Isten Fia

N

ehémiás nemcsak másoktól várja el az istenfélő életet, hanem maga is éli, sőt, bemutatja, mit is jelent (Neh 5,14-19). Ez nagyon lényeges, nem másoktól várja el a hívő életet, hanem maga is úgy él, ahogyan Isten kéri tőle. És ez az istenfélő élet nem elmélet, nem a dogmákra, a hagyományok betartására vonatkozik, hanem érinti az életet, az anyagiakat, a másik embert.

Az istenfélő élet azt jelenti ebben a történetben, hogy ez a helytartó nem a korábbiak gyakorlatát követte. Nem terhelte meg a népet, nem vette fel a tisztséggel járó jövedelmet. Nehémiás nem erősítgette, mennyire hisz. Nem fogalmazott meg hitvallásokat, csak igeszerűen viselkedett. Látta, hogy mi az, amit Isten gyermekeként nem tehet meg. Isten félelme azt is jelentette, hogy szabad volt a pénztől. Nem az anyagiak diktáltak neki.

Nem magától értetődő mindez, ami itt történik, mert a neki járó pénzről nem könnyen mond le az ember, még a hívő sem. Különösen ma, nagyon sokat tulajdonítunk a pénznek. Nehémiás azonban a szívében szabad volt tőle. Meg tudott elégedni azzal, amije volt. Mindez Isten munkájára mutat rá, mert magunktól önzők vagyunk. Mindig többet és jobbat akarunk,  mint ami a másiknak van.

Az tud jól bánni az anyagiakkal, akinek az Úr Jézus a nagyobb érték. Akinek Jézus a kincs, az szabaddá válik a mammon hatalmától, szíve az Úrral van tele, és tudja, hogy Ő valóban, és minden helyzetben gondoskodik az övéiről. Fontos még az is, hogy nem egyszeri, látványos tettről van szó, hanem tizenkét éven keresztül nem élt azzal, amivel élhetett volna, ami járt neki. 

Az Úr így mondott le a mennyről, és lett emberré értünk. Nem ragaszkodott istenségéhez, hanem azért, hogy megmenthessen, elhagyta a mennyet, és eljött a földre, és még tovább ment, egészen a keresztig. Ez a tanítványok útja is. Mert ha Őt követjük, akkor mi sem tehetünk másként, mint ahogy Ő tett. Pál apostol azt kéri, hogy az az indulat legyen bennünk, ami Krisztus Jézusban is megvolt. Ezt az indulatot az újjászületéskor kaphatjuk meg. Természetünk szerint nem krisztusi indulatok feszülnek bennünk, hanem bűnös emberiek.

Az Úr Jézus tanítványa felismeri, mikor nem kell úgy tennie, mint ahogy a többiek. Sőt, tulajdonképpen soha nem a többi hívő a minta, hanem mindig az Úr Jézus. Soha nem lehet az a mérvadó, hogy mások is így tesznek, mindenki így cselekszik, akkor én is. A mérce: vajon az Úr Jézus tett-e így, vagy így tenne-e, ahogyan környezetem cselekszik?

Megdöbbentő: ismét köveket markolásznak a zsidók (Jn 10,31-42). Ők kérték Jézust, hogy beszéljen nyíltan, megtette, elmondta, Ő és az Atya egy, erre nem tetszik. Borzasztó, milyenek vagyunk. Kérdezzük az Urat, aztán ha elmondja a valóságot, nem tetszik. Megharagudunk, el akarjuk távolítani. Félretesszük a Bibliát is, csak ne halljuk, amit mond. A probléma abból fakad, hogy nem arra kíváncsiak, mit mond Jézus, és nem ahhoz akarnak igazodni, hanem azt várják, hogy végre azt mondja, amit hallani akarnak. Megtörténik ez velünk, addig keresünk a Bibliában, addig megyünk egyik igehirdetőtől a másikig, amíg el nem hangzik, amit hallani szeretnénk. Nagy veszély, hogy az igével igazolni akarjuk magunkat.

Még mindig nem látják, hogy Jézust nem lehet megkövezni, Ő a keresztre tart, ezt is megmondta, nem lehet elvenni az életét. Ő fogja azt magától letenni, az Atya által kijelölt időben. Jézust nem a körülmények dobálják ide-oda, hanem célegyenesen halad azon az úton, ami az életre vezet. Nemcsak hirdette a keskeny utat, hanem maga is azt járta. A keskeny, Istentől való úton járt, ezen vezette az övéit is. Mert sokan bemennek ugyan a szoros kapun, de kevesen járnak a keskeny úton. És ez a lényeg, nem elég csak belépni a szoros kapun, hanem a keskeny úton is kell haladnunk, mert csak ez az út visz az életre. Mivel keskeny, nem fér rá minden. Ezen az úton csak gyalog lehet haladni, úgy, ahogy az Úr mondta, elég minden napnak a maga baja. Ide nem férnek be több napi, évi tervek, programok, mindig csak Isten mai akaratának a megvalósulása marad meg itt.

Ismét őszintén megmondja: Isten Fia vagyok, és nem tetszik. Pedig Ő ezt nemcsak mondja, mert mondani mindent könnyű, hanem a tettei is alátámasztják. Olyan dolgokat cselekedett, amelyek arról tesznek bizonyságot, hogy Ő valóban Isten Fia. Amikor a bénát négyen elé engedik, bűnei bocsánatát hirdeti neki. Amikor számon kérik, hogyan tehet ilyet, bűnöket csak Isten bocsáthat meg, akkor azt mondja a bénának, kelj fel és járj! És a béna talpra áll és jár, ezzel jelezte, hogy Ő valóban Isten.

Nemcsak mondta, hogy Ő a Krisztus, hanem a vakon születettnek látást ad, és ezzel megmutatja, Ő a teremtő. Jézus nemcsak beszél, hanem állításait hatalmas tettekkel támasztja alá. Ezekből meríthetünk mi is reménységet, mert a vakon született meggyógyítása üzeni: jöhetek bátran bűneimmel, elrontott életemmel, mert ahogyan azt az embert helyreállította Jézus, úgy velem is meg tudja tenni. Amit akkor megtehetett, azt ma is megteheti, mert Ő él!

Nem okoskodni, kövezni kell, hanem odavinni az életemet, és segítségül hívni Őt. Aki így közelített Hozzá, az mind megtapasztalta hatalmát. És ezek után nem volt kérdés, kicsoda Jézus. Mindig így közelítsünk Hozzá, ne az eszünkkel, hanem a szívünkkel, és majd amikor látjuk hatalmát, az eszünk is megérti az igéből mindazt, amit mond.

JÖJJ, KIRÁLYOM, JÉZUSOM

1.  

Jöjj, Királyom, Jézusom,

Szívem íme megnyitom.

A gonosztól óvj Te meg,

Meg ne rontson engemet!

2.  

Véreddel, mely el-kifolyt,

Mosd le rólam, ami folt!

Élet útját megmutasd!

Én meg nem találom azt.

3.  

Gyógyítsd meg sok nyavalyám,

Enyhíts szívem bánatán!

Kétség, gond ha gyötrenek,

Biztasd nádszálhitemet!

4.  

Van hatalmad rá, tudom,

Műveld, édes Jézusom:

Hit, remény és szeretet

Töltse be a szívemet!

5.  

A keresztet Te adod,

Adj hozzá alázatot:

Hordjam olyan csöndesen,

Mint Te egykor, Mesterem!

6.  

Majd ha véget ér a harc,

S megpihentetni akarsz,

Megragadom jobbodat,

S mennyországod befogad.

Isten áldásával.