Életét adta értem

I

sten népe az imádsághoz fordul, Istent hívja segítségül, amikor az ellenség támad (Ezsd 4,1-17). Az imádság állandóan kéznél van, olyan lehetőséget ad a kezünkbe, amivel mindenkor élhetünk. Nem szükséges megvárni az ellenség tevékenységét, hanem kezdhetjük a napunkat imával. Úgy készülhetünk fel igazán a napra, az előttünk lévő feladatokra, küzdelmekre, hogy már reggel Istenhez fordulunk. 

Meglátszódik Izráel fiai és a pogányok közötti különbség. Szanballaték zavart tudnak kelteni, harcolnak, de Isten népe imádkozik. Nem állnak le vitázni, gúnyolódni, és fel sem adják a munkát.  Isten gyermekei tudják, hogy az Úr jelen van, segítségül lehet hívni, és lehet másképp megoldani a  problémákat, mint ahogy a világ teszi.

Az imádságból erőt merítenek, és a támadások közepette folytatják a munkát. Igaz, hogy őrséget is kell állítaniuk, de imádság közben megértik, mi is a feladatuk, hogyan is lehet helytállni ebben a helyzetben. Az első mindig és minden körülmények között az Úr országának ügye. Imádság közben megértik, Istenre nézhetnek most is, ők Neki akarnak engedelmeskedni. Jó, ha mindig felfelé nézünk, nehéz pillanatokban sem adjuk fel az Úr munkáját, és nem feledjük el, hogy az Ő gyermekei vagyunk.

Nehémiás biztatja az embereket, ne az ellenségre nézzenek, gondoljanak, hanem a nagy és élő Istenre. Az imádkozás mellett fontos, hogy a gondolkodásunkat is Istenre irányítsuk. Nem mindegy, mire gondolunk, mi tölti ki a gondolatainkat és a beszédünket. Istenre gondolnak, vagyis felelevenítik tetteit. Elmondják mindazt, amit a múltban cselekedett Isten közöttük. Ez erőt és reménységet ad. Mi mindezt a bibliaolvasás által tehetjük meg. Napközben elmélkedhetünk az igén, felidézhetjük azt, amit reggel olvastunk. De lehet más igére is gondolni. Elővehetünk korábban kapott igéslapokat, és ismét elolvasva megbizonyosodhatunk az Úr kegyelméről. Az az ige, ami tegnap erőforrás volt, az lesz ma is. Isten nem változik, ma is ugyanaz.

Aki az Úrra gondol, igével erősíti magát, annak a szívéből elmúlik a félelem. Isten mellett nem fér meg a félelem. Másrészt, ha Őt nagynak látom, akkor nincs mitől félnem. Ha az én mennyei Édesatyám mellettem van, minden eltörpül mellette. Fenyegethet, ijesztgethet bármi, én nem ezekre, hanem az én Uramra tekintek. Tudom, hogy Általa győzni fogok a bűn és a gonosz fölött. Akkor veszítek, ha a saját képességeimre, erőmre tekintek. Ha felveszem az Úrtól kapott fegyverzetet, eséllyel fogok harcolni.

Őrséget állítottak, és közben dolgoztak, de tudták, hogy Isten az, aki harcol értük. Jó ezt ma is szem előtt tartani. Isten nem hagy magunkra, csak végezzük országa építését, a többit pedig bízzuk Rá. Ő végzi a harcot. Mi építsünk, vigyük az evangéliumot, vezessünk a kereszthez embereket, a harcot pedig bízzuk Urunkra.

Nagyszerű bizonyságtételt mond önmagáról az Úr Jézus (Jn 10,11-21). Ő a jó pásztor, ami abban mutatkozik meg, hogy életét adja a juhokért. Nem a juhok életét veszi el, hanem a magáét adja értük, így menti meg őket. Az Úr Jézus azért jött a világba, hogy megmentse az embert. Hívogat, és aki meghallja a hangját, és felismeri, hogy Ő az Úr, és elindul követni, az életre jut. Jézus életet hozott, mégpedig a Vele való élő kapcsolatból fakadó életet. 

