oldozzon, Érdemem szerint

rám átkot ne hozzon.

9. Magamat egészen neked szentelem: Kegyelmes oltalmad legyen mellettem, Szent-

lelked és Igéd legyen vezérem.

10. Külső károktól is ments meg engemet, Ne eméssze bánat és bú szívemet; Tartsd jó

egészségben gyarló testemet!

11. Istenem, tenéked legyen dicsőség, A Szentháromságban ki vagy egy Felség: Csak

tégedet illet minden tisztesség!

Isten áldásával.