A
|
törzsek határairól olvasunk, aszerint, ahogyan
egy-egy területet birtokba vettek (Józs 17,1-18). Mindnyájan tudták, hogy az a föld az Úrtól való
örökségük. Tehát Istentől kapták ajándékba az életterüket. Minden ajándék. Mi
is az Úrtól kaptuk ajándékba az életünket, és az életlehetőségeket is. Ő adta nekünk ezt a földet, azért, hogy
műveljük és gondozzuk. Ez a bolygó az
egész emberiség élettere, mindenkié annak minden java. Isten senkit nem zár el
az élethez szükséges javaktól. A legfontosabb az Istennel való életközösség,
erre teremtett minket. De az ember vétkezett, és így elszakadt Istentől. A bűn pedig nagy átalakítást vitt végbe az
emberben, és az életterében is. Isten azonban a kapcsolatot helyre akarja
állítani az emberrel. Már Izráel népével
is ez volt a cél. Ismerjék meg Őt, és Vele való kapcsolatban, Rá figyelve, Neki
engedelmeskedve éljék az életüket. Isten nem mond le az emberről, keresi,
mindent megtesz, hogy megismerje Őt. Emberré is lett, és egészen közel jött
hozzánk. Kétezer éve szól az örömhír, és mondja el, mit tett értünk az Úr. Rámutat, mennyire szeret, életét adta azért,
hogy élhessünk Általa. De milyen választ adunk erre? Nem igazán azt látni, hogy
közelednénk Hozzá. Nem igazán tapasztalható bűnbánat, és nem hangzik
segélykiáltás. Továbbra is mi akarjuk
megoldani az élet problémáit. Pedig igazi megoldás és tartós, Isten szerinti
változás az Úr nélkül nem következik be.
Menet közben mindig akadnak megoldásra váró helyzetek, és
Józsué megoldja ezeket. Nincs harag, békétlenség, mert ő mindig az Úr elé viszi
a nép ügyeit. Tőle várja a segítséget. Mi is így vihetjük életünk minden dolgát
az Úr elé. Várhatjuk segítségét és útmutatását. Ne magunk próbáljuk kiokoskodni
a megoldást, hanem kérdezzük az Urat. Azt is jó látni, hogy Celofhád lányai
ragaszkodnak az Úr szavához. Arra hivatkozva kérnek örökséget, amit Isten
mondott Mózesnek. Aki az igében keres, aki Isten szavára igyekszik építeni, az
áldást nyer.
Azt is látjuk, hogy nem mindenhonnan űzték ki a
kánaániakat, ott maradtak közöttük. Ezek a későbbiekben problémaforrássá
váltak. Állandó kísértést jelentettek Isten népe számára. Összekeveredtek a
zsidókkal, és belevitték az életükbe a bálványkultuszt. Nagy veszély a
keveredés. Mert ahogyan itt is látjuk, nem a kánaániak vették át Isten népe
szokásait, nem ők igazodtak Izráel fiaihoz, hanem fordítva. Mondhatjuk: ha beengedjük
a világot az életünkbe, majd áthatja az evangélium, azonban nem így történik.
Nem a világ hódol meg Isten előtt, hanem a világ hódoltatja meg Isten népét. Ne hagyjuk meg a bűnt az életünkben, hiszen
egy kevés kovász is az egész tésztát megkeleszti. Az életünkben meghúzódó régi
természet, a hozzá tartozó szokások, vágyak átformálnak. Ha nem teszünk
mindent az Úr kezébe, átveszik az irányítást. Megszokjuk őket, és már
természetesnek tűnnek. Azonban az Úr nem akar keveredést, azt akarja, hogy népe
bűntől tiszta legyen, és így hasson az élete kifelé.
József fiai keveslik a területüket, de nem kapnak, hanem
foglalniuk kell. A vasszekerekkel felszerelt néptől megrémülnek, ám Józsué
bátorítja őket, képesnek tartja őket a kánaániak kiűzésére. Ha nekifognak, győznek, és lesz terület.
Rajtuk áll. Rajtunk áll, mire nézünk, az ellenség erejére és felszerelésére,
vagy a mi Urunkra. Ha a problémát látjuk, megrémülve futunk el, vagy maradunk a
helyünkön? Isten országa erőit
küzdelmeken keresztül tapasztalhatjuk meg. Ha nem indulunk hitben, nem éljük át
Isten munkáját. Nem előre jön az erő, hanem menet közben és hit által.
Pál apostol határozottan írta: Őbenne van a mi bátorságunk,
és ezt nem látta meg Péter (Ef 3,14-21). Ő magából merítette a bátorságot, és
az nem volt elengedő, amikor helyt kellett volna állni. A magunk bátorsága
gyorsan elillan, amikor veszélybe kerülünk. Pál nem magára épített, hanem az
Úrhoz menekült. Vele indult harcba, és így az Ő oldalán ő is megbátorodott. Ha
mindig Vele együtt haladunk, bátorságot nyerünk. A gyermek is, amikor a felnőtt
és erős édesapja oldalán ballag, megbátorodik. Már nem fél a nagyobbaktól sem,
mert vele van az édesapja, és tudja, hogy ő mindenkinél erősebb. Ha magunk
mellett tudjuk az Urat, nem fogunk csüggedni a nyomorúságban sem, mert Ő nem hagy cserben. Mi hagyjuk Őt
cserben, de Ő sohasem. A kereszt is ezt hirdeti, bízz Bennem, én végigjártam az
utat, és meghaltam érted. Nem
menekültem, nem mentettem a magam életét. A tiédet mentettem, te voltál fontos
a számomra.