Jézus ismeri az övéit, és azt akarja, hogy mi jól ismerjük Őt. Nem egy vallási szervezetet alakított Ő, hanem, hanem lehetővé tette, hogy az Istentől elszakadt ember ismét élő kapcsolatban legyen Teremtőjével. Az embert az Istennel való kapcsolat teszi emberré. Mi úgy gondoljuk, hogy a munka és a tudás tesz emberré, azonban, ha kimarad Isten megismerése, nem lehetünk igazán emberek, mert a lényeg marad ki. Isten a maga Lelkéből lehelt az emberbe, és úgy lett élő lénnyé. Ma is a Lélek tehet élő lénnyé.

Az Atya és Jézus között csodálatos kapcsolat van, ismerik egymást. Tökéletesen ismeri Jézus az Atyát. Ez az ismeret az Atya akaratának az ismeretét is magában foglalja. Tudja, az az Atya akarata, hogy adja oda az életét a juhokért. És Ő ezt vállalja. Jó tudni, ilyen Pásztorunk van. Aki látja, hogy nincs más megoldás, és akkor nem elmenekül, hanem meghal a kereszten.

Jézus bizonyságot tesz: más juhai is vannak, vagyis nemcsak a zsidók, hanem a nem zsidók is meghallják majd a hangját. Ő a pogányokért is jött. Ők is fontosak az Atya számára. Az akol nem egyházi szervezetet jelöl, hanem a zsidóságot és a népeket. Mindkét helyről kihívja az Övéit, és az Ő pásztorsága alatt válnak egy nyájjá. Azonban itt nem egy egyházszervezetről, egy közös emberi vezetőről van szó. Arról a csodáról, hogy mind zsidók, mind görögök Jézushoz tartozhatnak, átélhetik Isten kegyelmét. Jézusban lebomlik az addigi válaszfal.

Jézus magától adja oda az életét, így kell látnunk majd nagypénteket. Nem elvették az életét, hanem Ő maga adta oda értünk a kereszten. Nem egy baleset történt, hanem tudatos döntés és tudatos vállalás. A keresztnek állnia kellett, mert nélküle nincs bűnbocsánat. Nem véletlenül tett meg a gonosz mindent azért, hogy megakadályozza a kereszthalált, tudta,  hogy ő ott győzetik le. Az Atya azért szereti a Fiút, mert önként letette az életét, majd a feltámadáskor felvette azt. Ő feltámadt és él. A keresztyén életnek is ez az önkéntesség a lényege. Önként adom oda az életem Jézusnak. Leteszem magam az Ő kezébe, hálából azért, amit tett értem. Krisztust követni nem egy muszáj valami, hanem arról szól, hogy megismertem Őt, tudom, mit tett értem, mit köszönhetek Neki, és én ezért önként és örömmel teszem az életem a kezébe.

HŰ JÉZUSOM KEZÉBE TESZEM LE ÉLETEM

1.  

Hű Jézusom kezébe teszem le életem.

Ő életem vezére, s hazámba érkezem.

A keskeny úton járok, közel van Ő hozzám.

Magasból vet világot az Ő keresztje rám.

2.  

S ha nem tudom azonnal, hogy Jézus mit kíván,

Várok, szemébe nézek, s szívem nyugodt, vidám.

Mi boldogság, mit érzek: Úr Ő éltem fölött!

Szívem nem ismer kényszert, önként szolgálom Őt.

3.  

Ha szenvedés, baj érne, s az utam is sötét,

Az Úr keresztje fénye annál dicsőbben ég.

S tudom, hogy még dicsőbb fény ragyog majd énreám,

Ha majd a mennybe érvén belépek ajtaján.

Isten áldásával.