Az Úr Jézustól kapott bátorsággal állhatunk Isten elé is,
mert tudjuk, hogy az Úr mindent elrendezett. Kifizette az adósságunkat, már nem
ítélet alatt, hanem kegyelem alatt vagyok. Nem azért, mert én több és jobb
lennék, mint a többi ember, hanem azért, mert odaálltam Elé a bűneimmel, és
kértem a bocsánatát. Szent vére pedig befedezett és tisztára mosta ruhám. Ezt
követően Neki szenteltem magam, és most már Őt követem, csakis igéjére
hallgatok, és Neki élek.
Mindezeket átélve Pál meghajtja térdét az Atya előtt. Már
tudja, hogy van Atyja, és ez hálára készteti. Aki megismeri az Úr kegyelmét,
annak meghajol a térde Isten előtt. Ez
azt jelenti, hogy leszálltam már a magam szekeréről, mint Naamán, és alázattal
fogadom el Istent Uramnak. A trón az Úré, én pedig meghajolok Előtte, vagyis
szolgálatra készen állok, és várom a parancsait. Akinek az Úr előtt hajlik meg a
térde, az egyenes gerincű emberré válik. Az már nem fog hajlongani, mint a
nád, saját érdekei szerint. Nem, mert a dicsőséget Istennek adja. Mi hajlik: a
térded vagy a gerinced?
A térdhajtással imádság is párosul, kér az Atyától. Mit
kér? Azt, hogy az efézusiaknak adja meg az Atya a belső emberben való növekedést. Nem
jobb anyagi körülményekért imádkozik, hanem erős belső, erős új emberért. A belső embert a Szentlélek teszi erőssé, a
napi bibliaolvasás és az igének való engedelmesség által. Az erős belső
emberrel rendelkező tanítvány ellen tud
állni a gonosz próbálkozásának, a betegségnek, a kísértéseknek. A belső embert
minden nap táplálni kell, és akkor fog növekedni.
A belső ember akkor jön létre, amikor Krisztus megszületik
a szívünkben. Ez a lényeges: Ő lakjon hit által a szívemben. Kié a szívem? Ki
lakik benne? Az Úr foglalta már el, és ha igen, akkor még mindig Ő lakik ott?
Jó elcsendesedve átgondolni, hogy nem jártam-e úgy, mint a laodiceaiak, hogy Jézus az ajtó elé szorult. Vigyázzunk, hogy most, amikor annyi
információt kapunk, vagy már tervezzük a járvány utáni időszakot, nehogy
kívülre kerüljön Ő. Talán pont azért lett ez a helyzet, mert az Úr az ajtó elé
került, és mindent már csak magunk oldottunk meg. Most hívjuk be ismét Őt, és
engedjük, hogy előttünk járva vezessen. Bízzunk az Ő akaratában, engedjük, hogy
bennünk és általunk megvalósítsa a terveit. Vegyük igénybe az Ő eszközeit.
Ha Vele megyünk, akkor egyre jobban megismerjük Őt. Hiszen
ez is a hívő ember vágya, minél jobban megismerkedni az Úrral. Közben megtapasztaljuk
szeretetének mélységeit is. Őt megismerve bizalom támad a szívünkben. Nem
fogunk kétségbe esni a bajok vagy az akadályok láttán sem, mert tudjuk, hogy Ő
azon felül is képes mindent megtenni, ahogy mi azt gondoljuk, lehetségesnek
tartjuk.
Bennünk is munkálkodik az Ő ereje szerint, nem a mi erőnk
és lehetőségünk szerint, hanem az Övé szerint. Ha én végére érek is
lehetőségeimnek, Ő nem. Vele hatalmas dolgokat vihetünk végbe.
CSODÁLVA, IMÁDVA TEKINTEK
1.
Csodálva, imádva tekintek
Kegyelmének tengeribe,
És hallgatom édes örömmel,
Mit Róla tanít az Ige.
Szent vére bűnt befedez,
Tisztára mossa ruhám;
Bizalmamat ebbe vetem,
Reményem a Jézus csupán.
2.
Ó, mennyi időt veszítettem,
Sóhajtva a terhek alatt,
De hogy magam Őneki adtam,
Lelkemről a súly leszakadt.
Szent vére bűnt befedez,
Tisztára mossa ruhám;
Bizalmamat ebbe vetem,
Reményem a Jézus csupán.
3.
Gyöngéd keze szívemet érte:
„Meggyógyítalak, fiam, én”.
S megfogva ruhája szegélyét,
Erő s öröm szállt énbelém.
Szent vére bűnt befedez,
Tisztára mossa ruhám;
Bizalmamat ebbe vetem,
Reményem a Jézus csupán.
4.
Most vélem a béke Királya,
Vezéreli lépteimet,
S oly édes az ajkán e szózat:
„Békém adom én teneked!”
Szent vére bűnt befedez,
Tisztára mossa ruhám;
Bizalmamat ebbe vetem,
Reményem a Jézus csupán.
Isten áldásával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése